tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 6. szám, 2000/1. (2000. tavasz–nyár)

Tomkiss Tamás
A szamizdat visszavág
(Esszészamizdat – 2000)

„Mintha hüllők surranását hallanám
a hátam mögött”
Kertész Imre: Valaki más

„Ez a kislány vigyorog a fűtől
neofrivol profán örömöktől
vége kislány ennyi volt a nóta
szokjunk most már át valami jobbra.
Nem várok én semmit már a szertől
pokol nőtt ki két szép tenyeremből
annak közepébe van egy rózsa
nincsen már mi a szomjamat oltsa.
A szatyromból kivirít a pálma
elindulok aztat meglóbálva
elutazok sírnak majd a lyányok
IC-n jön majd a halál hozzátok
hiányomat nem szenvedi senki
még ma éjjel légy az enyém Erzsi.
Ez a diszkó kívül-bévül snájdig
itt mulatunk hajnalhasadásig.”
Sajnosbatár

Figyelmeztető – 2000

Az alábbi írásban szereplő konkrét példák kiválasztása bizonyos mértékig esetleges volt. Nagy a választék, nagy a magyar irodalom, sok az író, sok a példa. Akik most kimaradtak, bocsássák meg a szerzőnek, és higgyék el, az ő esetük is tanulságos lehet, csak éppen most nem férnek ide. Egyáltalán: a magyar irodalmi élet, úgy, ahogy van, nagyon tanulságos. Mivel a szerzőt gyakran érik olyan vádak személyektől, hogy bizonyos jellegzetességeiben hozzáállása anarchista, sőt nihilista vonásokat is hordoz, ezért őket fölösleges volna meggyőzni ezen állítások tévességéről. „Szamizdat-szerzőként” ezek a jelzők hízelgőek is lehetnek.

Kint vagyunk a nemzeti kultúrából – 2000

2000-ben, az ezredforduló tavaszán sikeresen elhagytam a magyar nemzeti kultúra terepasztalát. Nem volt különösebben nehéz lépés, pusztán a kitoloncolt folyóiratot, Az Irodalom Visszavágot (IV) kell önkéntes emigrációval követnem, aminek speciel főszerkesztője vagyok. Ez az írás már egy „szamizdatban” jelenik meg, gazdasági illegalitásban.
Időszámításunk szerint 2000-ben, amikor Magyarországon a fiatal kormány osztja a pénzeket és a „lapokat”, az IV – több, szintén fiatal írók-szerkesztők által létrehozott és kiadott irodalmi folyóirathoz hasonlóan – nem kapott egyetlen fillért sem a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA, Alap) folyóirat-kiadási szakkollégiumától. Az ezredforduló magyar kultúrpolitikája egyértelmű jelzést adott: Magyarországnak, a magyar kultúrának, a magyar nemzeti kultúrának nincs szüksége az irodalom legújabb nemzedékére. Nincs szüksége az IV-re, a Thélčme-re, a Véletlen Balettre, a Szépliteratúrai Ajándékra, a Déli Felhőre, az Előretolt Helyőrségre. Valószínűleg a Sárkányfűre és a Prae-re sincs szükség, ám valami gesztus azért kellhetett, előbbinek 1 milliós, utóbbinak 400 ezres. Elenyésző pénzek ezek egy folyóirat működtetéséhez, mondanom sem kell, különösen 400 rugóval lehet sokra menni 2000-ben. Ám én magunkkal akarok most foglalkozni, a 0 forintunkkal, amit kb. 30000 forint pályázati költség befizetése után ítélt meg nekünk a Nemzeti Kulturális Alapprogram. Kedvem volna cenzorbizottságnak nevezni a kuratóriumot, vagy inkább tábori orvosi karnak, akik a kulturális koncentrációs táborban egyes folyóiratokat jobbra küldenek, hogy a táborparancsnokság hasznára dolgozzanak, másokat pedig balra, egyenesen a krematóriumba, vagy még szomorú boncmesterek munkaközösségének, szagos kis kollektívának, de nem teszem, mert még beperelne ez a kuratórium Testvér, és aztán fizethetnénk a 0 forintunkból az irodalomállamnak. Inkább képzeletbeli emigrációmban dőzsölök, és próbálok örülni megszabadulásomnak.
A Nemzeti Kulturális Alapprogram – erre utal talán a neve is – több holmi közönséges alapítványnál, ahová – mások mellett – pályázatokat lehet benyújtani kulturális célokra. Az Alap azt kívánja sugallni a magyar polgároknak, hogy amit Ô támogatásban részesít, az a Nemzeti Kultúra része, netán a Nemzeti Kulturális Örökség része, már most, amikor még él. Ez az Alap „mondta ki” most, 2000-ben, döntésével azt, hogy pl. az IV és sok más lap nem része a nemzeti kultúrának, nem kap „mandátumot” a nemzet kulturális Örökségének esetleges – egyik – képviseletére. Valószínűleg szellemi tulajdonságaink nem illenek bele nemzeti kulturális örökségünkről alkotott elképzeléseikbe. Ezért nem mindegy – és ezért volna nevetséges ezt a véleményemet pusztán „személyes”, hátrányos érintettségem (netán az ún. „sértettség” – pfúj!) szempontjából értelmezni. Az NKA támogatása nélkül – miután már a Soros Alapítvány is kivonult a folyóirattámogatási piacról – minden nonprofit, politikailag független kulturális folyóirat lényegében rövid távon halálra van ítélve.
Az Alap szerint 2000-ben a Magyar Napló, a Hitel, a Kortárs, a Tiszatáj képezik leginkább a nemzeti kultúrát az irodalmi lapok közül, no meg a Holmi. Az a Magyar Napló, amitől hosszú évek óta távol tartja magát az írói elit túlnyomó része, aminek szakmai rangja tkp. a nullával egyenlő, aminek a hivatkozási indexe évek hosszú sora alatt is elenyésző, 8 500 000 forintos támogatást kapott. Nem, nem és nem az „irigység” íratja ezt le velem; kapjon csak a Magyar Napló mandátumot arra, hogy végre bebizonyíthassa: a magyar irodalmi folyóiratok közül ő a harmadik legfontosabb, legrangosabb, hiszen támogatottsága alapján csupán a Kortárs (12 500 000,- Ft) és a Holmi (11 500 000,- Ft) előzi le fontosságban és rangosságban a Nemzeti Kultúrán belül.
Nagyon érdekes az a tény is, hogy az NKA folyóirat-kiadási szakkollégiumának egyik tagja az eredményhirdető sajtótájékoztatón felhívta arra az újságírók figyelmét: figyeljék csak meg, hogy a két kiemelten támogatott folyóirat közül a Kortárs egymillió forinttal többet kapott, mint a Holmi. Erre azért nem nehéz felfigyelni: az ember szereti tudni, hogy melyik lap képviseli jobban a nemzeti kultúrát a másiknál.
Arra sem bonyolult dolog felfigyelni, hogy a szakmai tekintélyét tekintve legrangosabbnak tartott Alföld és Jelenkor folyóiratok kereken félmillió forinttal kevésbé értékesek, mint a Hitel és a Tiszatáj. Szerencsére a kurátorok figyelembe vették azt is, hogy az aktuálpolitikai tartalmú írásokat is közlő lapok valamennyire szankcionálva legyenek. Így lehet csak a negyedik legfontosabb lap a Hitel (8 mila), a véresszájú Pálfy G.-jével és másokkal a tarsolyában. A Beszélő és a (nem a régi) Mozgó Világ ügyetlenebbek voltak: ők csak 2 milliót kaptak.
Mivel az IV tavaly, 1999-ben 600 000,- Ft-ot kapott az NKA-tól, tudom, hogy a szerződés megkötésekor, illetve a következő évi pályázat beadásához a nyertes lap kiadójának vállalnia kell: a következő év elején bemutatja a teljes, megjelent évfolyamot, amivel bizonyítja, hogy mire költötte a pénzt. Valószínűleg így kaphatott támogatást (keveset) tavaly is és most is a Törökfürdő, a Magyar Műhely és a Szépirodalmi Figyelő (mások mellett) úgy, hogy negyedéves folyóiratokként egy, maximum két számuk jelent meg tavaly. Az IV tavaly mind a négy vállalt számát megjelentette (mellesleg dupla megjelent és eladott példányszámban, mint sok idei nyertes) és bemutatta a kuratóriumnak, a szabályoknak megfelelően. Ez is kevés volt, még a jelképes támogatáshoz is.
A számok korában élünk. Most már forintok alapján bárki kiszámíthatja, mi képezi a nemzeti kultúrát.

Fiszszex – 2000

Szabad-e szó nélkül elmennie az irodalmi élet érdekképviseleti szerveinek tevékenysége mellett egy „emigránsnak”? Most csak egy jut eszembe, az az egy, aminek magam is tagja voltam, sőt, az egyik megalapítója, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ). Szabad-e azt gondolnom, hogy a „szakmai, érdekképviseleti” FISZ, ami „jelentős szerepet kíván vállalni a magyar irodalmi közéletben, a fiatal magyar írók képviseletében”, majd jól megmutatja nekünk, hogy hogyan védi meg a fiatal folyóiratokat és az általuk képviselt fiatal írókat, műveket, érdekeket, minthogy ezek a folyóiratok szinte tökéletesen lefedik a teljes magyar fiatal irodalmat (35 évesnél fiatalabb) szerzőik révén? Már eddig is jól megmutatta jelentős szerepét a fiatal magyar írók képviseletében, különösen annak tükrében, hogy „a fiatal írókat, irodalmárokat és azok valamenynyi jelentős csoportját reprezentálni szeretné”, és „nem egy iskolához, politikai érdekcsoporthoz, baráti körhöz való tartozás alapján dönt” (idézetek az alapító Nyilatkozatból). 2000-ben például megmutatta nekünk a két Napi Maós (ma: Maó Nemzetes) újságírót is felvonultató elnökség, hogy a tagsággal teljes „egyetértésben” képes jelölni József Attila-díjra Majoros Sándor és Mányoki Endre, azóta a Munk-botrány kapcsán is elhíresült, Napi Maós (ma: Maó Nemzetes) újságírókat. Természetesen nem szeretném, ha azt feltételezné rólam bárki is, hogy a legkevesebb mértékben is értékelném valamire a József Attila-díjat, ennél hihetetlenebbül lejáratottabb „díjat” és „elismerést” irtózatosan nehéz volna találni (pedig lehet, hogy még ez is sikerülne) ebben a kultúrkörben, csak azért mégis, még mindig van egy szint, aminek elérésekor meg lehet döbbenni. Ez a FISZ fogja rendezni az erőviszonyokat? Ez akar szimpatikussá válni a legkülönbözőbb világnézetű fiatal írók előtt? További érdekképviseleti tevékenységük számomra annyira érdekes, mint számos programjuk, akciójuk, mint „állandó jelenlétük” az irodalmi nyilvánosság előtt.

Fiatal – 2000

Nemrég hallottam, hogy az egyik irodalmi díjat egy olyan echte magyarországi fiatal költő kapta, akiről a díjat odaítélő kuratórium egy része csak annyit tudott, hogy erdélyi illetőségű. Ez még nem is érdekes, a poén inkább abban van, hogy az egyik kurátor, súlyos erdélyi íróegyéniség, aki egy évvel korábban egy alacsony termetű és nagyszájú fiatal vajdasági (azóta magyarországi) magyar szerkesztő-újságíró érdekében lobbizott sikeresen, kerek-perec – állítólag – kijelentette, hogy márpedig most a díjat ennek az „erdélyi” költőnek kell kapnia. A dolog pikantériája az, hogy a tavalyi díjazott „vajdasági” újságíró ősszel az egyik liberális hetilapban éppen azt a folyóiratot „gyalázta” le egy rövid kritikában, aminek az idei „erdélyi” díjazott volt a főszerkesztője. Ez még semmi: a kritikában – a hamvábaholt, kormányközeli kulturális folyóirat és „erdélyi” főszerkesztője mellett – érintőlegesen azt a súlyos erdélyi íróegyéniséget is kedvezőtlen szövegkörnyezetben említette, aki egy évvel korábban éppen az ő díjazásáért lobbizott. Bonyolult, de így megy ez. A díjat, mellesleg, mind tavaly, mind pedig idén véletlenül olyan személy kapta, aki tehetsége révén abszolút megérdemelte azt. Más kérdés, hogy meddig terjedhet ennek a fajta szakmaiságnak a hatékonysága a díjak odaítélésénél.
Ma, Magyarországon, a díjak valószínűleg ólomból vannak; aki viseli, az egyben tetteinek következményeit is viselheti. Akár egy elítélt.

Gerontospílerek – 2000

2000-ben, Magyarországon végre igazságot szolgáltatnak az olyan nagyformátumú szerkesztő-egyéniségeknek, mint a Szakolczay Lajosok, akik eddig kénytelenek voltak tehetségükben vegetálni, valódi kvalitásaikat kényszeredetten háttérbe szorítani lapjaik szerkesztésekor. Ôk azok, akik hosszú évekig kitartottak, akik kibírták, hogy akaratuk és tehetségük ellenére, megalázottságukban ücsörögjenek a szerkesztőségükben, és fogszorítva lökjék nekünk a nem egészen tökéletesen frankó kortárs magyar irodalmat, miközben azt is el kellett viselniük, hogy mások – az ellenség – abban próbálnak tetszelegni, hogy nekik is joguk van frankó kortárs irodalmat nyomatni. 2000-től megmutathatják nekünk, olvasóknak, emigránsoknak, fiatal hulláknak, hogy mi a valódi irodalom, mi a valós szakmai alázat, az érték, a szellem. Ha mázlink van, nekünk, szamizdatszerkesztőknek is megadatik egyszer, a 21. század közepén, hogy zombiként feltámadva – nem középiskolás fokon – „taníthassuk” „egész” „népünket”, úgy, ahogy mostantól tehetik ezt az illyési hagyományok igaz követői. Persze könnyen lehetséges, akkor már nem az állam mondja meg a polgároknak, hogy mi a nemzeti kultúra, és így mindenki mehet a fenébe. Vagy a netre.

www.extra.hu/visszavag

Tomkiss Tamás (1974, Szolnok) Budapest. 1995 és 2003 között Az Irodalom Visszavág főszerkesztője. tom@tomkiss.hu - www.tomkiss.hu