tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 7. szám, 2000/2 (2000. ősz–tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.

Ugrifüles

Király Levente A legkisebb
JAK – Kijárat, JAK-füzetek 111, Budapest, 2000.

Félő, k szonja igazat szólt Varró Dániel kapcsán (IV, 2000/1.), amikor a magyar líra posztinfantilizálódásáról értekezik. Divat lett gyerekesnek/gyermetegnek lenni, a ma elsőkötetese már fejlődésének meghatározó mesekönyveihez, televíziós esti meséihez nyúl vissza Vergilius és a városi csehók hősei helyett. Ezt többen üdvözítik is a hivatásos (professzionális nemzeti bajnok) irodalmárok közül, így a mainstream-kultúra földbedöngöli a zombiként kóválygó, tehát már eleve elhalálozott kortárs költészet bűzlő földi maradványait.
    Király Leventét első kötete kapcsán könnyű volna harmatos Varró-epigonnak aposztrofálni; ha már van egy dinidanink, lehetne egy lufilevink is, ám szerencsére a könyvben a nagy-nagy ködlő semmi mögül – mintegy ködlámpa-pamacsként – feldereng némi értelem-árnyalak is, egy kevés gondolat-illúzió, egy parány intellektus-lidérc, egy sóhajnyi elmélkedés-vérfarkas is.
    Az egyszerű, ám élénk, derűs hangulatú borítóval a szerző (tervező?) a kártyalapok szimbolikus sejtetésének a könyvkiadás történelmében végtelen sokszor kihasznált eszközéhez nyúl vissza: egy kőr dámát szerepeltet. Hogy miért, ki tudná. Ha, tegyük fel, egy komoly arcú váteszjelölt volna, vagy éppen egy macsó, biztosan egy tök vagy makk ászt tett volna a fedőlapra, esetleg – nevéhez méltóan – egy kőr vagy káró királyt, A legnagyobb címet választva hozzá. A valós, petyhüdt helyzet viszont egy makk/tök alsót indokolna, franciásan esetleg pikk bubit.
    A 45 darab tollpróbából, ujjgyakorlatból és versből álló szöveggyűjtemény igen-igen vegyes képet mutat a Királyról.
    Unalmas ötlettel, búcsú és utolsó verssel nyitja az életművet a szerző: A trubadúr nyugdíjazási és egyben utolsó balladájával, benne a megmosolyogtató, örök elsőkötetes gesztusokkal:

Nézd! Most az egyszer igazat beszélek,
de nem leszek őszinte többé!
Ha kell, itt hagylak a fészkes fenébe,
és átváltozom aranyrögökké.
Csilingelek majd más kezében,
e muzsika, bizony, Neked fájni fog.
Más arcképe lesz belém ütve,
és néped hiába sír, nyifog!

(Arról nem is beszélve, hogy az aranyrögök nem csilingelnek.) A Villon-parafrázis súlyos és megrázó élményeket vetít előre, hogy ez nem teljesül aztán, az igazán sajnálatos és örvendetes is egyben, hiszen sem a legalább közepes, sem pedig a tökéletesen érdektelen kategóriákat nem üti meg a további majd’ 70 oldal. A Három pillantás a csoportképre című ciklus valami rémisztően kaotikus szöveghalmaz, a legtébolyultabb szerkesztői elmét idézve meg: a gyermekkori komplexusok képeit tartalmazó versek mellett a szerepjátékos maffiahős, Tél Tábornok, keleti bazár hímje, szimbolikus szerető stb. Külön-külön e szösszenetek ügyes kis mesterségbeli gyakorlatok, kevés verstani hibával, de hát valahol a „ciklus” mint olyan megfelelő használata is egy költő mesterségének ismereteihez tartozna, ha nem tévedek, ezért volna pokoli nehéz megbocsátani ezt a maszlagot a Királynak. Szemmel láthatólag nyoma sincs nála semmiféle avantgárd szándéknak és tehetségnek, így a tematikai kakofónia pusztán a minimális harmóniára szomjazó olvasók idegrendszerével való felelőtlen játszadozást eredményezheti, meg némi szánakozó vállvonogatást. Azt csak a megzavart elme volna képes kihámozni e „ciklus” értelméből, hogy a poéta itt egyfajta Szegény kisgyermek panaszai-szerű, pszichoanalitikus emlék/álompoézist próbál prezentálni, ám a kötet jelenlegi értelmezője nem akarja elhinni, hogy a 21. század hajnalán egy induló költő felelősen ezzel próbálkozna. Így csak arra kérhetem a Király múzsáját, dugjon e legénybe némi szerkesztői erényt és elvet, mert ez a mai világban azért nem felesleges dolog. Persze, elképzelhető az is, hogy egyszerűen a kötet szerkesztőit, Harcos Bálintot és Kovács Esztert kellett volna jó szorosan lekötözni egy verem mélyébe a könyv összeállításakor.
    Ismeretlen szándékkal ismeretlen valamiket szólít meg ismeretlen megszólító e versekben; a semmi poézisének új diadalát hirdetné a költő? Vagy a mindenét, csak a földi halandók ezt nem érthetik? Rejtély marad ez, most már szinte bizonyos. Viszont a „ciklus” címadó verse, ami három szonettből áll, egy közepesnél nem jobban lejáratott eszközrendszerű szerelmes vers, tehát e kötet értékrendszerében kitűnő költemény. A „ciklus” záróetűdje, újabb villoni ballada, szabadkozása és hardcore infantilizmusa már másfajta elvárásokkal vértezi föl a megtiport olvasót a következő ciklushoz, aminek (valószínűleg szándékosan) visszataszítóan gicscses címe (Pelyhes felhő, kék háttérrel) 18 oldalnyi újabb adagot takar a magyar nyelvű szavak összerakott halmazaiból.
    A Király piktúrákat fest nekünk, a kötelező bevezető szabadkozás után csupa 5 sorból álló plasztikus versezetet. Egy mesterséges, ködös mítosz zavaros képei futnak az oldalakon, a kohézió halvány jelével csupán; ha egy kiégett, haldokló, vén költőfejedelem tollából szakadtak volna ki, talán elnéznénk neki, sőt, talán néhány poros és frusztrált irodalmár vetné bele magát utolsó erekcióval értelmezésükbe. Így azonban, életmű nélkül a tarsolyban, gyanút és bizalmatlanságot szülhet csak az ismeretlen szándék: nem hiszünk az Ön komolyságában, Felség.
    Éppen ezért minden reményünk az utolsó „ciklusban”, melynek szlogenje: Keresgélés egy messzi házban. A Fekete hamu című nyitány (a repetitív hármas tagolással) egy teljesen korrekt vers, érdekes szonett-kombináció, harmonikus gondolati vers.
    Ami utána jön, az rosszabb, mint egy nemi erőszak. A Király haikuval próbálkozik. Ne tegye ezt később, ha lehet. (pl. [Ignes] Ropogás kígyóvá / szelidül, nyelvétől / izzanak a fák. ; [Deus] Aranyfonál lóg / az égből: körénk a kéz / glóriát sodor.) A haikut nem szabadna a semmivel megtölteni, hiszen 17 szótag áll a versírás rendelkezésére.
    A kötet további versei szerencsére a jobban sikerültek közül valók, a keresetlen eklektika, noha jelen van még, sokkal visszafogottabban nyomul. A szonettek, bár nem mentesek az unalomtól, nem rontják tovább a képet, ám a szabadversek többet ígérnek/tek volna. Fárasztó könyv volt ez.
    Reméljük, Király Levente rengeteg időt ad magának arra, hogy rendet teremtsen a vénájában, hogy rákészüljön a költészetre és a világra; vagy pedig a világnak, hogy kövesse a Királyt egy olyan új dimenzióba/mátrixba, amit ma és itt még nem érthetünk.
    Tehát egy tehetséges tollforgatót kapott a magyar irodalom, aki nem mondott nemet az ördög csábításának, és közreadott egy elsőkötetet, de bizalommal vagyunk iránta, s hisszük, a következő már kötet lesz, megrostált és megszerkesztett, átgondolt és örömet okozó irodalmi műalkotás. Közös érdekünk ez, egy láthatatlan szövetség ez a Király és a világ között, a remény és a hit építheti csak föl bennünk az új Jeruzsálemet.

Rádai Léna