tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 6. szám, 2000/1 (2000. tavasz–nyár)

Egy p@nk Gun@r@sról^*

Fenyvesi Ottó: Amerikai improvizációk
Vár Ucca 17, Veszprém, 1999.

én mindig rád gondolok
de te mással baszol
F. O.: Totális költészet**

Fenyvesi Ottó kivételes költő. Nem abban az értelemben, hogy kiemelkedik a „hazai” selejtes, paralimpiás költészeti mezőnyből (természetesen nem a mozgássérült költőkre gondolok), hisz ez – a külső szemlélő szerint – nem lehet túl nehéz feladat, hanem abban, hogy kivételesen jó költő. Ez utóbbi megállapítás, jóllehet, merésznek tűnhet 2000-ben, amikor már sokan a líra teljes elméleti és gyakorlati kudarcáról beszélnek, mégis, az a fölényes szabadság, amellyel F. O. rendelkezik, s amellyel vad kibontakozásra ösztönzi önnön tehetségét és az olvasó fantáziáját, az – akárhogy is nézzük – költőre valló teljesítmény.
Fenyvesi nem akárhonnan jött: a 70–80-as évek újvidéki újhulláma volt elsődleges inspirációja, amit közismerten az Új Symposionnal szoktak együtt emlegetni, s amely messze maga mögé utasította a magyarországi, erdélyi, felvidéki irodalmakat progresszivitásával, lendületével, szabadságával, korszerű hangjával és viszonylagos eredetiségével. Fenyvesi az Új Symposion és a legendás újvidéki rádió szerkesztőjeként kezdettől az alternatív zenék korszakformáló hatására figyelt, és – vélhetőleg nagyon-nagyon helyes meglátással – munkáival igazolta azt a tényt, hogy a líra valódi szerepét már a 60-as évektől az alternatív–underground zenei világok vették át. Ennek a megállapításnak az igazát – biztos vagyok benne – a jövő – koloncaitól megszabadult – értelmezői közege fogja bizonyítani a jelenlegi és majdani tények feldolgozásával. Erre a hazai gerontoretardációs küldetésű irodalmi bácsikák a Kortárstól a Hitelig, a Holmitól az Ésig, ha megfeszítenénk őket, akkor sem jönnének rá, soha.
F. O. ott folytatja új könyvével, ahol a 93-assal (A káosz angyala) abbahagyta. 45 évesen „ütősebben”, „lazábban” és „fiatalabban” ír, mint a teljes FISZ- és JAK-generáció, már ha vannak ilyenek. Mentes ez az irodalom a TJ-féle lagzilajcsi-szövegelés feleslegességétől, a VD-féle bocibocitarka-mélységtől-komolyságtól, az OJD-féle megmosolyogtató műmacsós önhittségtől, a TT-féle világlehányós műnihilkedéstől, a SZB-féle jópofi-jófarok infanti-frankózástól, a PK-féle „emberisten vagyok nektek, hódoljatok” nárcizmustól, a MA-féle „elátkozott költőnek lenni még az 5700-as évek közepén is” élhetetlen álmájerségtől, a PZ-féle „írásban is beszédhibás” „levés”-től, a LJ-féle „népnemzeti családi vátesz vagyok” statisztálástól, ne adja úristen a KO-féle „nőköltőnő vagyok” émelyítő-fojtogató fogyókúrájától – elvégre ezek volnának a mostani fiatal költők, hogy ne fárasszam a többivel is az olvasót (pedig még nem is beszéltem …-ról stb.) –; mentes, hiszen olyan versek alakjában testesül meg, amelyek egy 25 éves, viszonylag nagyigényű punk–britpop–grunge–pszichedelikus fazon szájából is hitelesen és értelmesen hangozhatnának el.
Az „amerikai improvizációk” ugyanis olyannyira mai hangon szólalnak meg, hogy az talán holnap is (akkori) mainak tűnik majd. Az apró termetű könyvben (sajnos nagyon felesleges Felhősi István-felhőfesményekkel „illusztrálva”) sorjázó néhány hosszú- és sok rövidebb @-vers egyszerre könnyed – mondjuk utazásra való –, és egyszerre elmélyült ízlelgetést igénylő olvasmány.
A kötet címlapján a cím alatt az olvasható, hogy Felhők és más versek. Ahelyett, hogy mélyebb értelmet keresnék ebben az eszmében, inkább megelégszem annyival, hogy valószínűleg az ugyancsak Sympós Szűgyi Zoltán költő 85-ös Erdő és más versek című kötetére is utalni „akar” poénosan a szerző, no meg az említett „illusztrációkra”.
Egészen kiváló a kötet felütése: a Roll over T@polca című hosszúvers. A Domonkos és Tolnai fémjelezte első generációs Sympós hosszúvers-hagyomány (amely persze nem utolsó sorban Kassákból nőtt ki) továbbviteléről van szó. Domonkos verse, a Kormányeltörésben (szerintem és mások szerint is [különösen Tomkiss emilezgeti állandóan] ez a vers a 20. század magyar irodalmának a legnagyobb verse – nem a terjedelmére gondolok) transzformálódik át Fenyvesinél egyfajta vallomásos rap-beszéddé. A szabadvers tökéletesen működik, ebből is látható, hogy téved az a sok fiatal váteszjelölt, akik kizárólag a formába menekülnek az ötlettelenség elől. Az újvidéki szabadvers-iskola eredményeinek hibátlan alkalmazása – kassákos magabiztossággal – megdörren a versben, mint egy rock-koncert, amikor pedig kell, akkor elhalkul, átcsap a Jugó-nosztalgia nevezetű újabb keletű emberi betegség sóhajtozásaiba. Sok mindent foglal magába ez a szöveg, de főleg rekviem a költészetért, búcsú a költészettől. „A világ / már alig tud elviselni bennünket. / Hagyj most, múzsa / ne keress enyhítő körülményeket!” Egy nagyívű epikus szál is elvarródik a versben, mindez a „Minden és semmi között” tételsorral irányítva. Csak erről a versről érdemes volna szemináriumi vitákat rendezni.
A második vers az időközben már meg is filmesített vajdasági parasztfestő, Nagyapáti Kuk@ac Péter emlékének szentelődik. Valójában egy terjedelmes búcsúvers ez a szülőföldtől, a gazdag és unalmas bácskai termő- és anyaföldtől. A gyermekkori emlékek teleportálódnak át az emigráns pennájába.
Ezután következnek a voltaképpeni improvizációk, összesen 69, misztikus szám, ugye, mindegyik egy-egy @-cal megjelölve cím helyett. Az utolsó vers után ott szerepel a megírás helye és dátuma is: 1997 nyara – Toronto, Chicago. (Szerencsétlen eset, hogy mivel csak az év őszén kerültem Kanadába, elkerültük egymást a költővel.) A versek, vagy inkább egy hosszú mű etűd-vázlatai, rámutatnak szépen a hosszúvers-determinációra, még ha nem is biztos, hogy ez volt Fenyvesi szándéka. Több szervezőelem is tetten érhető a rövid darabok között, így a szerelmi csalódásé, a kurrens olvasmányélményeké, az aktuális ismeretlen-ismerős tájak hatásaié, az első és a második hazára való visszagondolásaié, de legfőképpen a „deviáns” szubkultúrák (beleértve a legkülönbözőbb underground törzsek szimbólumrendszereit, vagy a kiberpankok kézzelfoghatatlan, mégis súlyos valóságát) iránt tanúsított empátia lelkesedő-szkeptikus megnyilatkozásaié. Többé-kevésbé mindegyik vers beleillik valamelyik említett vonulatba, s a repetitív elemek, az ördögi cirkuláció adja a szerves egész érzetét a szövegblokk olvasásakor. (…)
Érdekes kísérlet külön kiemelni az egészből a női szakaszt. A Friday-en edződött feminizmusom sem gátolhat abban, hogy pozitívan nyilatkozzam Fenyvesi „nőkritikájáról”. Fényes eredmény az a poétánál, ahogy nem esik a csalódás–hiány kapcsán a felelősség automatikusan a másikra való átkonvertálásának csapdájába. Ez is kurrens elem a mai frusztrált – helyét nem lelő – lavköltészetben. A nő itt egy olyan állat, aki elvileg szerethetné is a gazdáját. „Dárlingom nem szól semmit. / Oda van egy heti önbizalmam.” Vagy: „Macskaköröm. Macskaláb. / Oroszlán hava. / Halak és skorpiók. / Vajon mi újat tudunk még egymásnak mondani?” (…)
Természetesen a legfőbb (ál)térről, a kibertérről beszéljen Fenyvesi helyettem: „Hey, Shakespeare! Quantum cowboys! / Let’s party!!! Porno-stereo. / Csimborasszó. Videojunk. / Technophilia. Sado capitalist. / Egymással táncban, önkívületben. / Egyelőre éljünk boldogan.” Vagy: „Kalifornia über alles. / Nem néztem a Dallast. / Nem néztem a sütemény halálát. (…) Ültünk a videoprérin, / körülöttünk folyt a semmi. / A köcsögben fölfelé szállt a tejföl.”
A kötet valahogy, egészen furcsán, számomra az ezredforduló egyetlen hangsúlyos költői gesztusát jelenti. Egészen pontosan – a Káosz angyalával egyetemben – a kilencvenes évek legnagyobb költői teljesítménye. Bocs, hogy él.

Rádai Léna

* részletek egy hosszabb tanulmányból – a szerk.
** In: Fenyvesi Ottó: A káosz angyala. FRAMO–M. Szivárvány, Chicago–Budapest, 1993., 22. (R. L.)