MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 1. szám, 1998/1 (1998. tél)
Szertelenül és elbizonytalanodva
Száraz
Miklós György: Az Ezüst Macska
Dunakanyar 2000, Budapest, 1997.
Az oknyomozó újságíró mesélni kezd. Cirkalmas, filozofálgató, mitikus, anekdotikus
történeteket, melyeknek nincs sok köze az ún. valósághoz, ám mégis egy nagyon
megfogható valóságot közvetítenek.
Száraz Miklós György első regénye egy nagyon fontos, már régóta esedékes lépés
a kortárs prózában. Érett „a regény”, mely az eddig elbeszélésekben,
egymástól elszigetelten próbálkozó, az új-történetmesélő-próza fiatal képviselői
által jelentkező irányzatot „legitimálja”. Spontán kifejeződése ez
a regény annak az elbeszélőtechnikai, anti-szövegirodalmi, új-metafizikus prózahullámnak,
amely elsősorban az erdélyi György Attila, a magyarországi H. N., és, kevésbé
tudatosan, Cserna-Szabó András novelláiban jelentkezett az utóbbi néhány évben.
Az Ezüst Macska persze jóval bonyolultabb, egyszerre több hagyományból táplálkozó
és több irányba nyitott mű az említett fiatal írók eddigi produktumainál, ami
elsősorban Száraz életkorából (~15 évvel idősebb nevezetteknél), tapasztalataiból,
mintáiból, egyáltalán generációs meghatározottságából erednek, utóbbi determináció
természetesen inkább az új-történetmesélők felé húz filozófiája alapján. Hogy
milyen mértékű (szinte archetipikus) mégis az öntudatlan rokonlelkűség ezen
íróknál, azt lentebb konkrét példákkal illusztrálom.
Az Ezüst Macska szerkezetét, meghatározó nyelvezetét tekintve az amerikai, az
orosz, a szerb, a lengyel posztmodern, ugyanakkor a latin-amerikai regényre
emlékeztet, mely ezzel együtt magyar viszonylatban mégis korszerűnek, sőt újítónak
mondható, hiszen gyökeresen szakít a „Péterek”-féle kanonikus, mára
teljesen unalomba fulladt és érdekességét veszített, önmagával meghasonlottá
vált szövegeléssel. Igen határozottan bizonyítja létével azt, hogy a magyar
próza továbblépésre kész, is ki is jelöli a biztos – ezúttal már felszabadult,
tartalomorientált – irányt. Hangsúlyozni kell: mindezt öntudatlanul teszi,
mintegy az állítólagos kollektív tudattalant átlényegítve.
A csoda, a fantasztikum, a mítosz mozgatják a művet. A materiális, önmagától
szenvedő zárt tér játékait eleveníti meg Száraz. Selmecbánya, a felvidéki, csodálatos
szépségű, de mindentől elszigetelt, önmagába roskadt történelmi bányavároska
szubjektív története bontakozik ki a műben – bár a város neve egyetlen
helyen sincs leírva, mégis, rafinált utalásokból kiderül, miről van szó. A települések
kialakulásuk pillanatában determinálják saját és lakóik sorsát, elég például
a mesterségesen, fantaszták által létrehozott Brasiliára, a brazil fővárosra
gondolni, ahol a geotermikus és magnetikus sugárzások kereszteződésében, az
ősi kultúrák, a mágikus indián varázslatok kultikus vidékén a modern, precíz
szimmetriával és geometrikus technokratizmussal felépült város frusztrált, depressziós
lakói az okkultizmus, a fekete mágia világába menekülnek, és saját mitológiájuk
építésével keresnek gyökereket, kapaszkodókat a nyomorban. Svetislav Basara
szerb író is foglalkozik ezzel a problémával (De Bello Civili): „Minden
ház rossz helyen épült. Elegendő volt az első emberi települést rossz helyen
létrehozni, és ezt a circulus vitiosust azóta sem lehet megszakítani. A föld
alatti vizek és tellúrikus sugárzások titokzatos hatása oda vezetett, hogy a
homo sapiens egyedei csúcsintelligenciával bíró homokférgekké váljanak. Ahogy
Arisztotelész mondja: egy kis tévedés az elején a végére nagy tévedéssé válik.”
Az Ezüst Macska egyik szereplője, Kászonyi Kenyeres András, az őt „faggató”
„oknyomozónak” fejti ki a regénybéli város kapcsán a könyv utolsó
oldalán: „egyetlen dolog bizonyos, hogy ez is csak úgy kezdődött, mint
minden. Először csak a tűz, a lávaömlés gomolygó füstjében pislákoló nap. Aztán
a mérhetetlen vizek, majd a hegyek. És ha hegyek, akkor völgyek is. (…)
Folyók, füvek, cserjék és fák. (…) Aztán, talán épp egy gyönyörű szarvas
nyomában, előkeveredett valahonnan az ember. Hogy futó vendég lesz-e? Ki tudhatja?
Aztán jöttek mások, megint mások és újra mások, míg végül kinőtt a földből az
első kunyhó. Aztán az első utca. A névtelen, poros ösvény, aminek két oldalán
az első bányászviskók emelkedtek. Aztán a többi utca, a város. Ó, igen, a gyönyörű
város!” A településen valamilyen megfogalmazhatatlan ősi átok ül. Az aranybányák
a történelem folyamán mindig vonzották a kalandorokat, alkímistákat, s a telérek
kiaknázása után is jönnek ide a különös figurák, kik hol a mélyben megbúvó feltáratlan
aranyat, hol elődeik eldugott kincset, hol az aranycsináláshoz szükséges anyagokat,
hol pedig a feltételezések szerint errefelé elrejtett Szent Grált és frigyládát
keresik, míg meg nem halnak.
A halál különös jelentőséggel bír a regényben. Hétköznapi elmúlás helyett a
legndák általában lyukakban való élve elrothadásról, bestiális, perverz rémtettekről,
nagyformátumú öngyilkosságokról, és természetesen válogatott fegyvernemek által
történő kiszenvedésekről regélnek. A pletykák, a misztikus köd szülte öngerjesztő
mítoszteremtés a szenvedésre épül; a város lakói a kocsmában azon versengenek,
hogy ki tud borzalmasabbat és elképzelhetetlenebbet hazudni elődeikről. A disznók
által felfalt gyerek, a véres csaták, az isteni ítéletként pusztító vihar, az
évszázados házakban bolyongó kísértetek, az eltűnt világokat idéző különös emlékek
mind egy félelmekkel teli, megzavarodott közösség önmagával való vívódásának
illusztrációi. Már a mű elején kiderül, hogy a makondói vérfertőzéshez kísértetiesen
hasonlóan itt az őrület jutott az embernek osztályrészül. Mindenki bolond itt,
mindenkit üldöznek az örökül kapott emlékek. Időnként a tárgyak önálló életre
kelnek a megzavart képzeletekben, az évek óta álló órák elindulnak, máskor az
állatok beszélnek. Az állatoknak is fontos szerepe van: fokozatosan vették birtokukba
a várost, s szinte senki sem csodálkozik ezen a csaknem egyenrangú együttélésen
(pl. az embert sakkban tartó kutyák, vagy a házőrző vaddisznó). Nagyon sokszor
bukkan fel a hangya, a macska, a menyét, a disznó, a patkány, a béka, a kutya,
a kakas motívuma, ezeknek a szimbólumoknak archetipikus elemzése hosszas tanulmányt
igényelhetne.
Ezzel szinkronban az emberek elkorcsosulnak, mintegy állati mintákhoz idomulnak.
A Gumikutya-ikrek már mesei lényekké váltak, az erdőben varázsló–kuruzsló
koboldok vagy goblinok mintájára főzik Erzsók asszonnyal, a város boszorkány-javasasszony
időtlen figurájával együtt a „gumibogyószörpöt” (hogy populárisan
illusztráljuk a funkciókat).
Az indoeurópai (latinos-görögös-germános, pl. Jacobus Troll, Gladiólusz, Teufel
Konrád, Akhilleusz, Odüsszeusz doktor stb.) és a mikszáthosan–krúdysan
magyar (pl. Haramia Gáspár, Keresztély Béni, Vecsernyés Brúnó, Bernáthegyi Salamon)
nevükkel a szereplők időtlenítik és elvonatkoztatják a konkrét tértől a várost.
Ez harmonizál Száraz Miklós György kifinomult, intellektuális, álomvilági, szelíd
„irredentizmusával”, amelynek akkor bukkanhatunk nyomára, amikor a
regénybeli „főidőket” (a 48-as szabadságharc illetve a monarchia ideje),
a szereplők eredettörténetét, az idealizált, hősies, ám mindig a rövidebbet
húzó magyarság-tudatot, a műben említés szintjén felbukkanó többi helyszínt
és utalást összevetjük a fentebb idézett Kászonyi-monológ másik részletével,
mely instrukció egyben a regény megírásához a „riporterternek”: „Mert
ha most megkérdezné tőlem, hogy valójában hol is vagyunk, mit felelhetnék rá?
Mondhatnám-e, hogy ebben és ebben az országban, ebben és ebben a megyében, városban?
Mondhatnék-e többet, mint hogy ezek közt a falak között? Nemde, igazából nagyon
keveset állíthatunk? Ami bizonyosnak látszik, az a felkelő és lenyugvó nap.
Korántsem feltétlenül igaz. Hol igaz, hol meg nem igaz. Tér és idő függvénye
az egész.”
A regény időszerkezete bonyolult. A középkortól villannak be epizódok, a végtelenül
hömpölygő mesefolyamok között. A jelen (feltehetőleg a 20. század első harmada)
többször átvált egy-két generációval korábbi időpontokra, de mindig „konkrét
dátumok” szintjén. Megoldásait (és történelmi elbeszélőtechnikáját) tekintve
többször kísértetiesen emlékeztet a Grendel Lajos által az Éleslövészetben alkalmazott
megoldásokra. A kurrens időkhöz remekül rendel stilisztikai eszközöket is Száraz.
A fentebb említett új-történetmesélőkre jellemző üntudatlan oszcillációs mozgás
feltűnő a felhasznált motívumrendszerekben. Az emberiség nagy mítoszainak konkrét
áttranszformálódása a helyi közösségek szintjére olyannyira direktnek tűnhet,
hogy a gyanútlan olvasóban felvtődhet a kérdés: ki lop kitől? Ugyanis míg Száraznál
például megmagyarázhatatlan virágporözön majd hórengeteg temeti maga alá a várost,
addig György Attila A boszorkányok feltámadása című kötetében méz- és virágeső
hull az égből, H. N. novelláiban pedig többször a víz-, a könny- (ondó-) és
a kőözön apokaliptikus képe jelenik meg. (Persze megvizsgálva említett művek
első publikációinak a dátumát, kiderül: ezek a művek szinte egyszerre jelentek
meg, ráadásul térben igen elszigetelve egymástól. ?)
A mű narrátora feltűnően háttérbe szorítja magát. Ha a város varázsának hatása
alá kerül is, ha ki is tudott nyomozni „mindent ”, azért idegen marad
ebben a világban. Még a regény szerkezetének kialakítására sem vállalkozik önállóan,
Kászonyi adja neki a biztos tippet: „Kezdje úgy, hogy – Jacobus Troll
szerette a hangyákat. És hagyja, hogy a történet úgy kóvályodjon elő a ködből,
mint a hangya a kő alól – szertelenül és elbizonytalanodva.” Valóban
ezzel a mondattal kezdi, s a többi is stimmel.
Jacobus Troll városbeli életének és halálának története eszközként kiválóan
megfelel egy rettenetesen egyszerű és bonyolult világ megközelítésére, de csak
eszközként. Egy jó mese, ami felerészben valóság, s ami nagyon mai. A regény
precíz és kifinomult nyelvezetével fogyasztható és igényes t%rmékké válik, vagyis
irodalommá. Hihetetlen, nem?
Tomkiss Tamás
©
Tomkiss Tamás
©
www.tomkiss.hu
