tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 12–13. szám, 2002/2–3 (2002–2003 tél)

Tomkiss Tamás
Március 14

Első könyv (részletek)

„Budapest lángokban

14 óra 11 perckor egy parázsló cigarettacsikk 1 méter magasságból a budapesti Kossuth teret beborító papírszemét tetejére hullott. A rekkenő hőségben amúgy is tökéletesen kiszáradt szemét a több ezer fokon izzó parázstól azonnal lángra lobbant. A tűz néhány percig a hulladék alsóbb rétegeiben keresett utat magának, majd egyszerre több ponton, robbanásszerű morajlással előcsapott.
Néhány perc alatt a Kossuth tér teljes terjedelmében égett. A csonttá száradt növényzet, az utcai bútorok, az autók, de még a talaj felső rétege is őrült sebességgel kapott lángra.
A Földművelődési és Régiófejlesztési Minisztérium 14 óra 22 perckor lobbant be. A tűz innen előbb a Néprajzi Múzeum felé tartott, majd a környező utcák felé terjedt tovább. Az Országházba egyszerre három irányból csapott bele a tüzes fergeteg 14.26-kor. A bent ülésező aszályügyi bizottság tagjai lángoló hajjal, ruházattal és kültakaróval próbáltak a Dunának rohanni, ám egyikük sem érte el az amúgy is alacsony szinten csordogáló folyót. Egy később nyilvánosságra került műholdfelvételen látható, amint az egyik ellenzéki vezérszónok futás közben lángoló hajába nyomja a Szent Koronát, ami kisvártatva cseppfolyóssá válik a tomboló hőben.
A tűz útjáról innentől lehetetlen beszámolni részletesen, hiszen egyszerre minden irányba, fékeveszett fenevad módjára tört előre. Annyi bizonyos, hogy 14.44-kor már lángokban állt a Nyugati Pályaudvar és a Vígszínház, délebbre az Operaház és a Bazilika, pár perc múlva a Zsinagóga és a Vigadó, majd a Nagykörúton átlépve rohamosan a Városliget felé gyűrűzött tovább a tűz (a Hősök terén a hősök mintha gázfáklyák volnának, egymás után lobbantak fel), illetve észak felé a Lehel tér és a Szent István park vonalához ért, délen pedig az ELTE, a Nemzeti Múzeum, a Vásárcsarnok, a Közgáz következett, s mindaz, ami ezen épületek között akkor még megtalálható volt. Újabb lendületet vett a lángvihar a Nemzeti Színháznál.
Az elképesztő erejű tűzvész egyrészt a metró alagútjain, másrészt pedig a Margit-, a Lánc-, az Erzsébet- és a Szabadság-hídon is átkúszott Budára, aminek eredményeképpen 15.05-kor a Budai vár, 15.15-kor pedig a Gellért-hegy egész felülete lángba borult. A tűzözön a parlamenttől sugaras irányban lépésről lépésre egész Pestet beborította. A Margit-sziget, majd az Óbudai- és a Csepel-sziget északi része úgy lángolt, hogy ki gépen szállt fölébe, azt hihette, a Duna is kigyulladt. Budán kissé akadozva, nyúlványok és hurkok formájában tudott csak újabb és újabb területeket birtokba venni a vörös kakas. Kedvezőtlenül befolyásolta az eseményeket a 16.10-kor feltámadó szél, illetve a benzinkutak és egyéb e szempontból előnytelen létesítmények nagy teljesítményű felrobbanása. A Műegyetem és az Egyetemváros mentén a tűzvihar végigsöpört a Dunát követve egész Dél-Budán, északon pedig a Rózsadombnál kapott nagy löketet, és megindult a Bécsi út és a Szilágyi Erzsébet fasor vonalán az eddig érintetlen negyedek felé.
18 óra körül a hőtől egymás után felrobbanó helikopterek és repülőgépek utasai utolsó pillanatukban azt láthatták, Budapest majdnem egészén gigantikus láng- és füsttenger tombol.
Három hét elteltével a Duna párolgása következtében hatalmas viharfelhők gyűltek a lángoló-izzó-parázsló-füstölő város fölé.
Eleredt az eső.

Budapest és a víz

A negyvennyolc napig tartó ítéletidőben Budapest teljes egésze víz alá került. Talán csak a Szabadság-szobor lógott volna ki a feketén hömpölygő vízözönből, ha el nem olvad már régen a tűzvészben.
A víz alapos munkát végzett. Néhány nap elteltével a tűznek-füstnek nyoma sem maradt. A felforrósodott, izzó törmelék a rázúduló hideg víz hatására porrá omlott, majd furcsa színű, opálos-szürkés-fekete sárként dél felé kezdett csordogálni, később hömpölyögni.
A Duna példátlan mértékű áradásnak indult. Mivel a tűz korábban minden talajszint feletti tárgyat és élőlényt megsemmisített, így nagyon bajos az árhullám pusztításáról pontos képet adni. Annyi bizonyos, hogy az egykori Nagykörút vonalán új ágat vájt magának a folyam, amelyből szűnhetetlen árhullámok indultak minden dagálykor Pest külső kerületeinek tisztítására. A hajdani metróalagutak sorra kimosódtak, beszakadtak, így rettenetesen mély árkokba fészkelte be magát a pusztító folyó. A Gellért-hegy barlangos testjei sorra roskadtak be a víz nyomásától, illetve a sodrás erejétől, így október 23-án a domb végleg megadta magát, és hordalék formájában lassan lemosódott Szerbia felé.
A város szélein megfeszített munka folyt az istencsapása megfékezésére. Mint a tűzvész esetében, most is az M0-s körgyűrű volt a pusztítás határa. Az autóutat több méter magasságban homokzsákok borították.

Budapest és a jég

November elsején váratlanul beköszöntött a tél Budapesten. Sarkvidéki eredetű fagy ülte meg a régiót, a hőmérséklet napok alatt mínusz 30 Celsius fokra süllyedt. A várost teljesen elborító víz felületén néhány nap alatt egyre vastagodó jégpáncél keletkezett. Egy-két hét elteltével – szakértők szerint – Budapest »fenékig« befagyott.
A következő év februárjában megkezdődött a lassú olvadás. A víz és hordaléka, az olvadás ütemében, lassan dél felé mozdult.
Március 14-én a Duna visszatért eredeti medrébe. Feltárult a világ előtt az a hely, amit Budapestnek neveztek. ”

3. epizód
Melyben a Hős megrendültségéről tesz tanúbizonyságot szeretett fővárosa pusztulása
felett, költői munkássága új utakra lel, küldetéstudata tetőfokára hág

Petrovics Sándor, az Alföld poétája

"Now I lay me down to sleep
Blah, blah, blah my soul to keep
If I die before I wake
I'll go to hell for heaven's sake"
Megadeth: Go to Hell (1991)

Budapest pusztulása mély részvéttel tölti el szívemet. Nem megyek el már soha ebből a hazából. Megéneklem versben, dalban, eposzban, tragédiában e csodás város pusztulását.
Megyek a maradék hazában előre, a nagy magyar pusztában, a kies Alföld rónáin. Légkondicionált kombájnok fülkéjéből hallgatom a pusztai tücsök nótáját, biodízel traktorok platóján lesem a műholdak pislákolását 2049 szépséges júniusában. Mellemen nemzeti trikolór, örökké, a kokárda.
Az emberek, a puszta fiai, a magyar SAPARD-parasztok megkönnyezik balladáimat a kocsmában. Hálásak a költőnek, kunsági nagyfröccsel, csemői szilvával kínálnak. Nemrégiben hallottam, terjed a hírem. Verseskötetem, a Buda és Pest siralomvölgye máris kiadásra esélyes.

„Petrovics Sándor tragédiája

Kossuth és Petőfi rádió, Visegrád. Híreket mondunk.
P. Sándor 27 éves férfit tegnap ismeretlen tettesek halálra késelték egy kiskunmajsai pubban. A szóváltás szemtanúk szerint azért kezdődött az erősen italos befolyásoltság alatt lévő társaságban, mert P. Sándor illuminált állapotban fennhangon azt állította, miszerint tavaly augusztus 20-án elszívott egy szál cigarettát Budapesten, a Parlament épülete előtt. Mint az köztudott, a fővárost elpusztító tűzvész éppen a Kossuth térről indult végzetes útjára.
A világhálón máris tömegével olvashatók P. Sándor versei, és egyéb ízléstelen tréfák is napvilágot láttak. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz, a netőrség már rajtaütött egy magát »Felkent Önsorsrontók Klubjának« nevező crackertársaságon.”

Második könyv (részletek)

3. epizód
Melyben Hősünk méltatlan helyzetbe kerül újdonsült ismerősei révén, köznevetség
tárgyává válik Székesfehérvár főterén, majd megdöbbentő információkhoz és ütéshez jut

Petrovics Sándor Fehérváron

Furcsa, ismerős és egyszerre ismeretlen nyelvű beszédre eszméltem. Ahogy kinyitottam a szememet, két középkori öltözetű, szakállas-bajszos-varkocsos marcona harcos vigyorgó ábrázatára lettem figyelmes, amint fölém hajolnak.
– Mit akarnak maguk? – kérdeztem rekedt hangon.
Hatalmas, öblös röhögés volt a válasz.
Ahogy jobban körülnéztem, konstatálhattam, még mindig az előbbi tisztáson fekszem, mellettem egy kiterített medvehulla, két legelésző ló antik szerszámokkal feldíszítve, és két óriási, visszacsapó íj a nyeregkápákra akasztva. Ezek tisztára úgy néznek ki, mint Franco Nero minden idők legkegyetlenebb magyar filmjében! – ordított fel bennem a felismerés. Csak a termetük alacsonyabb, és a szemük fekete. No meg az a szag! Mintha egy hajléktalanszállóról jöttek volna.
Megpróbáltam fölállni, ám az egyik – Beélának szólította társa – durván visszalökött.
– Maradu, faszomut! – rivallt rám.
Innentől hosszú párbeszéd kezdődött a két ómagyar között. Nem sokat tehettem, csuklóim valami durva szíjjal össze voltak kötözve. Mikor már ötödször ismételték el mindketten egyszerű érveiket, a magasabbik – Geéza – parancsolóra vette a dolgot.
– Vid' házuá! Feheruvaru utu reá!
– Néé.
– Baszod, vid' hodi módu! Beste lovad seggé mögé!
Szemmel láthatólag jól összevesztek valamin, csak úgy röpködtek a káromkodások. Végül Beéla kötelet vetett a nyeregre, másik végét csuklómra tekerte brutális erővel, majd fölpattant a lovára, és közepes tempójú ügetéssel nekivágott az eddig általam fel nem ismert, keskeny ösvénynek. Én hatalmasat zuhantam, ahogy elrántott a ló, de néhány méter vonszolás után sikerült fölugranom, és futólépesben követnem fogvatartómat.
Leírhatatlan kínok, többórás kíméletlen bukdácsolás és tüdőszakasztó rohanás után végül egy ocsmány kinézetű faluba érkeztünk. Én a kimerültségtől összeestem a főtéren, egyenesen néhány ott dagonyázó disznó közé.
Fura öltözetű népek álltak körül, és hangos vihogással gusztáltak. Vígan voltak, számos viccet rögtönözhettek nyomoromból.
Hirtelen szétröppentek. Egy barna csuhás szerzetes jelent meg közöttük, villámot szóró szemekkel.
Megszólított, vélhetőleg ómagyarul, ám egy kukkot sem értettem beszédéből.
– Valami gond lett a tér-idő kontinuummal, gőzöm sincs róla, mi a francot keresek itt, segítsen már, legalább maga! – próbálkoztam, de nem reagált. – Isa pur es homu vogymuk! – semmi hatás. Gondolom, a dialektussal lehetett a baj.
Hirtelen ötlettől vezérelve latinra váltottam – maradt valami a piarista gimnáziumból:
– Kérem, segítségre van szükségem, ne bántsanak!
A szerzetes őszinte döbbenettel a szemében, ijedten hátralépett.
– Hát te beszélsz latinul? – kérdezte leírhatatlan latin dialektussal.
– Beszélek, ha nem is túl jól. De kérem, érthetőbben ejtse ki a szavakat!
– Hitvány egy kiejtésed van, idegen, igen hitvány, de azért értelek – mondta immár újra felbátorodva.
– Hol vagyok? Semmire sem emlékszem! Milyen ország ez, milyen év van most most?
A szerzetes nem nagyon hitte, hogy ilyen állapotban lenne tudatom, de azért válaszolt.:
– Pannóniában, idegen, Fehérvár főterén, István király udvarában, az Úr MXXVI. esztendejében! Ki fia borja vagy, és honnan evett ide a fene?
Kissé bódultan az iménti információktól, ám készségesen feleltem:
– Petrovics Sándor a nevem, az Úr MMXLIX. esztendejéből jöttem, Magyarország fővárosából, illetve Kiskunmajsáról, pontosabban a pokolból, a purgatóriumból és a paradicsomból!
A barát ezt már nem bírta elviselni idegekkel. Imádkozni kezdett, majd meglóbálta botját, és egyetlen jól irányzott ütéssel újból leterített.

4. epizód
Melyben Hősünk még méltatlanabb körülmények közé kerül, ahol lehetősége nyílik helyzete
átgondolására, s egyéb filozofikus természetű elmélkedésekre

Petrovics Sándor a tömlöcben

Amióta meghaltam, folyton csak elájulok. Vagy a pszichés élmények hatására, vagy balesetből kifolyólag, vagy testi rosszulléttől, vagy ellenem alkalmazott erőszak révén. Fejem már dinnyényire dagadhatott.
Pokolbeli élményeimet vetítette vissza a föld alatti cella, ahol ismét magamhoz tértem. Rabláncra fűztek, ocsmány körülmények közé vetettek.
Volt időm töprengeni. Azt beláttam: bár meghaltam, most nagyon is érzem hitvány testem minden porcikáját, egészen életszerű a helyzetem, eltekintve attól, hogy vagy ezer esztendővel hátrébb vagyok az időben.
Felrémlettek előttem Hamvas Béla szavai a paradicsomból, de hiába is próbáltam értelmezni őket. Azután a magasabb értelem kifürkészhetetlen logikájára gondoltam. Nem jutottam sokra ennek latolgatásával.
Tapasztalt utazóként gyors és hatékony megoldást próbáltam találni. Összegezve a tényeket: engem ideküldtek, ezer évvel korábbra, Székesfehérvárra, és valahogy túl kell élnem ezt az egészet, ha már élek újra, miután egyszer meghaltam. A túlélés pedig csak ésszerű taktikával lehetséges.
Adott, hogy közepes minőségben töröm a latin nyelvet. Ez mindenképpen előny. Beszélek magyarul, de ezzel nem sokra megyek: itt és most ómagyarul beszélnek az emberek, és egyéb, számomra ismeretlen nyelveken.
Ha őszintén elmondom, ki vagyok és honnan jöttem, kivégeznek, ez bizonyos. Továbbá mintha azt a parancsot kaptam volna, hogy nem avatkozhatok bele a történelem menetébe.
Épp ezért hihető személyiséget kell magamnak kreálnom.

5. epizód
Melyben a Hős szerencsét próbál István király udvarában, s erőfeszítései
nem vesznek kárba, hiszen lehetősége nyílik idegen nyelvek elsajátítására

Petrovics Sándor István király udvarában

– Nevem Petrovics Sándor. Afrikából jöttem, a nagy vízen túlról. Afrika Császárának követe vagyok. Azért küldött, hogy tolmácsoljam hódolatát a nagy István királynak. Hajóm elsüllyedt a viharban Dalmácia partjainál. Bár Uralkodóm ajándékainak csekély töredékét magammal mentettem, gaz rablók fosztottak ki utam közben, csoda, hogy életemet meghagyták. Ezért, bármilyen szégyen, üres kézzel kellett István király városába érkeznem. Ám, mint azt már te is tudod, atyám, magyar harcosok fogságba vetettek, midőn egy medvével hadakoztam éppen. Így kerültem ide.
A szerzetes, aki kihallgatásomat intézte, hosszan elgondolkodott mondandómon. Nagy sokára megszólalt:
– Akkor miért állítottad, hogy a pokolból jöttél?
– Kába voltam én attól a módtól, ahogyan Fehérvárra vonszoltak. Megüthettem a fejemet is nagyon. Összevissza beszéltem. Azonban botod ütésétől a tömlöcben visszanyertem tudatomat. Hálával tartozom ezért neked, atyám.
A kihallgatás végül sikeresnek bizonyult, már ami engem illet. Lemosták rólam a szennyet egy dézsában, egyszerű vászonruhába öltöztettek, lábamra sarut húztak, és egyenesen István király elé vezettek.
Istvánnal hosszan elbeszélgettünk Afrika természetrajzáról, a korabeli politikai helyzetről, majd áttértünk az európai viszonyokra. Én latinul beszéltem, és Andreas barát, aki leütött, majd kivallatott, tolmácsolt neki ómagyarra és vissza. Nagyon résen kellett lennem, nehogy elszóljam magamat, végül is tudtam a jövőt. A legtöbb kérdésben meglehetősen tájékozatlannak bizonyultam, egészen máshogy tanították különböző iskoláimban, de ezt elnézték mint távoli ország szülöttének.
István megbízta Andreast, tanítson meg tisztességesen latinra.
Néhány esztendeig semmi sem történt. Egy közeli kolostorban éltem, nőt csak messziről láttam, barbár viszonyok között vegetáltam. Megtanítottak latinul és magyarul, bár ez utóbbit nem nagyon mertem használni, minduntalan későbbi szavak jöttek a nyelvemre a szegényes szókincs miatt.

6. epizód
Melyben Petrovics Sándor különleges kegyben részesül, s így módjában áll
megbizonyosodni egy fontos kérdésről, ám egy szerencsétlen baleset
a hangulatra rossz hatást gyakorol

Petrovics Sándor a sátoros ünnepen

Egyszer hivatalos lettem a nagy nyári sátoros ünnepre.
Fehérvár főterén álltam a nép körében. Középen trónus, rajta István, és hirtelen megjelent Andreas erős őrség kíséretében, kezében pedig ismerős tárgyat tartott.
Felismertem: ez a magyar korona! Nem hittem volna, hogy tényleg István idejéből származik. Mégis az volt, igaz több alkatrészében más, mint az általam is ismert változat.
A koronát István fejére tették egy pár percre, miközben a nép imádkozott, majd újra levették. István aztán ezüstöt szórt a nép közé. Megakadt a szeme rajtam.
– Hát te, Sándor, hogyan élsz közöttünk? – szólt hozzám mosolyogva.
– Hála neked, Felség, mindenem megvan – feleltem mélyen meghajolva.
– Ma jó a kedvem! Teljesítem egy kívánságodat! – mondta István kedélyesen.
Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy tényleg ugyanarról a koronáról van-e szó. Kockáztattam.
– Felség, messze földön beszélik a magyar korona szépségét, Uram, Afrika Császára meg is kért rá, hogy ha majd hazatérek, meséljem el neki aprólékosan, mit is ábrázol Felséged koronája. Életem leghőbb vágya az volna, megtekinthetném közelebbről is e szent tárgyat.
István szúrósan rám nézett, majd hangosan nevetni kezdett.
– Tudod mit, Sándor, gyere velem, nézd meg!
Követtem a palotába. Odahívatta Andreast is a koronával.
Jól megvizsgáltam minden oldalról a szent tárgyat, közben pedig elismerő és csodálattal teli szavakat mondogattam.
István jótékonykodó kedve nem csillapodott. Hirtelen ötlettől vezéreltetve kikapta Andreas kezéből a koronát, és felém nyújtotta.
– Érintsd meg! – mondta szemembe nézve.
Nem győztem hajlongani és hálálkodni, míg végre átvettem tőle. Jól megforgattam, minden irányból megcsodáltam a koronázási jelvényt. Ekkor következett be a baj.
Mindig ügyetlen kezem volt, és most a meghatottságtól különösen remegett. Egy rossz mozdulat miatt a korona megcsúszott kezemben, és leesett a földre.
Egyszerre tízen is érte kaptak, de elkéstek. A korona keresztje belefúródott a földbe.
Ahogy Andreas megtisztogatta, halálra vált arccal fordult István felé:
– Felség, a barbár tette miatt a korona keresztje elferdült!!!
Hatalmas, szörnyülködő moraj hallatszott a teremben.
István reszkető ujjal rám mutatott:
– Tömlöcbe a gaz, áruló barbárral! Holnap hajnalban karóba húzni! Ti pedig – a teremben lévő őrökre és udvari emberekre nézett – egy szót sem szólhattok senkinek, mi történt itt ma, különben fejeteket vétetem!
Hát így jártam a magyar koronával.

7. epizód
Melyben Hősünk ismét szorult helyzetbe kerül, ahol nem sok jóra van kilátása,
és félelmetes jelenése is támad

Petrovics Sándor a tömlöcben II.

Miközben a szűk és brutális tömlöcben készültem a halálra, látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Szent István szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően felemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

A teljes könyv: www.tomkiss.hu/belsok/marc14.html