MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.
A
reggeli kávé eredeti célja
Aaron
Blumm–Mirnics Gyula–Szerbhorváth György: Dombosi történetek
Symposion Polgárok Egyesülete, Szabadka, 1998.
A vajdasági Kishegyes község mindezidáig egyetlen „szupersztárt” adott
a magyar irodalomnak: Csépe Imrét, a nagy költőt, aki méltán pályázhat minden
idők nagymagyar nép–nemzeti kánon-panoptikumában az őt megillető viaszszoborra.
Csépe Kishegyest igazi irodalmi centrummá tette, legalábbis erről tanúskodik
az a tény, hogy egy-két éve három ifjú posztmodern sokkolja mind a vajdasági,
mind az összmagyar kulturális kedélyeket, de különösen a Pöndöl kocsma közönségét
(milyen kár, hogy ehelyütt nincs tér ez ivó történetének közkinccsé tételére.
Vigasztal, hogy Szerbhorváth úgyis lenyomat előbb-utóbb egy kolumnát erről az
Ésben, mondjuk a NATO és a MIÉP összefonódása kapcsán a montenegrói népfelkelés
közben.)
Az „unokák” az újvidéki Symposion szerkesztői. Valószínűleg igen kevés
példát találhatnánk olyasmire a világirodalom történetében, hogy egy párezres
lélekszámú falu, mely hagyományai folytán mindig is a paraszti lét ügyes-bajos
dolgaival volt elfoglalva, egy haladó szellemiségű, liberális hangvételű, „ütős”
kulturális folyóirat komplett szerkesztői gárdáját nevelné ki és tartaná meg
– egy ideig – otthon. Bizony, az irodalmi élet nem is győz csodálkozni,
és csak úgy marakodnak a különböző érdekcsoportok, maffiák a huszonéves srácokért.
Mára már odáig fajult a dolog, hogy mielőtt valaki átcsörögne egy vitás kérdésben
mondjuk a Bajza utcából a Rádayba, gyors e-mailban kéri ki Szerbhorváth György
véleményét, netán áldását.
Kishegyesen ez a csoda történik. A srácok megetetik a disznókat, aztán odaülnek
a pécé elé, és máris a virtuális térben nyomatják az irodalom-, a kisebbségi,
meg a nagypolitikát minden mennyiségben; nátótól a jakig, eútól a fiszig minden
érdekli őket, és mindenről kurrens információkkal vannak ellátva. Kishegyesen
már a megjelenés előtt leszívják az internetről a pesti lapok anyagait, s mire
az erzsébetvárosi irodalompolitikus föltápászkodva részeg álmából kinyitja az
újságot, addigra Szerbhorváth Gyuri már el is ímélezte vezető publicisztikáját
a holnapi Magyar Hírlapba.
A Symposion folyóiratként egyre érettebb és nívósabb képet mutat magáról. A
legutóbbi számokban kőkemény bombazáport zúdítottak a regressziós vajdasági
magyar kulturális halálra, és sikeresen toborozzák megátalkodott ellenségeik
helyi érdekű táborának hadát. Ám az unalom azért maradni látszik azon a tájon,
persze a sorozatos népirtásoktól eltekintve. Idénre a kishegyesi triász olyannyira
besokallt, hogy közös novelláskötettel rukkolt elő, megfricskázva ezzel a vajdasági
kanonizátorok borvirágos orrát. Az antológia – ha lehet így nevezni –
a gyors utánnyomás ellenére is beszerezhetetlen hiánycikk, hovátovább JAK- vagy
FISZ-tagnak kell valakinek ahhoz lennie, hogy hozzájusson egy kék borítós példányhoz
(a fehér már feketepiaci tétel).
Dombos, vagyis Kishegyes misztikus hellyé magasztosul az írói fantáziák által.
Az unalmas porfészek, a szellemi periféria, az ultramateriális gondolatvilág
jó táptalajnak tűnik az önnön bezártságától, a jövő reménytelenségétől szenvedő
tehetséges elmének. A témátlanság, az eseménytelenség, az unalom ez esetben
hatalmas lökést adott a három írónak. Az ötlet, miszerint „írjuk meg Dombos
mitológiáját”, látszólag egy jó hatásfokú öngerjesztő folyamattá vált,
és egy izgalmas, mindenképpen érdekes novelláskötetet eredményezett. A könyv
a maga hibáival, mélypontjaival, anarchista szerkezetével együtt is egésszé
áll össze.
Aaron Blumm (újabban Dark) indítja a könyvet. „Hogyan raboltuk ki a Vajdasági
Bankot?” – szól ciklusának címe, egy semmitmondó Podmaniczky Szilárd-mottóval
megtámogatva. Rettenetesen rossz szöveggel nyit (Hallom, mondom), kb. 80 évvel
ezelőtt éppen elavulttá váló avantgardista szövegelés ez, teljesen felesleges
ebben az antológiában. A folytatás viszont annál szerencsésebb, a kötet legjobb
szövegei előtt taposva le a gazt: Miért szeretünk ovodába járni? Így, rövid
o-val, ami borzasztóan idegesítő, s mivel a helyesírás ilyen kezelése más esetekben
nem tendenciózus, nehéz elhinni, hogy direkt megoldás. Mindenesetre a novella
egy megejtően bájos neoprimitív pedofíl monológ, kísérteties Tar Sándor utánérzésekkel
(lásd A mi utcánk). Az egyes szám első személyű, iskolai fogalmazást vagy bírósági
vallomást idéző elbeszélőtechnika visszatérő megoldás a dombosiak körében, mintegy
védjegyévé is vált a legújabb Sympo-generációnak. A harmadik kísérlet már abszolút
működik, maga a bankrablós sztori, ami rányomja a bélyegét az egész könyvre.
Homályos utalgatásokkal, nem eléggé kifejtett múltbeli történések emlegetésével
a dombosi mítosz építőköve ez a sokszor felbukkanó posztnaív motívum. Népi krimi
ez a javából, roncsfilmes bakikkal megspékelve. Van itt burek, Jelen, staféta,
csupa jugoszláv szimbólum, melyek megadják a hamisítatlan dombosi ízt is. A
fiú, aki meg tudta gyújtani a saját fingját című darab amolyan igazi Aaron Blummos
hangon szólal meg, a dombosi fíling egyik leghitelesebb illusztrációjának tűnhet
az olvasó előtt. A Simul a krumpliban megint stílusváltás, itt már gyanús, hogy
Blummnak valójában mégsincs fogalma arról, hogy melyik elbeszélésmintát válassza
a sok közül. Erre mondaná egy szerkesztő azt, hogy szárnypróbálgatás. A dombosi
Misztiksz című záródarabbal azonban helyre billen az egyensúly, elhisszük, hogy
valóban Dombos-mitológiával van dolgunk.
Szerbhorváth György, ki a nevét egy petyhüdő falloszból kicsöpögő betűkkel dedikálja,
s a dombosi Pöndöl pingpong-, csocsó- és flipperbajnoka, azzal a novellával
nyitja blokkját, amely ennek az antológiának a csúcsteljesítménye. A Slemer
a Juditot a teljesen bejön az olvasónak, s elárulja, hogy médiaszociológussága
ellenére Szerbhorváth igazi író lehetne, ha akarna. (Az igazi jelző ebben az
esetben valami egyedit akar jelenteni.)
A Slemer, az Egy szórakozás, A betonkeverő, A banktisztviselő vallomása…
adják meg a Dombosi igazi arculatát és gerincét. Az Egy szórakozás például félelmetesen
jól találja meg a mai magyar magány lényegét. A bélműködés szabályozásáról szóló
eszmefuttatás igazán méltó ehhez a kötethez. Itt fogalmazódik meg az is, hogy
egy mai dombosi fiatalnál mi a reggeli kávé valódi funkciója. Szerbhorváth magabiztosan
bánik a rétegnyelvekkel, könnyedén váltogat a stílusok között, mindezt egy egyéni,
rá jellemzően flegma írói attitűddel.
A Szergej Koraszev konferenciázik egyet, bár kilóg a novellák közül, halálpontos
megfigyeléseivel, komolyabb élettapasztalatokat feltételező precizitásával mégis
megmenti saját helyét a kötetben. Az A-2 című blődli viszont… (maradjunk
annyiban, hogy bűn gyengus).
Mirnics Gyula zsenge kora ellenére nagyon kapaszkodik föl a nagyfiúk mellé.
Sajnos legtöbb eszközében őket imitálja, teljesen letisztulatlan még ebben a
kötetben a prózája. Helye mégis indokolt a könyvben, mert intuíciói révén a
dombosi mitológia szerves építője tud lenni. A Ki ölte meg a Józsi bácsit és
az Ez úgysem lesz novella címűek kivételével, melyek beszerkesztése baklövés,
Mirnics megüt egy átlagos lagymatag színvonalat. A nagyapa-sztorik legfőbb funkciója
az lehet, hogy röhögjünk rajtuk. Néha sikerül.
A Dombosi történetek legfontosabb erénye, hogy megszületett. Talán érdemes lenne
néhány év múlva folytatni, teljesen felépíteni az ötletet, ami az eddigiek alapján
megérdemelne egy nagyregényt is. A kérdés az, hogy lesz-e idejük a fiúknak ilyesmivel
is foglalkozni? A garanciát a dombosi kocsmák légköre nyújthatja. Egyébként
én már láttam a kishegyesi metróhálózat tervét. A megállók a kiszolgálóegységek
előtt vannak, de a temetőről sem feledkeztek meg a tervezők.
aTom
©
Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu
