tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, 4. szám, 2001/3 (ősz)

Hajdú You Do

Bajkán László: Forrás a száj
Magánkiadás, [s.l.], 1998.
Komjáthi Balázs: A tűnődés ára
Magánkiadás, [s.l.], 1998.

Az ember lánya ösztönösen rosszat sejt, ha sohasem hallott szerzők magánkiadásban megjelent könyveit adják a kezébe. Az esetek 100+/–1 százalékában nem alaptalanul, hiszen – unalmas is ezredszer elmondani – a mai kiadódömpingben még a leghülyébb, legtehetségtelenebb dilettáns is találhat magának valamilyen szerencsétlen, nevetséges, de azért nagyképűen „magaskultúra közvetítésére” szakosodott kiadót, ami (feltéve ha nincs még lejáratva) talán mégis elegánsabb körítést nyújthat egy alulról jövő kezdeményezésnek a rettenetesen unlegitim vonzatú házgyári magánkiadóskodásnál (hiszen említett kis kiadók egy része némi készpénzért mindenre képes, sőt egyesek szabályos dilettánsbizniszt is tudnak indukálni).
Summa summárum, Bajkán László és Komjáthi Balázs hajdúböszörményi fiatalok gondoltak egy merészet, és számottevő publikációs háttér nélkül, az ismeretlenség jótékony homályából az 500 példányos helyi értékű hírnév felé tartva, baráti segítséggel (pl. az általam címmé lopott létező ifjúsági klub támogatásával), előrukkoltak egy-egy magánkiadású verseskötettel. És – a rengeteg ellenérv mellett – tulajdonképpen helyesen cselekedtek.
A két apró könyv tökéletesen egyforma tipográfiájával egy sorozat egy-egy darabjának tűnik. A figyelmes szemlélő még azt is észreveheti, hogy a két borítógrafika tulajdonképpen egy kép kettévágott részletét adja: egyiké a jobb-, másiké a bal oldal. Ha ehhez még hozzávesszük azt az (idegesítő) gesztust is, hogy Bajkán kötete egy Komjáthi-, míg Komjáthié egy Bajkán-mottóval kezdődik, akkor nyilvánvalóvá válik: két haver előre megfontolt közös lázadásáról van szó. Milyen romantikus, istenem! Cuki.
A fiúk, talán egy rossz magyar álbeidegződés következtében, elkövetik azt a hibát, hogy rögtön a debütáló kötetben „best of”-gyűjteményt akarnak az olvasóra erőltetni: rövidke életük termését (vagy annak javát) évszámok szerint csoportosítva közlik, 1992-től egészen 1998-ig. (Az ilyen jellegű, kritikai kiadáshoz méltó munkát talán célszerűbb a leendő monográfusokra hagyományozni; helyette sokkal nyerőbb tevékenység lehet a korai évek zsengéit tűzbe vetni, vagy ha muszáj, egy jól őrzött széf mélyébe temetni.) Azért, meghökkentő módon, akad olvasható sor a régiségek között is, és ezzel máris rátértem e kritika megírásának okára: ebben a két magánkiadású elsőkötetben igenis vannak olvasható versek, tetszetős sorok, sőt: viszonylag jó vers is.
Bajkán László pontos megfigyelője és elemzője az őt körülvevő világnak: higgadt, nyugis ítéleteket mond, kerülve az agressziót, és kérdésfeltevései, keresései is hasonló, indulatmentes pózból indulnak. Elégedetlen ember, nyilván, de szemmel láthatóan a költészet éppen azt az ismert célt szolgálja nála, hogy feloldódhasson valamiben, hogy kitörhessen a monotónia érzékenységébe gázoló egyszerűségéből. Persze a másik előjel sem maradhat el a versek világából: tudja ő azt is ábrázolni, amit gyűlöl. Jó példa erre a Hajnalban felkelsz című etűd részlete: „Hajnalban felkelsz, mint mikor / kivégzésre visznek / izzadt ingben, meredten és / ásító csontokkal / remeg a kezed, ahogy széthúzod a föggönyt, de gyönyörködsz / a ködös parti fákban / (…) / Az ébredések gyanakvóvá tettek és / a konyhakőre kiöntöd a kávét / Megmosod a szemed, de csak / véresebb lesz, a palotát nézed / pupillád éjfekete mélyén.” A természet objektumai az egész könyvben állandóan és visszatérően megjelennek; sokszor kiindulópont a kert, a víz, a fű tere. A szerelmes versek túlnyomó része hemzseg a közhelyektől, József Attilá-s, weöreses, pilinszkys ötletek köszönnek vissza, rendre lerontva. A hasonlatok tobzódása is zavaró; a ki tudja hányadik mint-tel kezdődő vers után herótja támadhat a legtürelmesebb szépléleknek is. Időnként, teljesen váratlanul, megvillan Bajkán sajátságos, türelmetlen kitörési vágya, persze a higgadtság látszatát fenntartva (Hívatlan, Ebben az évszakban, Fésű fétis), ezek általában hosszabb versek, és látszik belőlük, hogy némi aktív pepecsmunka árán egy érdekes, izgalmas hosszúvers-költészet születhetne Bajkán műhelyében.
Komjáthi Balázs vadabb és kalandozóbb verselő társánál, tematikájában és stíluseszközeiben inkább tűnik a századvég gyermekének. A cinizmus és az irónia gyakran vendégeskednek nála, és az erósz is (szokatlanul visszafogott stílusban, néha majdhogynem túl illedelmesen) jellemző mozgatóereje verseinek. Az ő előnye leginkább abban rejlik, hogy burjánzik a fantáziája, egészen szokatlan és egymástól távoli szavakat/dolgokat tud egy-egy versszövegében összehozni. Persze sokszor vezet túlzásokhoz az effajta bátor képkeresés, sokszor pedig sikeresen kioltják egymást a külön-külön remekül mutató plasztikus gondolatmenetek. Ő is felvonultatja a pályakezdők minden találmányát: a százmilliószor lejáratott jelzőket, a túlgiccsesített metaforákat, a mint-ezést, a vadromantikus-extatikus harsogást, a nevetségesen közhelyes ellentétpárokat, az alliteráció-hegyeket, a ragrímeket, egyéb ordító, verstani tanulatlanságot leleplező bakikat, mégis valami vonzóvá tudja tenni a próbálkozásait, valami olvastatja a szövegeket. Ádáz kritikával szemléli a kort és a környezetet, amiben él. Amikor indulatos, érdekes dolgok épülnek, ám a fegyelem hiánya majd' minden esetben rontáshoz vezet a végére. Kiváló címeket ad verseinek (pl. Penészes vagy, A tenyér magamba folytatva, Egyveled, Egyesült nemi művek, Önbizalmas, Szájharmónia, A labancoknál, Szimpiózis, A fajtára jellemző, Önzőzve cselez az ősz, Csendkirály, Síjőring, Átvert gyermek kesergője, stb.), sokszor remek a szlengszókincs versbe emelése is. Érdekesen tud írni a szerekről, a piálásról; csak egy példa a Petri Györgynek ajánlott Fabulából: „Ott ültem én piros orrú gólya / Átellenben s klopfoltan / Ott ült a szakállas vén róka / Egy aljára ülepedett fogat eresztett / talponálló törzsasztalánál / Ezeket az üvegtesteket elnézve / Gondoltam milyen fura: // Kanálból köptetőt termoszból tejet / Pohárból nyers tojást csészéből levest / Tányérból teát cipellőből pezsgőt / Erlenmeyer-lombikból pertut / Kannából demizsonból vöröset / Centes házi szilvát egyszuszra / Habos sört régi korsóból szoktam s szeretek.”
Mindkét fiúnál tehát tanácstalanul széttárhatjuk a kezünket: akkor most mi van? Elsietett első könyvek, vagy mindörökre utolsók? Utóbbiért kár lenne, ám nem lenne kár a rengeteg tanulásért, a költői mesterség fogásainak alázatos elsajátításáért, amit aztán tudatosan lehetne felrúgni vagy kiiktatni, s ami nélkül felesleges könyvet kiadni. Vagyis miért ne? A barátoknak szép ajándék lehet az ilyesmi.
A kritikus pedig tanácstalan: van két tehetséges ember, bármennyire is lejáratott szó ez már: tehetség, akik valószínűleg eltűnnek a süllyesztőben anélkül, hogy valaha is felbukkantak volna belőle, és ezért – még egyszer: – kár lenne. Kár, mert korszerűbb, haladóbb és értékelhetőbb szellemiséget közvetítenek helyenként ezek a faragatlan ősváteszek, mint pl. a túlspirázott Varró Dániel-féle szemináriumi líra, neadjisten a Karafiáth Orsolya-féle preklimax versbe szedése. Csak tanulni, tájékozódni, tudatosodni, dolgozni kellene hozzá. Csak.

Rádai Léna