MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 11. szám, 2002/1 (2002. tavasz–nyár)

A káposzta is jóllakott

Kerékgyártó György: Fitria
Fekete Zongora, Budapest, 2001.

Megdöbbentő, amit Kerékgyártó György író művelt. Írt egy olyan debüt-regényt, ami szinte maradéktalanul professzionális írói munka, izgalmas és kívánatos mai magyar irodalom, élvezetes és olvasható, de valami elemi erejű amatőr hibával végződik. Elnézést a következőkért; ha egy kocsmában ülnénk, és nem egy folyóiratban, kb. ezt mondanám a szerzőnek: kurva jó ez a regény, Gyurikám. De a legvégét nagyon elb...tad.
Kerékgyártó Györgyöt – akik ismerik írásait – sokan tartották nagyon tehetséges novellistának (elbeszélésírónak), és már évek óta hiányolták tőle az első kötet megjelentetését. Igaz, a folyóiratban való publikálást sem vitte túlzásba a szerző, antológiákban is viszonylag ritkán lehetett vele találkozni (pl. NEM mind egy [1996] és Köztéri mulatság [1998] antológiák). Ízes, mikszáthosan derűs, nyelvezetében gazdagságra törekvő elbeszélői attitűd, gondos stilisztikai megmunkáltság, lírikusi érzékenység, mitologizáló hajlam, pontos szerkesztés jellemezte ezeket az írásokat. Nem tudható, hogy komoly megfontolás vagy pedig egyszerűen a lustaság miatt váratott magára ilyen sokáig az első kötet, mindenesetre a várakozással ellentétben nem a legjobb elbeszéléseinek gyűjteményével, hanem egy kisregénnyel rukkolt elő az író. És ez meglepő. Meglepő, hiszen a legtöbb fiatal író parázik a regénytől, annak a hagyománynak folytán is (és talán jogosan), miszerint 40 éves kor alatt nem lehet érvényes regényt írni. (Ugyanakkor kezd felismerhetővé válni, hogy divat lett a regényírás. Az öregedő fiatal írók megunták a rutinnovellákat, és elkezdtek végre dolgozni. Mintha ez a tendencia volna megfigyelhető újabban – nagyon kevés konkrét sikerrel.)
Kerékgyártó mert regényt írni, és nagyon jó kis (kis)regényt írt. Majdnem.
A 126 oldalas mű a szerző előszavával kezdődik, amelyben fölösleges tiszteletköröket fut le kb. a valóság és fikció véletlen találkozása témakörében. Aztán két felesleges mottó következik Gombrowicz és Calvino tollából, amelyek kb. az írói szándékot-indítékot hivatottak igazolni. Nem kellenének az ilyesmik, ezek teszik papírízűvé a művet, szakmázássá a tehetséget. Gyorsan kiderül az is, hogy újszövetségi motívum fogja keretbe a regényt (sokadszor).
Innentől azonban egy jól eltalált, nagyon tudatos, ugyanakkor többé-kevésbé automatikusan működő (bonyolult) szerkezeti vázra épített mű bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Egy átélhető, megkreált, de életszerű atmoszférájú világba csöppenünk, egyenesen be a józsefvárosi gettó szívébe. Elbeszélés-technikai, stilisztikai, szerkezetteremtési kísérletek sorakoznak a kritikus szemlélő előtt, ám e tekintetben alig-alig van mód hibák felfedezésére. Az író a nehéz feladatot, amit maga elé állított, simán (vélhetőleg igen nagy és aprólékos, hosszadalmas munkával) abszolválja; ha adódik elrontanivaló, azt következetesen nem rontja el. Formájában gazdag művet örökített ránk. Más kérdés, hogy a fejezettagolás vizuális megoldása nem túl szerencsés: a „fejezetek”, „alfejezetek” jelzésére római és arab számokat kombinál betűvel kiírt számokkal, zárójelezéssel megspékelve, ami nehezen követhető. Nem várható el az olvasótól, hogy feszülten figyelje, melyik fölérendelt szám alárendelt számú részében jár éppen stb. Ugyanakkor ebben a bonyolult rendszerben is következetes a szerző, nem hibázik.
Vérbeli mai történet a Fitriáé, a Roncsfilm világa keveredik benne Fejes Endre Józsefvárosának képeivel. Korszerű ez a tematika, sőt, egészen dinamikusan benne él a mai mindennapok agreszsziója. Megjelenik az akció, a téma: pokolgépes robbantás Budapesten. Vélhetőleg az Aranykéz utcai terror „ihlette” az írót: az értelmetlen és feltáratlan szörnyűségek világába igyekszik belehelyezni hétköznapi szereplőit, elrugaszkodva a média által arctalanított alakoktól, a CNN-sorsoktól. Ugyanakkor éppen egy ilyen „akcióval” rontja el a regény végét: olyan nincs, hogy véletlenül megtaláljanak és lelőjenek egy banális főszereplőt a nyílt utcán egy sötét maffiaautóból.
Kerékgyártó ragaszkodik bizonyos, nála jól bevált motívumrendszerekhez. Ilyen pl. a töltöttkáposzta-kultusz (tejföllel). Évek óta látható az író munkáiból, hogy nem tud elszakadni a témától. Ez persze nem baj, csak nem árt óvatosnak lennie, ha nem akarja, hogy olyan erőltetett, unalmas közhellyé váljon ez, mint pl. Zalán Tibor esetében a vörösbor fanatikus emlegetése. Máskor – érthetetlenül – elhasznált motívumokat erőltet: „Öregnek” hívni az egyik szereplőt hihetetlenül unalmas, szerintem ez az egyik legkopottabb sablon a regényirodalomban.
Ha már a zavaró megoldásoknál tartunk, meg kell említeni, hogy szemmel láthatólag a regény bizonyos részeinek szerkesztésekor a szerző elfáradt, ezzel magyarázhatók a „No igen” típusú töltelékszavak és szintagmák. A visszatérően megjelenő költői kérdések sora is fárasztó egy idő után, legtöményebben a 41. oldalon találhatunk ilyeneket (27 db). Utóbbi esetben váratlanul éppen a történetmondás-írás lehetőségeit boncolgatná, megjelenik újra a szakma, a szövegtan, csupa nem ide illő dolog. (Mintha küzdene azzal, hogy Esterházyt szeresse-e, vagy pedig saját magát.) Aprókat hibázik olyan esetekben is, mint pl. a 44. oldalon, ahol csóró bölcsészek ülnek az étteremben, de nem esznek semmi komolyat, mert otthon várja őket anyukájuk rántott csirkéje. Olyan egyetemista asztaltársaságot még nem láttam, amiben mindenki pesti volt, pláne szüleivel élt volna.
Dicsérendő is van persze; nagyon hatásos pl. az író szinonimaszótára néhány helyen, remek a nyelvi lelemények feltalálásában (pl. a 24. oldalon a meghalásra előhozott spontán példatár). Vagy említeni kell a dialógok életszerűségét, atmoszféra-teremtő képességét: a 76. oldalon olvasható buszos „dialóg” egyszerűen zseniális (az elbeszélő E/3-ban meséli el a lezajlott veszekedést halálpontos iróniával, úgy, hogy azt mindenki felismerje a mindennapokból, ám érzékeny, kifinomult művészi erővel).
„Hangulatát” tekintve néha úgy rémlik, mintha egy érthetetlenül megszakadt, elvarratlan szálat talált volna meg az író, nevezetesen a Hajnóczy vagy Bólya Péter által alkoholizmusba és halálba fulladó, a ’80-as években félbemaradt, fantasztikusan életteli, egyszerre intellektualizáló, egyszerre urbánus, egyszerre népi regényírói vonulat és regényvilág folytathatóságának felismerésével. És ha ez „igaz”, akkor Kerékgyártó automatikusan egy nagyon ígéretes és működtethető útra lelt, rögtön elsőre, mert bár említett Pétereknek sok az önjelölt követője, ám nekik soha, egyetlen pillanatra sem sikerült megközelíteniük azok színvonalát, ellentétben a Fitria szerzőjével, aki úgy követ, hogy nem követ, hanem abból táplálkozik, ami már táptalajt nyújtott: a megélhetőből. Ez nem kizárólagos benyomás: máskor grendeles a fíling és még sorolható volna, de nem érdemes; KGY legfőbb erénye, hogy mindezek ellenére KGY-s regényirodalmat volt képes megsejtetni a Fitriával. Mert a valódi eredménye ennek a könyvnek az a szabadság, amely elhitetheti az olvasóval: egy jövendőbeli, sajátos KGY-regényvilág első, kísérleti darabjával találkoztunk most, ami szép és fontos, nagy regényeket enged meg előfeltételezni. Már ha ezt a szerző is így akarja.
Jó ez a töltött káposzta. Tejföl is van hozzá, de nem igazi, 12%-os, ráadásul a szavatossága tegnap lejárt. Úgyhogy inkább anélkül esszük meg. De megesszük, mert finom, és éhesek vagyunk. A jó, friss, zsíros, bőven locsolt tejfölt pedig hozzáképzeljük.

aTom

Kerékgyártó György (1970, Budapest) Budapest

© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu