MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.
Repi
Köztéri
mulatság – Fiatal írók antológiája
Palatinus, Budapest, 1998.
Itt van hát a Sárkányfű folyóirat saját, privát, reprezentatív antológiája.
Könyvheti és reprezentatív. Tizenhét titán és egy titána szerepel a Sárkányfű-antológiában,
amely egyben a fiatal írók antológiája is, hiszen könyvheti, listás kiadvány.
A lista rendkívül fontos e kötet esetében; a könyv végén például listákat találhatunk
arról, melyik szerző hol jelent meg idáig. Egyfajta pajkos versengésnek lehet
az olvasó tanúja: ki tud többet előhúzni? Szinte látni magunk előtt a verseny
résztvevőit, ahogy a Mulatság utolsó korrektúrája előtt még betelefonálnak Fogarasi
szerkesztőnek a Palatinushoz: „Zsoltikám, jövő héten hoznak a Mozgóban,
írd már be azt is, lécci”.
A verseny abszolút győztese a Sárkányfű-szerkesztő Király Levente, aki 12 folyóiratot
és újságot, továbbá egy antológiát tudott megnevezni.
A reprezentatív antológia 208 oldalon sorakoztatja reprezentatív szerzőit, és
még 8 oldal reprezentatív Palatinus-reklámra is futotta Háy János reprezentatív
felelős szerkesztőtől.
A kötet valódi válogatói és szerkesztői azonban Fogarasi Zsolt, a Sárkányfű
főszerkesztője, és Kovács Eszter, a Sárkányfű kritikarovat-szerkesztője. Mivel
a Mulatság kritikákat nem közöl, sajnos Kovács szerkesztőnő nem csatlakozhatott
versenyző szerkesztőtársaihoz. A reprezentatív kiállítású papírkötésen „Az
Üdvözültek a Bambergi dóm bejárata fölött” alakjai üdvözülnek éppen, megelőlegezve
ezzel a kötet és szerzőinek sorsát is.
A számmisztikai 199. oldalon olvashatjuk a „Kiadói jegyzetet”: ebből
derül ki, hogy a Palatinus Kiadó 1997 októberében határozta el, hogy pályakezdő,
főként kötettel még nem rendelkező, többnyire huszonéves szerzők műveiből reprezentatív
antológiát állít össze, s hogy megszerkesztésére a Sárkányfű két szerkesztőjét
kérte fel.
A Magyar Könyv Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta 760 forintos
reprezentatív gyűjtemény három ciklusba rendezi a 83 műalkotást. Hogy milyen
elv alapján, azt nem tudni. Mindenesetre a szerkesztők nem a műveket, hanem
a szerzőket szortírozták, s ebből talán arra lehetne következtetni, hogy például
A mázsás seggü ősz című blokk szerzőinek nagy a segge.
Kezdjük az első ciklusnál: Nyáridő. Baróthy Zoltán Sárkányfű-szerző két novellájával
nyit a Mulatság, tehát ennek a szerzőnek két szempontból is reprezentatívnak
kell lennie: egyrészt a fiatal irodalom alapsokaságát képviseli a mintasokaság
nevében, másrészt megadja az alaphangulatot és alapszínvonalat a teljes kötethez.
Ennek alapján lehangoló folytatásnak nézhetünk elébe: berkeley-i értelemben
nem biztos, hogy bármi is létezik abból, amit érzékelünk vagy tapasztalunk (saját
magunkat is beleértve), tehát ez az antológia is talán csak káprázat. (Ám hogy
mi is elkerüljük az agnoszticizmus vádját, kockáztassuk meg: ez az antológia
igenis „van”.) Baróthy hasonló konklúzióra jut ezekben a viszonylag
jól megírt, ám helyenként kissé erőltetett novellákban.
Király Levente Sárkányfű-szerkesztő első versére talán még ráfoghatjuk, hogy
passzol ehhez a nyitányhoz, ám a harmatos folytatás komolyan fölidegesíti az
interpretátorokat, akik koncepcióvesztve hullanak a köztér porába. Most van
szerkesztés, vagy nincs? Olvashatunk itt téli teregetésről, a „Kínai Nagyfal”
építésének „magos Déva vára”-féle Kőmíves Kelemenes, balladisztikus
homályáról, illetve a Sztárról, ki Szegedre érkezett, de ott csak Strauss-szal
dumcsizza meg szétfrusztrált agyát, vagy hogy is van ez?
Az éntelenség, az antilírikus álarcosbálosdi a ciklus, sőt az egész kötet többi
költőjénél is töredékesen megvalósul. Gerevich András kötettel rendelkező pályakezdő
például nagy libidójú kertész, bányász és horgász, aki Kosztolányi után újra
„mélységet” kíván „adni a sekélynek”, talán ezért tartották
olyan fontosnak a szerkesztők a szerepeltetését, annak ellenére, hogy „kötetes”.
S valóban, Glenmalure című verse a gyűjtemény egyik kiemelkedő, ars poeticus
darabja. A huszonévesek antológiájában a 36 éves Végh Attila következik, s korából
is eredhet, hogy a Gerevichnél még oly kanos kertész itt már a végelgyengüléssel
küszködik. Emlékező technikájú, pillanatképekből összeállított, személyes, mások
számára érdektelen élményekből táplálkozó, forrasztópákával összeillesztett,
mozaikszerű verseket sorakoztat, mintegy fittyet hányva a Nyáridő cikluscím
optimista hangulatának.
Utóbbi gesztus folytatója Demeter Szilárd novellista is. Az éneklő köldök című
novellájával csak egy nagy baj van: mit keres itt a cím? Mire utal, hogy ilyen
konzervatív kérdést fogalmazzunk meg. Szellemes fordulatokkal tűzdelt, nehézkes
szülést feltételező produktum. Kicsit irtani kellene a jelzőkből és hasonlatokból.
És elérkeztünk a kötet érdekességéhez. Fogarasi Zsolt szerkesztő és főszerkesztő
kilenc szövegével reprezentálja önmagát és antológiáját. Talán az ő verseiben
érhető tetten leginkább a köztériségre való törekvés. Abban az értelemben mindenképpen,
hogy ez a „líra” a maga földhözragadottságával, hétköznapiságával,
és mondjuk ki: nyegleségével egy egész generáció életfilozófiáját akarná, de
nagyon ám, tükrözni. Sajnos ezt legfeljebb a generáció ebben az antológiában
szereplő mintasokaságánál sikerül elérnie. Mindez mérhetetlen önbizalommal és
kiválasztottságtudattal párosul, akárcsak a nagy elődnél, Peer Krisztiánnál.
Aki vagyok című versében például közli velünk, hogy övé az ész. Segít főzni
a csaja tesójának, otthona a Déli, emberei megölik odakint az ellenséget. Durva.
Aktuálpolitika is bejátszik, Tatára is megy a versben, meg Ausztráliába villamosbérlettel,
nővérét pedig a Német eljegyezte. Akit érdekel a Fogarasi-család története,
az 59–67. oldalakon kutakodjon.
Bár a második ciklus címe A gyanú árnyéka, mi mégsem gyanakszunk semmire, miért
is tennénk, hiszen egy vérbeli, profi költő következik, a Gérecz Attila-díjas
Sárkányfű-szerző Grecsó Krisztián. A kurziválás bajnoka ő, ki még atomrészegen
is négy szép lánnyal hemperegne az ülésen, ha tudna (Két busz meg egy vonat).
Ez is lehet progaramadó vers, ám mi mégis a másodikra, A gyanú árnyékára szavazunk,
melynek „kakasszava” akár mitologikus mélytartalmakra is utalhat,
de lehet, hogy csupán egy keresztény szimbolikával dúsított „szaft”-ra.
Grecsó az egyetlen költő a kötetben, akiben némi szenvedély motoszkálását érhetnénk
tetten, ha nem szorítanák e kötet hangulatához illő görcsök, mint ahogy az Egy
az egybe című szövegéből nyilvánvalóvá válik. „Dühöd túl ne csorduljon”
– mondja ki nemzedéke aranyszabályát (Aranyszabály). Ezt Kerékgyártó György,
a következő szerző, olyannyira betartani látszik, hogy novellája már csupán
„Erőtlen mormogás lentről”. Kínai sztorija meglehetősen direkt módon
reagál fölvetett problémáira.
A narancsízű bugyi szerzője, Szűts Zoltán, ödipusz-komplexusát költőhöz méltó
bátorsággal tárja elénk. Katasztrofálisan gyenge szójátékokkal operálja idegeinket.
Ellentétben a szerzővel, mi nem élünk vissza az olvasó türelmével, és tovább
is lépünk Wizner Vég Balázs novellájára, A bőrre. Tematikájával és fogalmazási
stílusával is a gimnáziumba röpít vissza bennünket az író, ennek ellenére ilyen
találó gondolatokkal is összeakadhatunk a műben, mint „Eszébe jutott, hogy
hátralevő életét segédeszközként fogja leélni halott dolgok között. Hihetőnek
tűnt”.
A kötet újabb macsójához, Czifrik Balázs Sárkányfű-alapítóhoz érkeztünk. Csak
úgy fröcsög a sperma verseiből. Ô nem titkolja, hogy a román expressz vécéjében
magához nyúl. A versbe emelt váladékozás nem túl új dolog, talán éppen ezért
nem érezzük úgy, hogy kilógnának Czifrik versei az antológiából. Azt viszont
nem értjük, hogy pornója miért pompázik éppen román színekben (Dacia Express).
Folytatódik a családi album képeinek irodalomba emelése is. A kötetcímadó Köztéri
mulatság című versből pedig kiderül, hogy nincs az a hasadéka a világnak, hová
Czifrik Balázs be ne nyalna.
Csender Levente Hat fekete kakócája igazi népi irodalom. Úgy tűnik, hogy a székely
babonás világ ábrázolása mindig bejön. Profi mondatok, aranyos történet, élvezetes
olvasni.
És elérkeztünk kedvenc, utolsó blokkunkhoz, a Mázsás seggü őszhöz. A Sárkányfű-szerkesztő
Cserna-Szabó András első kötete az antológiával együtt jött ki a Könyvhétre.
A Csender által elkezdett jó színvonal folytatódni látszik. Persze Cserna-Szabó
világa egészen más; a Tar Sándortól ellesett prolitematika nagyon fekszik a
szerzőnek. Repkedő emberek, álomvilág, a Nyáridő-ciklust idéző önmeghasonlás,
naturalizmus. Egész jó.
Hollósvölgyi Iván úgy próbál klasszikus lenni, hogy eljópofizza a dolgokat.
Katasztrofális rímtechnikája talán az operett- és nóta-műfajokban komoly sikereket
hozna a költőnek, ám tömény infantilizmusa erre sem garancia. Az előző két írás
után Hollósvölgyi termése, hogy mi is jópofák legyünk, tényleg csak abrak a
Dab-ra.
Szárnyas Gábor novellája (Éjféli sörhab) „habzó semmi”. Az antológia
legrosszabb prózája. (Bocsánat: a legkevésbé jó.)
A habzó semmi után egy kis semmitmondó romantika: Karafiáth Orsolya. Igazi irodalmi
gépezet ő; ontja magából a tökéletesen egyforma versszövegeket. Főleg a szerelemről,
a szerelemről és a szerelemről. Sok mindent elárul az Ismét Csopak nyitánya
e költészet gyökereiről és komolyságáról: „szerelmem máshol fog romantikázni
/ máshol szavalja Téreyt Keményt” vagy később: „szerelmem máshol fog
romantikázni / én meg majd sírok hol nem látja senki”.
Szerbhorváth György visszaadja a Mulatság-os novellisták becsületét: a Parízer
Sanyi telitalálat. A határmenti forgalomban ügyeskedő pitiáner „maffiózó”
monológja vérbő bácskai parasztduma. Lehet röhögni rajta, ez is valami.
A jókedv szerencsére nem tűnik el a kötetzáró versekből sem. A Mozgó Világ-nívódíjas
Sárkányfű-szerző Varró Dániel nem áll hadilábon a költészet hagyományaival:
még a nátháról is működő szonettet tud írni. Szellemes írásai felüdülést hoznak
a lefáradt olvasónak. Kár, hogy a Verses levél Mihályffy Zsuzsannának nem maradhat
fenn a magyar irodalom örök egén, hisz ki fog emlékezni ötszáz év múlva például
az 1–7-es jugó meccsre…
Kimulattuk magunkat. „Mögöttünk a jó mulatság, / de nem férfimunka”
(Grecsó Krisztián).
