tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.

Viszonylag jó palócok

Dukay Nagy Ádám: Szobrok az esőnek
Alma Grafikai Stúdió, Palócföld-könyvek, Salgótarján, 1998.

Harmic verssel tárja elénk lelkét debütáló kötetében Dukay Nagy Ádám fiatalember. Sokat nem tudhatni róla; annyi bizonyos, hogy szakállas. Karácsony Attilla grafikus viszont nem az.
A hetven oldalas kötet szokatlan felépítésével próbálja magára izgatni az olvasót és nézőt: minden vershez, melyek a páratlan oldalakon sorakoznak, egy-egy grafikát rendel a páros oldalra, nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kötetben két tehetséget is útjára tudjon indítani. Mivel a recenzensnek nem tiszte a képzőművészeti alkotások megfelelő értékelése, ezért pusztán naiv észrevételeit oszthatja meg a közérdeművel, elsősorban a költeményekre koncentrálva.
Dukay Nagy Ádámban a zordon külső ellenére érző szív dobog. Sőt, érzelmes, szinte szentimentális. Majdhogynem kármáni szelídséggel szól hozzánk. Viszont a nemzet másik palócföldi tsinosítója már kétszáz évvel ezelőtt végzett Fannijával és munkájával, így időnként unalomba fullad ez az „avíttságra” irányuló kísérlet.
A kötet harminc verse összefüggő ciklus. A poémák címei – ha van ilyen – egy alsó lénia alatt, a pagina fölött jobbra zárva találhatóak, ami irtózatosan idegesítő. Lehet, hogy a szerző vagy a szerkesztő vagy a tipográfus látta úgy, hogy a kontinuitás érdekében háttérbe kell szorítani a címeket, ám mindenképpen tévedett. Ha már egyszer címe van a versnek, akkor ne kelljen már elgyötört szemgolyónkat minduntal lefelé erőszakolni, hogy megtudhassuk az igazságot. Az is nagy hiba, hogy egy idő után – bármiféle figyelmeztetés vagy indokoltság nélkül – már hiába keressük e nehézkes módszerrel is a címeket, mert egyszerűen nincsenek megszokott helyükön. Az olvasó kapásból azt hiheti, hogy az addig megszokott egy oldal/egy vers sablon helyett Dukay most hosszú versre váltott, és a 35. oldalon található Ha elindulnék című szöveg nyomulna egészen az 51-ig. Az a gáz, hogy igazából csak a tartalomjegyzékből derül ki: nincs igazunk, ezek igenis külön versek, minden oldalra egyet, csak azért is. Jól megtréfáltuk tehát magunkat, de rögtön le is jegyezhettünk egy rossz pontot: bizony semmilyen szempontból sem tűnt föl, hogy külön költeményekről van szó.
Dukay nem törődik azzal a fiatal íróknál oly gyakori rossz szokással, hogy fitogtatni kell mindenáron a kötött formákban való jártasságunkat. Következetesen szabadverseket ír, s formailag általában jól megtalálja a helyes szerkezetet. Mértéket csak trocheikusan sejtet néha, a jambus még ritkább.
Szereti a szokatlan képeket keresni, ezen mindenki túlesik az elején. Az ilyen fordulatok, mint „megszáradt szívem / utolsó darabjait / osztogatom / itt lenn a sarkon” (Abban az esetben), vagy „feltépett mellemből / halálom híre / csordogál / havas küszöböd / deszkái alá” (Ajtód előtt) vagy „én is / érdeklődéssel figyelem / a dobogó / tyúkszívet / a szekrényre kenve” (Minden ellen) elég hatásosak, de kissé vadromantikusak a Quake II. korában. Mégis, az ilyen típusú képteremtésben van Dukay igazi esélye az önálló hang megtalálására. Ha majd kiirtja életművéből a Kettesben jellegű durva Baudelaire-Dög-epigonizmust (pl. „a / bomlás íze / fekélyes / beteg / nyelvünkön”), vagy a Még régebben Kassák-feelingjét, akkor már tudni fogja, hogy meddig lehet elmenni.
Sokat foglalkozik magával a versekben Dukay: többször felbukkan borzos haja, flanelingje, tornacipője. Lehet, hogy időnként egy imidzsváltás új távlatokat jelentene a tematikában is. Ha már a tornacipőnél tartunk, gyorsan idézzük is a kötet legjobb címnélküli darabját:

tétovázunk mindenfélével
a társaságból csak én
szeretem az egyértelmű
dolgokat

a tornacipőmre
ráírom hogy
szerelem

A Youth Gone Wild-féle lázadó lezserség sajnos kevés teret kapott a nyitókötetben. Dukay nemegyszer zsenge kora ellenére kiszipolyozott, roskadt vén trottyosnak kívánja láttatni magát. Az élettapasztalatok súlyátol megroggyant költő amikor olyasmiket ír, hogy „ráncos / öreg / arcomat / fehér öledbe hajtanám” (Körbe a földön), akkor lemondunk róla óhatatlanul is, és nehezen hisszük el, hogy azért pislákol ám benne még a dög. Persze nem ennyire súlyos a helyzet. Tud „fiatalul” is Dukay. Több esetben igen jól sikerül elkapnia nemzedékének, az ezredvégi huszonéveseknek frusztrált zavarodottságát. Tehetségét igen jól érvényesíti szerelmes verseinek azon részében, amelyek a legközvetlenebb kommunikációkban bekövetkezett zavarokra reflektálnak: (te még mindig ott vagy…), Ha elindulnék, A repülés közelében, stb. A Sokáig vártam című versében érhető tetten leginkább a Dukay-féle költészet problémaorientáltsága:

mostanában
jobban remeg kezünkben
az erős cigaretta
amivel mindig kínálsz

a kamaszkor
kitakarítása

meg a hajnalról beszélsz

még nincs fény
de lányok száján harmadszorra
lett szétkenve
az olcsó rúzs
így értem
én
borostám mögül
leskelődöm
ahogy
a létrán kapaszkodó
pirkadatnak
meséled halkan

mit mikor
basztál
el

Karácsony Attila grafikái békésen megférnek a versekkel. Inkább illusztrációszerű művek ezek; ezt az érzetet erősíti az is, hogy túl direkt tartalmi összefüggések alapján szerkesztődött össze kép a verssel. Egyetlen ábra lóg ki nagyon a sorból: az 52. oldal szivarozó nukleáris sebesültje fölött hunyorgó napban virító NEVERMORE felirat halál ciki.
Dukay kötete indulásnak egyáltalán nem rossz. Egy kis pihenés nem árt ilyenkor az írónak, s Dukayban is nagyon benne van, hogy egy sokkal letisztultabb koncepcióval folytassa költészetét. Korszerűbb tematikával, bátrabb kísérletekkel tud majd előrukkolni, ez szinte biztosra vehető.

Rádai Léna