tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 8. szám, 2001/1 (tavasz–nyár)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.

Sárga középszer

Szerbhorváth György: Spájz
Symposion Polgárok Egyesülete, Szabadka, 2000.

Hónapokig árválkodott asztalomon az üres üvegek alatt Szerbhorváth György első könyve anélkül, hogy kedvem lett volna belenézni. Ám a lapzárta nagy úr, az IV főszerkesztőjének rendszeressé váló figyelmeztetései miatt végül rá kellett szánnom magam a döntő lépésre.
Kedvetlenségemet többek között az is erősítette, hogy tudtam, a kötetről már megrendelt a szerkesztőség egy kritikát, ám az nem érkezett meg soha, így én csak pótmegoldásként jöttem számításba. Ez nem szép dolog. Valami sokkal szebbre számítottam mint kihívás, de sajnos Ágoston Zoltán egyelőre nem rukkol elő kötettel. Ezért van az, hogy a ma esztétájának meg kell elégednie azzal, amit készen kap.
Nem volt sok kedvem Szerbhorváthot olvasni, a sajtóban megjelent publicisztikáit egyre unalmasabbnak tartom, de a szent irodalomkritika szellemében nap mint nap be kell hódolni: ez nem kívánságműsor.
Szerbhorváth könyvét azért sem akartam szeretni annyira, hogy a kezembe vegyem, mert nemrég hallottam, valakinek azt mondta, nem nagyon szeret engem. Ez pedig – bármily szokványos eset is – komoly dolog, a művészek jobban szeretik a tapsot, mint a füttyöt, valami ilyesmit írt Kertész Imre egyszer, nem mintha nagy lelemény volna a részéről. A legfőbb ok pedig egy dilemma, ami a még ismeretlen könyv kézbevétele előtt felmerült bennem: ha – tegyük fel – szar a könyv, és le kell húzni, akkor ezzel Szerbhorváthnak örömöt fogok okozni, hiszen lépten-nyomon hivatkozhat rá, „ezek lebasztak, tehát én jó srác vagyok”, ha viszont jó, akkor meg kellemetlenséget okozok a szerzőnek, mert lépten-nyomon magyarázkodnia kell majd, hogy ennek ellenére ő nem szereti „ezeket”, ez provokáció. További dilemma, hogy ezek után talán nem hív meg legközelebb egy sörre a Síp utcai „Kisbüdös” krimóban.
Így hát képzelhetik, mekkora örömöt okozott, amikor a végül megvalósult könyvelolvasás után konstatálhattam: ez a kötet kifejezetten közepes. Pedig Szerbhorváth írta, mégis az.
Szerbhorváth egy furcsa kelet-európai-balkáni képződménye korunknak, más földrészek lakói talán fel sem tudnák fogni az ilyen mutánsok létrejöttének körülményeit. A recept nem egyszerű: végy egy Trianon utáni elszakított magyart, aki a titoista Nagy-Jugoszlávia liberális szellemiségében nevelkedik a Vajdaságban, majd kis-jugoszláv, majd szerbiai (délvidéki-vajdasági-bácskai-kishegyesi), egyre elnyomottabb kisebbségi lesz belőle, ráadásul Horváthnak hívják a Horvátország elleni háborús viszonyok ellenére (ezt a „Szerbhorváth” szóleleménnyel oldja fel magyar nemzetiségűként), az ex-újvidéki ex-liberális ex-magyar, majd a szerb ex-Novi Sad-i liberális értelmiség szellemi hold- és napudvarába tartozik, ám ezalatt konfrontálódik a nemzeti-polgári-nacionalista-pszeudorevizionista „szabadkai” magyar gerontoértelmiséggel, közben a liberális Budapest liberális szociológia tanszékén diplomázik és liberális budapesti magyar lapok publicistájává válik, majd egy re-nemzeti budapesti díj átvételének napján, miközben a liberális-konzervatív Nyugat megkezdi hazája szétbombázását, emigrációban találja magát a rekonzervatív Magyarországon és azóta Budapesten él és alkot. Képzelhetik, mi minden megfordulhatott a fiatal író fejében ilyen háttérrel a tarsolyban az utóbbi évek alatt.
Szerbhorváth még csak 29 éve gyűjti a tapasztalatokat, ebbe belefért még a katonai szolgálat is a boszniai háború idején, így nem csoda, ha ismerve érzékeny tehetségét, fokozott, a megérett szerzőnek kijáró érdeklődés előzi meg munkáit.
A 2000-ben kiadott, élénksárga borítójú Spájz tkp. Sz. Gy. első könyve, hiszen eddig csak gyűjteményes kötetekben szerepelt írónk. Még a mai viszonyok ismeretében is furcsának hat látni az impresszumban a példányszámot: 500. Ez az adat rögtön felveti a kérdést: érdemes ennyiben kihozni egy könyvet? A kb. 13 millió 167 magyarból 26 000,333 magyarra jut egy kötet, ez azt jelenti, hogy idealizált egy napos kiolvasási idő esetén 72 év alatt tudná minden magyar elolvasni ezt a knyígát, feltéve, ha mindenki kölcsönadná valaki másnak olvasás után, és senki nem akasztaná meg egy lenyúlással a pilótajátékot (és persze minden magyar tudna olvasni).
De félre a szociológiával, jöjjön a filológia. Már a tartalomjegyzékből kiderül, hogy Sz. Gy. életének első, a jórészt Vajdaságban töltött felének kívánt emléket állítani a publicisztika/esszégyűjteménnyel, hiszen az írások vagy „otthon” íródtak, vagy pedig az otthonról szólnak. Persze nem holmi patetikus hazaszeretet-kötetre kell gondolni, hisz aki ismeri a szerző munkáit, rég tudja, ennél mi sem állhat távolabb tőle.
Az írások egy része az újvidéki Symposionban jelent meg eredetileg, mely folyóiratnak meghatározó egyénisége volt Sz. egészen az emigrációig, s ami távoztával az agónia utolsó stádiumába jutott. Ezek az írások azért váltak hírhedté, mert tkp. az összes létező jugoszláviai (maradék-) magyar „csúcsértelmiségit” máglyára küldte bennük Sz., kíméletlenül nyilvánosságra hozva összes botlását és esetlenségét e figuráknak. Nem tényfeltáró írásokról van persze szó, inkább esszék ezek, bár sokszor igencsak nélkülözik a komponáltságot, helyenként kifejezetten szedett-vedett benyomást keltve. Általában az jellemző ezekre a hosszabb terjedelmű írásokra, mint egyébként sok más Szerbhorváth-opusra is, hogy erősebb bennük a szerző igazságérzetének mindent elsöpörni vélő ereje, mint a műfaji tökélyre való törekvés, ami annál is „boszszantóbb”, mert sokszor kifejezetten bravúrosan villan meg Sz. stílusérzéke, határozottan eredeti írástechnikai ereje, ám ezeket az erényeket nemritkán tökéletesen ignorálják az amatőr, fogalmazásbeli sutaságok, az unalomba fulladó áleredetieskedő, jópofizó műgesztusok. Egyelőre nagyon nem találja a szerző a hiteles, erőfelmutató elméleti gondolkodás és a napi, vulgáraktuális „humorizmus” közötti arany középutat, illetve a kettő harmonikus egyensúlyát egyetlen szövegen belül. Pedig egyikkel sincs komolyabb gond, a hivatkozási alapok (érdeklődési területek: filozófia, szociológia, médiaelmélet, politológia, szépirodalom) nem légbőlkapottak, a humorérzék pedig egyfajta karinthys, kishonos alaperényekkel bír, ami elméletileg egy kiváló humoreszkírót enged meg előfeltételezni az író jövőjére nézve (mellesleg szüneteltetett szépprózai munkássága is az utóbbi erények birtokában ígéretesnek tűnt). (Most azonban most van.) Éppen az ez irányba húzó, rövidebb írások adják a kötet jobbik részét, melyek javarészt a falusi (kishegyesi) élet „szépségeit” közelítik meg, különös tekintettel a kocsmai történésekre. Helyenként virtuózan, egyszerre a külső szociológus-szociográfus megfigyelő szemével és az aktív résztvevő/szereplő nézőpontjából tudja láttatni a falusi/kocsmai, súlyosan, zsírosan magyar mikrokozmoszt. Akár humoreszkként/tárcaként, akár a manapság Tar Sándor nevével jelzett sírós-mosolygós szociográfiai realista széppróza-előzményként olvassuk ezeket az írásokat, működnek.
Ami viszont nem mindig működik, az a görcsös igyekezet bizonyos témákban. A kötet írásainak folyamán számos alkalommal igyekszik hangsúlyosan bebizonyítani nekünk Sz., hogy mennyire liberális ő szellemileg meg politikailag, hogy milyen beállítottságú barátai vannak és milyeneket szeretne magának, illetve milyen körökről szeretné tudni, hogy ők a barátjuknak tartják őt, meg ilyesmik, ez mind kiolvasható a könyvből, mégsem sikerül bebizonyítania semmit. Amit be tudna – és vélhetőleg kizárólag ezt kellene – bizonyítani, az az, hogy milyen tehetséges és tárgyilagos, végletesen, de igazságosan kritikus író ő, ezt azonban nem a senkit nem érdeklő privát szándékok szájbarágós és dilettáns hangsúlyozásával kellene elérnie. Miközben keserűen és cinikusan ír a fiatal vajdaságiak „kilátásairól”, bátran és irgalmatlanul feltárva a gazdasági-politikai-kulturális kiskirályok gazemberségeit, a magyarországi témákban már nem olyan merész, holott tájékozottsága révén hasonlóan otthonosan érezheti magát a pesti nyomulásban is. És ez önkéntelenül azt a benyomást keltheti, hogy míg a falusi káderek úgysem tudnak Sz.-nek keresztbetenni, addig a pesti nagyfiúkkal nem érdemes hasonlóképpen konfrontálódni, hiszen karrier, pénz, hírnév, rang az nem gyerekjáték. Ilyenkor már háttérbe kerül az a híres, radikális, szerbhorváthos, mindent elsöprő, nagyszívű igazságérzet, legalábbis alig észrevehetően átvált egy bratyizós, bennfenteskedő, nemszerbhorváthos-pestiesurbánuskodó, szelídített, jellegtelenebb, stílustalanabb, épp ezért érdektelenebb langyosságba.
Zavaró az önszeretet-önutálat kettősségének megírt frusztrációja is. Sokszor köszön vissza az írásokban a különböző komplexusok gerjesztette önsajnálat félig elironizált szubjektuma, amelyek egy idő után idegesítővé válnak. Senkit nem érdekel, hogy miért nem dug mindennap más topmodellt az író, ezt lehetőleg oldja meg egyedül, ne vonjon be 499 olvasót minduntalan a privát depi szánalmas unalmába. Az sem túl érdekes, hogy név szerint kik tartoznak Sz. személyes ismeretségi körébe, ez úri körökben nem érdemel említést.
Furcsa kettőség érhető tetten Szerbhorváth saját magyarságával foglalkozó eszmefuttatásaiban is. Egyrészről korrekt távolságtartással tudja szemlélni ezt a minden és semmi emberi állapotot, amelyet a politika oly gátlástalanul kisajátít, meggyaláz és sárba tipor nap mint nap, másrészt pedig megmosolyogtató igyekezettel próbálja önmagát és olvasóit meggyőzni arról, hogy ő mennyire ki tudja vonni magát ez alól a jelző és határozó alól. Sok tekintetben egyet tudok érteni Szerbhorváth-tal, ha erre a kérdésre terelődik a szó, ám döbbenten figyelem, amikor váratlanul átesik a ló túloldalára, és már-már nemzetiszocialista eszközrendszerrel utáltatja meg magával az olvasó szeme láttára saját vélt és valós szociológiai determináltságát. Vélhetőleg minden „progresszív” gondolkodású értelmiségi van annyira értelmes, hogy tudja, mi az magyarnak lenni anélkül, hogy fasiszta vagy nemzeti-konzervatív szavazóvá kellene válnia, ezért tökéletesen fölösleges és értelmetlen, sőt irritáló Sz. részéről a didaktikus önigazolás.
Egyszerre nehéz és könnyű megérteni, hogy miért ilyen Szerbhorváth – jobb szó híján – „publicisztikai” munkássága. Hogy miért jó felerészben, és miért rossz és közepes a másik felében. Sz. világa a pesti írókéhoz képest fényévekkel zaklatottabb, egyszerre gazdagabb és szegényebb, és a mai extrémen gyorsuló körülmények között nehéz lehet megállapodni a saját, letisztult és önbizalommal teli hivatástudatnál. Talán túl sok fronton vívja a harcait Sz., és ez nem ad lehetőséget a békeidők erőfeltöltődésére. Ez azért sajnálatos, mert a szükségszerűen bekövetkező csömör nem mindig hozza meg a letisztulást.
Valamit megmutatott ez a könyv Szerbhorváthból, de a vártnál sokkal több gyengeséget, amit egy profi író igyekszik tudatosan eltitkolni magából, elrejteni a kortársak és az utókor kíméletlen szemei elől. Nem is közepes könyv ez: jó és rossz könyv. Így tehát marad a dilemma: mit fog mondani Szerbhorváth a barátainak?

aTom