tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 9. szám, 2001/2 (ősz)

Fehér harisnyatartó

Fehér Kriszta: Ünneprontás
AB-ART, Start Könyvek 10., Pozsony, 2001.

Csuhai Istvánnak

Érdemes kritikusnak lenni. 3/4 éve írhattam a szép fenekű Szűcs Enikő szlovákiai költőnő könyvéről (Szex egy angyallal. In: Az Irodalom Visszavág 7. szám, 2000/2), melyben a magyar nőköltészet felemelkedését vizionáltam a nőköltők saját képekkel gazdagított írásművészete útján, és máris megtörtént az első konkrét lépés az ügyben. Úgy tűnik, Szlovákia velem van, hisz ezúttal is felvidéki költőnő kerül az asztalra, a hamvas Fehér Kriszta, aki 22 esztendős mindössze, tehát sokat tartogat még számára az élet. A pályakezdő biztosra ment: a kötethez mellékelt levélben felhívja a főszerkesztő figyelmét arra a fontos tényre, hogy a könyv képanyagában személyesen ő látható. Nyilván nem akarta volna hasonló kínzó gyötrelmek között hagyni e sorok íróját, mint tette azt Szűcs Enikő, akinek kötetéről sokáig nem lehetett tudni, hogy valóban a róla készült fotókkal illusztrálták-e (azóta, mindenki megnyugtatására, kiderült: igen). Persze az irodalmi párbeszéd rohamos fejlődésére jellemző, hogy a költőnőt nem is lehetne összetéveszteni valaki mással, hisz jómagam is megcsodálhattam már élőben. Erről többet nem illő mondani egy irodalmi kritikában.
Az ízléses, lila betűkkel nyomtatott kis kötet mindössze 26 verset tartalmaz, se többet, se kevesebbet, mint amennyi egy első kötetbe szükséges. A szerkezete roppant furcsa, néhány vers, majd egy fotó-komputergrafika-montázs, megint versek, egy érzéki ajak, vers, dekoltázs, vers, fenék, vers, comb, nem feltétlenül ebben a sorrendben. A képek hangulata és minősége nem egyenletes, hol egy jól megkomponált, színes táblakép, hol pedig egy raszteres lila fotórészlet, ám mindig önálló lapon. Az illusztrációk Bálint Arthur munkái, aki szemmel láthatólag szeret szórakozni a Photoshoppal vagy az Illustratorral (is), és erősen megihlették a költőnő mozdulatai és idomai. Sajnos e művek az illusztráció kategóriájából nem tudnak előlépni a műalkotáséba, talán az „ablak” című kivételével, amin látszik, hogy a későbbiekben érdemes lesz odafigyelni erre az illusztrátorra.
Fehér Kriszta „Múzsáimnak” dedikálja a kötetet, amivel nyilván meg kívánja hökkenteni az edzetlen idegrendszerű olvasókat és a túledzett idegrendszerű kritikusokat, hogy talán majd azt gondolják, egy vérbeli leszbikus költőnőt kaptak, ám nem igazán hökkenünk meg, viszont reménykedünk benne, hogy a líra talán nem lesz annyira magyar költőnős. És ebben nem is csalódunk. Nem költőnős, inkább költős, a pályakezdő fajtából. Voltak a lírikusnak kalandjai már eddig is, ezt nem rest elverselni nekünk.
A címadó verssel indít; az Ünneprontás egy különböző költői hatásokból táplálkozó mixtúra, némileg túlterhelt versmondatokkal, szocioválság-leírással, látomással, kurrens tárgyi környezet-lélektelenséggel, ujjleszopással, kiábrándulással, kedvetlenséggel, depivel. Azért nem olyan rossz, látszódik, nem csak egyszer írta át költőnk, mire az elengedés mellett döntött. „Fújtatva képernyőre szkenneled érzelmeid, / majd kinyomtatod óriásplakátnak / a csikorgó kálomista templom oldalára.”
A Hétfő című szöveg egy Pest-vers, humorizálhatnánk, egy lány a sok közül, ki vidékről, de ebben benne van a másik város is, Pozsony, így egy kis etnokultúra, kisebbségi dialektika kerül a képbe, súlyosítva a közhelyesnek ígérkező szituációt. Viszont a „bambán továbbaluszkál” szintagmát lehetetlen megbocsátani jelen körülmények között. A „retróállomás” oké, a „Budapest, a facér” a legkevésbé sem. Jön az első ábra, egy démonikusnak álcázott fekete költőnős kép egy sliccel ellátott földgömbre taposó magassarkúban, gondolhatjuk, most jönnek a szexes versek. De nem, isten jön, egy filozófiai tömörítvény az égről és végtelenről. Ezt később kellene.
A következő vers már hosszabb, és az a címe, hogy A Filozófus. Bízva benne, hogy nem magáról írta a költő, elolvassuk. Ez egy boszszúvers, valakit le akar benne fikázni a szerző, ironizál keményen, 56 Kb-osnak nevezi a reakciógyorsaságát a Talánpéternek, akiről szól, de mindettől függetlenül nagyon harmatos és felesleges darab ez a kötetben, semmi líra nincs benne, semmi filozófia, semmi nyelv, csak egy kis infanti-vagánykodás.
A Meztelenül című alkotmány viszont jó. Lenne, ha nem úgy végződne, hogy nem maradt másod, csak „Krisztus sebeit gyógyító két kezed”. Mert az előzményekben egy nagyon jól szerkesztett-tömörített lírikus leírást ad Fehér Kriszta egy pasiról (vagy nőről), aki a szobájába lép meztelenül. Van benne feszültség, és van arányérzék.
Jön a következő illusztráció, egy szoknyát-hajat lebbentő szellős, úttal, rajta finoman csücsörített ajakkal.
Az Avatás nevéhez méltóan lehetne egy deflorációs-katarzis-vers, de nem biztos, hogy az. Mindenesetre felsejlik belőle a verselő testiségének ereje, a témához való bátor és tudatos viszonyulása. Ugyanakkor a „megszentelt húsod”-féle képek patetikájukkal elszomorítanak, valami másra vágynánk a huszonelső század elején és a BSE-járvány idején. A Hiátustöltés következik, tetszetős darab, éles kétértelműséggel, a szerető lelkéről beszél, amit a nem erekcióban lévő szerv szimbolizál. Jó kép a „lepedő-mindegy”. A Hajnalok című újra egy pályakezdős, a piszok valóságot „jól” leíró kis szösszenet.
Jön két Szerelem című, koan-nyi méretű akármi, ezek még nagyon nem hitelesek és jók. A rövidekkel majd öregköltőasszonyként jósolunk jövőt Krisztának.
A Szavak is lav-költészet, de sokkal jobb. Ebben benne van a költő is, speciálisan, nem feleslegesen. Képteremtő erővel találkozunk. „Kezembe, szájamba fognálak, / előbb megráználak, mint / Krisztus a vargát, majd / körbetekernélek mozgásom gyolcsával, / hogy ágy(ék)a légy keserves kínzatásumnak.” A következő vers, a (kérlek) sokkal vegyesebb, nagyon rossz és nagyon jó verskezdemények öszszekavarva, újra megjelenik Krisztus, valami gondja lehet Krisztának a híres filozófussal. A latens agresszió átcsap egyfajta domina-fílingbe, lassan előkerülhetnek a bilincsek és korbácsok is, reménykedünk. A Kéredzkedés című költeményben újra kitűnő sorok vegyülnek a közhelyek közé: „keresem a lukat / melyet nekem hagyott / az isten rajtad. / rossz a szíved. / túl kicsi. / hagyd, hogy belémásszak. / majd az enyém szétfeszíti.”
A Se című hosszabb darabbal az a baj, hogy nyomokban sem fedezhetjük fel benne a költő és olvasó szándékát, hogy mit akarjanak ezzel a szöveggel. Ráadásul olyan furcsaságok is belefértek, hogy „nem kellsz senkinek”. Ezt inkább átlapozzuk. A Nélküledség mint verscím elkedvetlenítő, itt is az utolsó sorok a nyomtatásra érdemesek: „Vigaszul a szobába söpörsz / az erkélyről néhány / gyorsan hervadó csillagot.”
A Szemcsék egy melankolikus vers. Szűkszavú, és ezt szeretjük. A „beléd könyökölvén” határozói igenevezést nem. Ha ez nem volna, én megtartanám a verset. A Nálad is ehhez a vonulathoz tartozik, ezek komolyabb versek. Itt gondolhatjuk azt, hogy hallani fogunk még Krisztáról. Szerencsésen ötvöződik a (nem tévedés:) intellektualizálás és a lét-problematika. A menetrendszerű lerontás egy túlterhelt jelzős-határozós szerkezetben jelentkezik.
A Karácsony és Szilveszter között és az Utó versek némileg enyhítenek a hangulaton, az ártatlan életöröm szerencsésen vegyül az előbbi gondolatisággal. Az Enúma elist az különbözteti meg az előző kettőtől, hogy elementáris erővel jönnek vissza a közhelyek, a költőbanáliák. Újra Istené a slusszpoén, és újra lekaszálja a maga nyelvi áldozatait a túl meggondalatlan szóteremtés.
Kedvenc versem, a Testiség, egy komoly hozzáállás a problémához. Merész és szimpatikus kezdés („Ráültél kicsi, férfias / fenekeddel a nyelvemre. / Visszafelé folynak bennem / a szavak.”), harmonikus átmenet a lírába („Hajnalodik. / Fűszeres szószba / mártogatod a bennem pácolt / szavakat.”). Ebben is van hiba, természetesen, „a szemem nyomják bévülről” stb. Felmerül bennünk a kérdés: ha így vonzódik Kriszta az archaizáláshoz, miért nem gyakorlatozik egy kicsit az időmértékes technikákkal. Ugyanis a kötetben kizárólag szólamsoros szabadverseket találunk, néha mondatsoros variációval. Talán a klasszikus strófaszerkezetek rutinszerű begyakorlása beláttatná a poétával, hogy miért felesleges az erőltetett régies szófordulatok használata.
Következik a könyv legkockázatosabb része, az utolsó négy vers. Közben a jól sikerült, előrehajolós, feneket favorizáló képpel. Ha jobban megnézzük a fotót, és miért ne tennénk, megfigyelhetjük a finom anyagú ruhán áttetsző tangabugyi körvonalait, kihangsúlyozva a hosszú combokat. Költészetre hangolt fantáziánk és harmadik szemünk láttatni engedi a harisnyatartót és a harisnyákat is, és ettől Restif de la Bretonne művészetére gondolunk. De belátjuk, ez a könyv a versekről szól.
A Mea culpát olvasva egy magát démonikusnak láttatni kívánó nőköltő világába csöppenünk: Kriszta nézi a miatta, az ő szexualitása miatt tönkrement életek, halálok hosszú sorát. Kockázatos az ilyenfajta meggyőződés papírra vetése, hiszen óhatatlanul a narcizmus vidékére tévedhet a sorok között bóklászó vándor szemében a versíró: talán nem túlzás azt állítani, hogy mi, olvasó, nem elhinni aka2unk valamit, ami nem ránk tartozik, hanem esztétikai élvezetet kutatnánk az irodalommá avatott produktumhalmazban. A költőt látván ujját leszopó szerzetes képe egész egyszerűen fatális tévedés egy tehetséges pályakezdő versében. Legalábbis ebben a formában.
Sokkal izgalmasabb (sőt: a kötetben a legizgalmasabb) vers a Tekintés. Egy igen messzire nyitó, ún. gondolati költeményhez van szerencsénk. A kötet legjobb és legígéretesebb darabja, mégpedig a hosszabb terjedelme ellenére is precízen megvalósított tömörsége, a pozőrség teljes likvidálása révén.
A Férhetetlenség című utolsó előtti írás ugyan átment szerényen néhány részletet a Tekintés erényeiből, ám infinitívuszokkal operálni manapság meggondolatlanságnak hat. Még így is menthető volna a dolog, ha nem kellene látnunk az utolsó két sort: [„elrepülni” stb.] „az alj(asság)ba egymást / lábbal taposásból”.
Sajnos az utolsó szöveggel nem tudunk mit kezdeni. Egy Örkény-féle egyperces-stílusban papírra dobott akármi ez, amiről nem tudjuk megállapítani, hogy mit keres egy első verseskötet végén. Ha akarnánk, belegondolhatnánk azt, hogy a banális utazás szituációjában jelzi nekünk az író, hogy mi is az a szlovák-magyar átjárás sorsszerűsége és reménytelensége, de nem akarjuk.
Két út áll Fehér Kriszta előtt: vagy unalmas, szétfrusztrált magyar költőnő-hisztérika lesz belőle, vagy pedig egy mosolygós, vagány csaj, aki mellesleg jó verseket ír. A veszély komoly: a ma költőnői rendre a 18. századi francia budoárokba vagy a feka-fehér filmek világába gondolják magukat mint férfiak vérét szopó démonok, és ez, valljuk be, nagyon nem áll jól nekik, meg ettől nekünk sem. Reméljük, ő dönt majd az út megválasztásában.

aTom

Fehér Kriszta (1979, Vágsellye) Vágsellye