tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 8. szám, 2001/1 (tavasz–nyár)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.

Bakbarbie

Hollósvölgyi Iván: A Barbie-nők elrablása
Palatinus, Budapest, 2000.

31 éves kamaszlírikust kaptunk. József Attila ebben az életkorban a halálra készült, Hollósvölgyi Iván az egyetemi nyelvvizsga és az egyetemi klubélet globális sokkja felett méláz. Azzal riogatja a 21. század olvasóját, hogy a költő egy életre tönkremegy a nyelvvizsga esetleges sikertelensége miatt.
A 31 éves lírikus első kötetével az első kötetes korában 23 éves infantiváteszt, Varró Dánielt idézi meg öntudatlanul is mesterének. Költészete az óvodás-általános isis, sikerre vitt, ezért értékes poétika-ideál egyetemi-főisis mutációja. Merész költői újításként H. I. mer szakítani a 18 éven aluli élményegyetemmel, és bevezeti az irodalomtörténetbe a „18 éven felüli, de isis” poétika-univerzumot.
A vakmerő tematikai váltás talán H. I. éltesebb korán kívül annak is köszönhető, hogy a költő filozófiát végzett Szegeden, bár – mint az a könyv nyitóverséből kiderül – a nyelvi labor fura dominái majdnem kicsinálták szegényt egy életre. Filozófusunk mintegy 40 (tiszta) oldalnyi poémába tömöríti le az univerzum jelenlegi lényegét, paradoxonostul, kurvástul, mindenestül. Gérecz Attila-díjas társához, Király Leventéhez hasonlóan ő is bölcsészkaros humorizálással közelít választott hivatásához. Balladával nyílik e kötet első ciklusa (A fiatal főnök vonulása), címében legalábbis mindenképpen (Szívszerelmek balladája). A Főnök magas ívben tesz a verstan asszonáncelméleteire, és újítóhoz méltóan ontja magából a „rím”-eket (találomra néhány: öregkor-övet hord, pánt-bájt, menthol-egy toll, ing s kabát-sírba szállt, örökké-a köznép, dán királyt-Dániánk [12. oldal]). (Szerencsére a gyakran előforduló „ragrímek” legalább pontosak [pl. -nak–-nak, -ra–-ra].)
E versek a világra bámuló, az életre romlatlan rajongással csodálkozó vidéki kamaszfiú (lásd Kosztolányi-fíling) komolytalan örömhabzsolását jelenítik meg, szűk teret engedve annak a kevés rossznak, ami vélhetőleg a háttérben jelen van világunkban. A zabolátlan álmodozó tévésorozatok hősének éli magát a Mátrix-világ kalandjátékában, gombnyomásra teljesülnek az álmok, az alakok gyorsbillentyűk használatával mozgathatók a szerző kénye-kedvére, a nők alig győzik tejesíteni a költő titkos vágyait, legszívesebben mindent, azonnal megadnának neki: „Ibolya első szóra igent mondott, / remegett minden ízében a presszó. / Asztalról ugyan szó sem lehetett, / lényeg hogy az Ibolya az első / perctől megvolt.” Ketten az Ibolyával). ( Persze ez a vers egyben szólhat az Ibolya nevű presszóról is, mindenesetre így kezdődik: „Az Ibolya a legjobb választás lesz – / szólt és nevetett tűsarkain állva / a Léna [...]” [Kiemelés: a szerk.].) A nők rajongása Iván iránt végigmegy az egész köteten, még a ciklusokkal sem törődnek. Bár én nem vagyok rajongó típus, de én sem törődöm velük, lévén ebben a kötetben sincs a világon semmi értelmük és funkciójuk.
Hollósvölgyi Iván a rengeteg behódolt nővel (Aryval, Júliával, Szilviával, Tatjanával, Miss Csajjal, Lénával, Helénnel, Madame-mal, Maggie-vel, Kisasszonnyal, Ibolyával, Irénnel, Ágival, Ágnessel, Á.-val stb. és a névtelenekkel) bárokba és pubokba jár, Angliába és a világ minden részére utazik, motorral és autókkal szállítja őket, különböző menő és márkás italokkal zsongítja kicsi fejecskéjüket. A nagykövetek és egyéb fejesek fejére szarv kerül. Ha egyes csajok kihúzzák Ivánnál a gyufát, akkor természetesen nem ússzák meg pofon nélkül, sőt még a fal is ad nekik egyet, ahogy visszapattannak. Ez a rémisztő kavalkád messze esik szerencsére a valóságtól, inkább a romantikus képzetekre maszturbáló kamaszfiú tizenkilencedik századi giccses akvarellképét varázsolja elénk versek helyett. „Szépséget” elvétve találni a nőkről írt sorhegyek között, ilyen kivételes vers a Míg volnék egymagamban itt („Ha volna Hófehér a táj, / hinném, a nyárnak szárnya volt, / felhőben úgy cédrusfa áll, / mint szótlan Léna árnya ott. // Rabolna sós tavon sirály, / habot, hinném, dagaszt ladik, / a parton Léna most kivár, / míg volnék egymagamban itt.”). Az avíttság, a penész és gomba, a korhadó anyag szaga szinte szúrja orromat a könyv lapozgatása közben. Érzéseimet igazolandó, a költői erekció hátteréről végül lehull a lepel: „Álmomban penészes lett / dohányom a zacskóban”. A kezdő analitikusnak is felcsillan a szeme ilyen latens frusztráció hallatán, ám most nem lenne illő ilyesmivel húzni az időt.
H. I. elvágyódásának tárgyai, megszólított partnerei, vizualizált képzetei messze vezetnek az irodalmi műalkotásokra oly jellemző lélekgazdagító hatalomtól. Zavar és kavar mindenütt, nem tudjuk, mi, olvasók egy része, hogy mit akar tőlünk a szerző, miért osztja meg mindezt velünk, miért avat be bennünket olyan titkokba, hogy pl. „Olyan kurva nincs is, amilyen nekem kell” vagy „Kacsint a dáma, fog, nyalint, / ha dresszben áll vagy épp befőz, / rajongva zsong a jazz-gitár: / lesz minden házban meggybefőtt.” Vagy „Kóbor lovagnak állok és / kalandot bevállalok, / ha nem leszek, Madame, tanár, / telik még autópályadíj.” sat.
Hollósvölgyi Iván versei nem versek. „Rímes”, rigmusos, nótás gyergya történetkezdeményecskék ezek, ha volna bennük valóság, válság, sztori, izgalom, talán egy-egy elbeszélő költemény kiragadott részletei lehetnének belőlük, de erre, az említett infantilizmus-vírus kórosnak tűnő elburjánzásának tanúiként, nem adunk sok esélyt a szerzőnek, öregszünk, előbb-utóbb meghalunk, ki tudja ezt kivárni. Pazarló világunkban nekünk, környzet- és gondolatvédőknek nem szabad beállnunk a könyvesboltok előtti sorokba azért, hogy Hollósvölgyit vásároljunk. Amit tehetünk, vagy most ebben a pillanatban én tehetek, az az, hogy kérjem: költők, írók, micsodák, szeressétek annyira az olvasót és a természetet, hogy nem szórjátok tele a világot szeméttel.
Nem az tűnik bajnak ebben a pillanatban, hogy sajtó- és egyéb szabadságok miatt mérhetetlenül sok könyv és egyéb nyomtatvány árasztja el az életünket, hanem hogy a „szerzők” nem szeretik annyira magukat, hogy csak olyan dolgokat engednek a nyilvánosság elé, amit ők maguk is halhatatlannak, vagy legalább időtállónak ítélnek.
Hollósvölgyi Iván első kötetével alaposan megtréfált. Új hang, új ötletek, új lelemények, új bravúrok, új fejtörések helyett egy nagy rakás, büdös, régi semmit adott nekem. Szinte bizonyosnak tűnik, hogy ezt a költészetet folytatni lehetetlen. Ám az olvasónak azért ne legyen kétsége, bizonyára folyt. köv.
Végezetül egy majdnem sikerültnek mondható, tehát nem jellegzetes költeményt a kötetből teljes egészében idézek (csak egy helyesírási hibát javítottam benne: aképpen helyett akképpen).

Léna, van úgy az

Néva jegén most Léna lesiklik,
az omszki vidékről hírt hoz
a Nap. Néha van úgy az. Nincs
maradás, és szólni hiába,
nincs foganat.

Léna ma bársony, amíg hűl a tó,
de asszonyi révben nem köt
a kellem. Langy, honi parton
nincs maradásom, sétahajóval
menni a tervem.

Holnapi nappal, tóra ha Hold
szállt, kék szemafor van
a szemben ilyenkor, tétova láng,
feketéllnek az orcák, kergeti léha nap
árnyait egy toll.

Holnap ilyenkor vízre bocsátom,
hűteni vérem, a csónakomat. Léna
te hajnali szélben
a zászlónk, szállni akképpen
amint a vonat.

Léna selyem haja: kívüle hó, jég,
szállnak a szélben az omszki
sirályok. Holnapután már
szívük a tóé, szállva vizekre
hajózni kívánok.

Rádai Léna