tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 2. szám, 1999/1 (1999. tavasz)

Fantom Rádió Budapest
Csiszár Jenővel beszélgetett Tomkiss Tamás

1998. december 31-én megszűnt a Magyar Rádió egyik legvitatottabb és leghallgatottabb műsora, az Apukám Világa. A Juventuson indult, majd a Petőfin folytatódó „abnormális műsor” új műfajt teremtett a magyar rádiózásban. A műsor hátteréről, a magyarországi rádiózás lehetőségeiről és a „ki nem mondható" dolgokról beszélgettünk a főszereplővel.

Az Irodalom Visszavág: Ha úgy vesszük, egy óriási családot veszítettél el.
Csiszár Jenő: Hallgatóim voltak, maradjunk ennyiben, és azt hiszem, ebben a műfajban csak ez számít.

IV: Egyfajta országos „apuka-szereped” volt.
Cs. J.: Ez nem apuka-szerep. Ha nem is kérem ki magamnak, de azért a pontosítás kedvéért: ez nem a családi hierarchia legmagasabb pontján álló személy titulusa. Nem is a Joszif Visszarionovics óta úgymond emberek agyába pejoratíve beivódott bölcs atya, hanem ez az 50-es 60-as évek flaszternyelvéből megmaradt „appukkám, ez igen!”. Egyfajta elismerést jelző, rácsodálkozó, „bratyizósabb”, ezáltal melegebb, embertársibb kommunikációs nyelvet jelöl.

IV: Azért rengeteg – például csonkacsaládos – kamasz fordult úgy hozzád a problémáival, mint virtuális apához.
Cs. J.: Én beleestem ebbe, mint Pilátus a Krédóba. Ez abszolút nem volt cél. Nekem a célom világ életemben az volt, hogy jól éljek, hogy jól érezzem magam a világban. Nem is szégyellem, én a lehetőségeim szerint mindent megteszek ennek érdekében, persze az én értékítéletemen és tisztességemen belül. Ennek egy nagyon fontos pontja a rádiózás. Nekem ez a hobbim, ez az életcélom, ez a hétköznapom, ez az ünnepem. Úgy érzem, ha rádiózom, akkor a rádión kívüli életem is kiegyensúlyozottabbá válik. Én egy rádióműsort csináltam, ami arról szólt és úgy, ami én vagyok, és ami engem érdekel. Ha mész az utcán, és odajön egy ember megkérdezni tőled az időt, tehát segítséget kér tőled, akkor miért nem mondod azt, hogy „menj az anyádba, vagy azonnal ütök”? Pedig ez már „normálissá” válik, mert ki tudja, hogy miért szólítanak le, kizsebelnek, megölnek. Ezt visszafordítva a rádióműsorra, ha betelefonál valaki élőben, soha nem tudod, hogy nem fogja-e azt mondani, hogy „baszd föl a büdös kurva édes anyádat te rohadt mocsadék állat ezzel a paraszt, rohadt, szar, sekélyes műsoroddal”. Mert van ilyen is. De én azt gondolom, ezek a kivételek. Az emberek nagy része azért állít meg az utcán, mert tényleg az időre kíváncsi, és te úgymond segítséget nyújtasz neki. Az már rajtad múlik, hogy milyen hangnemben, vagy egyáltalán az igazat mondod-e el neki. Tehát veszed-e a fáradságot, és vagy-e olyan ember, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb információt nyújtsd az ő gyarapodására. Erről szól az egész. Sok hallgatóm lett – viszonylagosan, persze, hát mihez képest? –, viszonylag beszéltek a dolgokról, egy bizonyos korosztály, egy generáció, tehát a 14 és 30 közöttiek, valamint a 60 fölöttiek. Ennek számomra az az üzenete, hogy a hallgatók bebizonyították magamnak rólam, hogy igenis, ha az ember meri vállalni saját magát a maga gyarlóságával, akkor hiteles tud lenni. És megéri nem becsapni az embereket, megéri nem megjátszani magadat, megéri őszintén élni az életedet. Ezek számomra mind azt mutatják, hogy érdemes, plusz az is, hogy ma már Magyarországon nincs olyan rádióállomás, ahol legalább egy ilyen műsort ne csinálna valaki, sőt, már a televíziókban is. Visszaigazolások, hogy megéri, és igenis így kell élni. Vagyis nem tudom, hogy így kell-e; én így élek.

IV: Hogyan jöttél rá, hogy a rádió a közeged?
Cs. J.: Ó, már gyerekkoromban ez volt a mindenem. Aztán baromi sokáig nem engedtek a Rádió közelébe, mert egyetlen rádió volt Magyarországon. Szegény ember, most nem kellene kimondani, de hát a Komjáthy György tehetségtelennek titulált, és elzavart. Volt egy próbafelvétel, és egy kicsit nem a megszokott módon konferáltam föl a dalt. Biztos tehetségtelen voltam, lehet, ezt most nem tudom. Nem volt akkor táptalaja annak a fajta stílusnak, amit én képviselek. Mert itt semmi másról nincs szó, mint amit gyerekkoromban szerettem volna. Nem lettem se jobb, se roszszabb, persze az ember szakmailag nap mint nap fejlődik. De csak mostanában jött el az ideje ennek, hogy ez megy.

IV: Úgy tudom, először tévéztél.
Cs. J.: A Top Tv-n indult az egész Apukám világa. Aztán tönkrement ez a televízió, és a Juventus megkeresett, hogy ha van kedvem, csináljak hetente egy órát.

IV: Teljesen rád bízták, hogy hogyan és mit csinálj?
Cs. J.: Hát… Ki kellett harcolnom. Ennek az egész műfajnak az impulzusok adása-vevése a lényege, tehát ez úgymond provokálás, témafelvetés, és azonnali visszareagálás. Beadni a telefont, fésületlenül. A Juventus Rádióban egy bizonyos ideig nem vettem észre, hogy a telefont félreteszik, és amikor kedvük van, 20 percenként, bekapcsolnak egy hívást. Ha elkezdett hallgatottá válni a műsor, akkor elrakosgatták a műsoridőmet. Szóval nem volt azért ez olyan egyértelmű dolog. De ehhez én hozzászoktam. Azok a dolgok, amelyek nem megszokottak, azoktól az emberek nagy része ódzkodik, fél. Az a tapasztalatom, hogy akik döntő pozícióban vannak – tisztelet a kivételnek –, nem biztos hogy száz százalékig birtokolják azt a tudást, aminek a vezetői. Ezáltal bizonytalanok magukban, döntéseikben, ezért az újításokat, a sokkal távolabbra tekintő dolgokat nem merik bevállalni. Nem vállalják be, és ebből számomra az az üzenet, hogy őket csak a pozíció érdekli. Abból még nem volt baj, ha nem nyúlunk bele a meglévőbe. Kész.

IV: A Petőfi a frekvenciák újraosztásánál jött a képbe?
Cs. J.: Már előtte kerestek engem, csak valahogy nem vettem komolyan ezt a dolgot. Engem a Petőfi Rádió? Aztán egy év múlva nagyon komolyan elkezdtek keresni, és olyan ajánlatot tettek, ami anyagilag sokkal rosszabb volt, mint a Juventus Rádiónál, viszont borzasztóan érdekesnek tűnt.

IV: Nem volt eleve „veszélyes” közszolgálati rádióban folytatni?
Cs. J.: Nem, mert én a kereskedelmi rádióban is közszolgálati műsort csinálok. Most mi az, hogy közszolgálati, és mi az, hogy kereskedelmi? Az egyik kommunikáció-tudor szerint semmi különbség nincs a kettő között, a másik szerint van. Szerintem nagyon stupid gondolkodásra vall Magyarországon ennek a kettősségnek a szajkózása. Nem biztos, hogy igazam van, de én úgy veszem, hogy minden olyan műsor közszolgálati, ami a köz szolgálatában áll. Mi lehet a köz szolgálatában? Az, ami a köz érdeklődésére a legnagyobb számban tart igényt. Ha jobban belemegyünk, és szakmailag, akkor természetesen a közszolgálatiságnak megvannak a maga definíciói. Szerintem ha félmeztelen nők táncolnak is a stúdióban, de te beszúrsz egy össztársadalmi problémát feszítő dolgot, akkor rendben van. Mindig ezzel baszogattak, hogy „egy kereskedelmi rádiós a közszolgálati médiában”. Hát erre én azt mondtam, hogy miért nem kapjátok be a faszomat.

IV: Arra azért számíthattál, hogy a Magyar Rádióban mélyen meggyökerezett, ortodox hagyományok és szabályok vannak.
Cs. J.: A Bródy Sándor utcában sajnos igen. De erről én mit sem tudtam. Borzasztóan furcsának tűnik, hogy én egy álomvilágban éltem, mert azt hittem, hogy akik rádióznak, azok egy érdeket képviselnek: a lehető legjobb műsort csinálni a lehető legtöbb embernek a lehető legmagasabb színvonalon. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy a Bródy Sándor utcában azért ez nem pontosan így van.
Volt még egy nagyon fontos dolog, és ezzel kellett volna kezdenem: én azért kerültem a Petőfi Rádióhoz ’98 elején, mert nekem a vezetőség azt mondta, hogy a Petőfi a megjelenésemmel indítja el a változást. Tehát struktúrában változtatnak, és ehhez kell egy arc. Sajnos semmi nem lett belőle. Én augusztusban adtam nekik egy laufot, és jeleztem, hogy ez így nem mehet tovább. Ha ez nem változik szeptembertől, akkor én nem hosszabbítom meg a szerződésemet. Én nem úgy veszem, hogy csapdába csaltak, mert azt lehet csapdába csalni, aki hagyja magát, szó sincs erről, és nem is kérdőjelezem meg a Petőfi vezetésének jó szándékát, de valamilyen „alsó” vagy még magasabb szinten nem engedik ezt a változást. Én nem értek ehhez, én porszem vagyok. Ha egy vezető beül egy vezetői székbe, akkor ő valakiknek a kezében van. Én könnyebben beszélek, de hát engem ezért hívtak oda. Én teljesítettem, amit mondtam.

IV: Hogyan csináltad volna a változtatást te, ha rád van bízva?
Cs. J.: Úgy, ahogy ők akarták. Ôk hagynak dolgozni, és mellém fölépítenek egy egyértelműen új struktúrát. Egy hallgatható rádiót. Ami nem azt jelenti, hogy csak olyan műsorokat csinálnak, mint az enyém. Nem, én egy szín vagyok a palettán. Csak egyáltalán: ez egy szakma. Egy rádió struktúráját a programming találja ki. Különböző felmérésekkel, mintavételekkel stb. Abban tényleg van különbség a kereskedelmi és közszolgálati rádió között, hogy a kereskedelmiek féltik a pénzüket, a közszolgálati pedig szórja, mert nem az övé, mert az állam támogatja. Ez hibás! Támogassa az állam, de a rádió érezze magáénak azt a pénzt. Én ezért tartom gazemberségnek, hogy nem érdekli őket az egész. Csinálják az irodalmi műsort, a cigányműsort, a nótaszót stb., de ha ezt a programming nagyon átgondoltan, és nem a harminc évvel ezelőtti módon, hanem a kornak megfelelő szinten ágyazza bele a struktúrába, akkor én azt gondolom, hogy ezek a műsorok fantasztikusan tudnak élni egymás mellett, és egyáltalán nem sérül a Petőfi Rádió – szerintem most már csak vélt és föltupírozott – magasztossága. A valóságban: Fantom Rádió Budapest. És ezt sajnos nem én mondtam. Minden normális médiumban van egy programigazgató; neki és a csapatának az a dolga, hogy gatyába rázza ezeket a dolgokat. A Magyar Rádió a mai napig egy 30 vagy 40 éves struktúra alapján működik. Ezt akarták megváltoztatni. Mert ez lenne az alfája és omegája egy rádió működésének.

IV: Ugyanakkor a hallgatók egy részének is ez a 30-40 éves struktúra az etalon. Te előszeretettel játszottál be olyan telefonokat, ahol téged és a műsorodat kritizálták, vagy inkább baszogatták.
Cs. J.: Én sokkal többet szerettem volna bejátszani, de csak ennyi volt. És ez tudod miért szomorú? Azért, mert a Petőfi Rádiót egyre kevesebben hallgatják. Mert a 93 ezer négyzetkilométernyi országban kb. ennyi embert érdekel a Petőfi Rádió. És ők is halnak ki. Korosodik az ország, és akik a 30 évvel ezelőtti struktúrát szeretik, azok már idősek. Érdekes módon az idős rádióhallgatók nagy része egyébként hallgatta a műsoromat. A különböző tudorok, akik el akarták verni a port rajtam, és el is verték, nagy előszeretettel próbálták bebizonyítani, hogy az én hallgatóságom a vidéki és a nyolc általános alatti lakosságból jön. Ezzel is próbálták védeni a magaskultúrát. Pedig pl. az irodalmároknak, tudósoknak is vannak gyerekeik, akiknek szintén vannak problémáik, és fokozottan vannak gondolataik. Ezek a gyerekek nem egy esetben csak azért telefonáltak be, hogy elmondják: hallgatjuk a műsorodat, és hülyeséget mondtál, mert én ezt mondom, hogy ezt kéne csinálnia annak az embernek, és segítsünk rajta. Nem esik le a gyűrű az ujjáról az igazi irodalmárnak és az igazi tudósnak. Az álirodalmárnak, az áltudósnak, a sznobnak… persze! Akinek a gyereke sznobika. Csak az a baj, hogy a sznobok nem fogják hallgatni a Petőfi Rádió irodalmi műsorát. Mert az egy borzasztóan komoly műsor, egy nagyon akkurátusan és a lehető legjobban összeállított műsor, az egy remek műhelymunka. Ez is szín a palettán. Soha nem az irodalmi osztálynak volt gondja velem, hanem a sznoboknak.

IV: Van már valami adat arról, hogy mennyiben változott a műsorod megszűnése után a rádió hallgatottsága?
Cs. J.: Nem tudom, de nem is érdekel. Amikor biztossá vált, hogy nem írok alá újra, akkor kiírtak egy pályázatot az én műsorsávomra. Ilyen idáig nem volt, ez is az én megjelenésemmel változott. A mai napig nincs a műsorom helyén új műsor, koncerteket adnak, fél órával hosszabb lett a Délutáni csúcs. Ennyi. Ha rosszmájú akarnék lenni: egyszerűen nem merik bevállalni. De ezzel nem foglalkozom. Szóval azért nem egyszerű utánam jönni. Vagy – tök egyszerű nálamnál jobbat csinálni. Hát ott van, mért nem csinálják? Eddig azt írták, hogy én takarodjak ebből a rádióból, Fiala János a Rádió belső lapjában a szakma szégyenének titulált. Hát ha ő a szakma nagyja, és ha ő azt mondta, hogy ha lenne egy céh, akkor én nem lehetnék céhtag, és én már kiűzetve a paradicsomból, akkor ott van a lehetőség, miért nem csinálja?

IV: Megkerestek más rádiók?
Cs. J.: Most nagyon forrong a rádiós világ, hogy ki kap frekvenciát, ki nem stb., úgyhogy mostanában inkább televíziók érdeklődnek. A rádiók inkább csendben vannak, és ennek több összetevője van. Egyrészt én úgymond egy majdnem kész árucikk vagyok, aminek megvannak a veszélyei is, tehát át kell a rádióknak gondolniuk, hogy hogyan férnék bele a struktúrájukba, másrészt én konkrét elképzelésekkel bírok, az évek során rájöhettek erre, ismernek. A hátamon lehet fát vágni – érdekes módon a munkamorálommal és a munkaminőségemmel soha semmi baj nem volt; a viselkedésemmel, a hozzáállásommal az egyenességemmel volt mindig probléma. Sajnos a komoly kompromisszumokra igazából nem vagyok képes, megyek a saját fejem után, ebből fakadóan – lehet, hogy túl kritikus vagyok most magammal szemben – nem vagyok egyszerű közösségi ember. Engem mindig is az eredmények érdekeltek, és ezekért mindent megteszek – természetesen nem embereken keresztülgázolva, de a munkában nem ismerek pardont. Csak az érdekel, hogy a hallgató a legmagasabb szinten kapja a minőséget. Vagy ha ez nem sikerül, akkor úgy tudjam föltenni a kezem, hogy én mindent megtettem, de ez sikerült, ennyit tudok. Megmérettetek a közönség előtt, lehet, hogy könnyűnek találtatok, de hát ez egy szubjektív műfaj, ez van. A közönség dönt, hogy kit emel fel és kit hajít el.

IV: Mennyire idegesítenek bizonyos hallgatók? Úgy tűnt, néhány telefon igen rosszul esett.
Cs. J.: Ez ennyire lejött? Nézd, én úgy gondolom, hogy egy hatalmas ajándék az élettől az ilyen jellegű munka: valamit csinálsz, és abban a pillanatban megkapod a visszajelzést, hogy az munka jó, vagy éppen eladhatatlan. A kritika nyilván 5–8 percig nagyon foglalkoztatja az embert, a fenébe is, ilyenek vagyunk, de mivel a reakcióidő lerövidül, nincs időd a rágódásra, több időd marad a jobbításra. Ez klassz. De persze addig az 5–8 percig gőzben vagy, és elküldenéd a picsába. Utána, ha fölszáll a köd, és objektíve analizálod a helyzetet, akkor rájössz, hogy igen: lehet, hogy én is hülye vagyok. Ez tényleg egy ajándék, mert rájöttem arra, hogy igenis nagyon sokan vannak olyanok is, akik azért hallgatnak, hogy köszörüljék a nyelvüket, és ennek hangot is adnak. Tehát, akaratukon kívül segítenek nekem, mert jobbítják a műsoromat.

IV: Bizonyos társadalmi kedélyeket is felkavaró ügyekben, pl. a drogtörvény vagy Császár Előd balesete kapcsán kiderült, elég határozott véleménnyel bírsz, és ennek nem félsz hangot is adni.
Cs. J.: Konkrét esetekben nekem konkrét véleményem van. Vannak esetek, amikor bevállalom a véleményemet, ezt közvetítem, és ennek irányában próbálom ütköztetni a dolgokat. Bármennyire is elveti az újságíró szakma ezt a hozzáállást, én igenis vállalom ezeket a véleményeimet. Ez a műsor ilyen. A Császár Előd esetében például én voltam az első, aki felolvasta az ő nyilatkozatát is, mert minden médium és újság csakis az egyik oldal álláspontját szajkózta. És persze, hogy az a néhány mondat elbírálja a mondat tulajdonosát. De hogy azt is közre kell adni, abban én biztos vagyok. Az objektív tájékoztatás érdekében. Mivel én is ide tartozom, úgy érzem, hogy egy közéleti személyiségnek sokkal nagyobb a felelőssége, a bukási lehetősége; sokkal jobban elverik a port a seggünkön. És nem azt mondom, hogy nem kell elverni, de nem tudom, hogy ez jó-e.
A drogtörvény-tervezet esetében pedig konkrétan kimentem én is tüntetni, mert ez abnormális, ez nonszensz. De nem a drogtörvény ellen tüntettem, mint ahogy azok sem, akik szintén kimentek és fölemelték a hangjukat. Az újságírás és kommunikáció vadhajtása itt is megjelent, hogy gyakorlatilag elferdítik a tényeket, kiragadnak a szövegkörnyezetből dolgokat. Itt nem a drogtörvény ellen ment a dolog, hanem konkrétan az ellen a drogtörvény-tervezet ellen, amely nagyon sok ember véleménye szerint meggondolatlan, átgondolatlan, a valós élettől elrugaszkodott. Véleményem szerint is alkalmatlan ez a tervezet. Tessék megcsinálni jól ezt a törvényt, és én leszek az első, aki azt mondja, hogy tessék betartani. Itt a sajtó, a média az emberek egy részét félreinformálta, és ezért tartottam lelkiismereti kérdésnek, hogy kétszer-háromszor visszatérjek erre, hogy az én olvasatomban elferdítik a tényeket. Elég sok emberrel beszéltem, akik radikális drogtörvénytervezet-ellenesek, és ők igenis kategorikusan kijelentették, hogy drogtörvényre szükség van. Ha egy nagyon apró dolgot tettem is ez ügyben, például hogyha sikerült feltérképezni az emberek véleményét, akkor már megérte.

IV: Múlt év végén megjelent egy CD-d az Apukám világa zenéiből és telefonjaiból válogatva. Mi volt ezzel a célod: egyfajta lezárása valaminek, egyfajta ajándék a hallgatóknak, vagy egyszerű biznisz?
Cs. J.: Hát a biznisz a legutolsó. Aki Magyarországon ilyen zenei válogatást ad ki, az nem gondol a bizniszre. Egy totál nyál slágerekkel operáló, tehát a kokódzsambós válogatások is olyan 6–8 ezres példányszámban kelnek el. Ugye én másfajta zenéket játszom, mint általában a rádiók, úgymond nem rádióbarát zenéket. Ennek ellenére az emberek egy része gerjed ezekre a zenékre, nagyon sokan nem ismerik a dalok előadóit-címeit, és ezzel szerettem volna segíteni nekik. Kettő: hát azért ez egy önös érdek, egy lenyomat. Valami megmaradt a műsoromból. Én erre büszke vagyok, hogy egy kiadó felvállalta és kiadásra érdemesnek tartotta azt a produkciót, amit én a rádióban csinálok, arra, hogy ezt rögzítse, piacra dobja, és maradandóvá tegye az utókor számára. A harmadik oldal pedig, és ezt viszont az élet hozta, mivel a Petőfi Rádióban megszűnt a műsor, hogy ez a Petőfi egy év lett; február 23–december 31. És büszke vagyok rá, tényleg.

IV: Mi lesz a következő lépés?
Cs. J.: Énnekem van egy konkrét elképzelésem, és remélhetőleg az IV megjelenésének pillanatában ennek már hallható lesz az eredménye. Nem mondhatok róla semmit, de reményeim szerint ez egy olyan dolog, amit nem várt tőlem senki. Tehát ez az, amit a Csiszártól nem vártak, hogy ezt meglépi a Csiszár. És meglépi. Nagyon komoly előkészületek vannak, most már a megvalósítás közepén vagyok. Remélhetőleg nagyot durran, lehet, hogy nem, de azt hiszem, az elkövetkező 1–2 évem erről szól.

Budapest, 1999. január 26.