MEGJELENT:
Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 10. szám, 2001/3 (2001–2002. tél)
újra megjelent: Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 14. szám – VADNYUGI, 2003/1.

Dicsérő kritika

Vörös István: Lakatlan szigetek már nincsenek (Dicsérő kritikák)
Ister, Budapest, 2001.

A puritán (ebben az esetben értsd: csúf) kötet nem árul zsákbamacskát: egy mai magyar költő gyűjtötte egybe benne „egyéb” jellegű írásait, amelyeket vagy (baráti) felkérésre, vagy pedig önszorgalomból helyezett el korábban különböző lapokban a kortárs (baráti) költők–írók munkáit úgymond recenzálandó. Recenziókat tartalmaz a könyv, nem pedig kritikákat, mint ahogy az az alcímbeli műfaji meghatározásra utalna („Dicsérő kritikák”; ha valaki elkezdené ezt a szőrszálat hasogatni, tkp. rájöhetne arra, mekkora bődületes paradoxonnal állunk szemben: egy kritikának nem lehet az a célja, hogy dicsérjen, maximum az eredménye, de ez mindig a végén derül ki, nem pedig rögtön az elején; ugyanakkor természetesen [valószínűleg] az sem lehet célja, hogy elutasítson; valószínűleg egy kritikának az a célja, hogy megvizsgáljon egy művet több, különböző szempontokból. Érdemei szerint és mindenféle prekoncepciótól avagy interperszonális kapcsolattól függetlenül. Vörös István és a felelős szerkesztő óriási bakot lőtt tehát ezzel az antiirodalmi meghatározással.). Szándékát menteni igyekezvén a szerző a kötet elejére citál két mottót, az egyiket Rilkétől: „De hát a névtelennek, elvetéltnek / hogy adsz mégis nevet, költő? – Dicsérek. / S honnan van jogod, váltva annyi képet, / hogy mégis önmagad maradj? – Dicsérek.” (a másik idézetre majd később utalok vissza). Hatalmas öngólt lőtt ezzel Vörös István a könyve elején, még ha érzékelhető is benne az önirónia szándéka. Ugyanis – egyszerű olvasattal, és mért ne maradnánk az egyszerűségnél, amikor maga a költő–recenzens is erre törekszik munkáival – névtelennek és elvetéltnek nevezi mindazon költőket és írókat (sokan vannak) valamilyen értelemben, akikről szól e gyűjteményben, és akiknek – eszerint – Vörös István próbál meg nevet (rangot) adni azáltal, hogy dicséri őket. Továbbá, önmaga rangját és kompetenciáját éppen azáltal kíséreli meg kijelölni előttünk, olvasó előtt, hogy a dicséretek által garantálja nekünk, ő éppen azért olyan, amilyen, mert dicsér. Nos, akkor nincs más hátra, nézzük meg, milyen ő, Vörös István.
Szakállas a portréja alapján, meg írói (kritikusi és dicsérői) attitűdjét tekintve is. Tanárbácsis, négy oldalas bevezető értekezésben adja meg nekünk, olvasónak, a választ arra a fogós kérdésre, hogy „Miért olvassunk kortárs irodalmat?”. A problémafelvetés annál is inkább fogósnak tűnik, mert teljesen életidegen egy ilyen kérdés megfogalmazása. Akit ez a dilemma foglalkoztat 2001-ben, talán kimaradt az élet dolgai közül néhány fontosabból, vagy egyszerűen csak gyógyíthatatlan szakbarbár. Igaz, a bevezető első soraiban hangsúlyozza a komolytalan kérdésre adható komolytalan válaszok esélyét és sorát, ám a folytatásban nem kegyelmez: „Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, komolyabban kell hozzáfogni. A kérdésünkben ugyanis egy állítás is benne rejlik. Így hangzik: irodalom az, amit olvasnak.” Így folytatja: „De mi az olvasás? Nem minden betűsilabizálás minősül olvasásnak a szónak ebben a szűkebb értelmében. Mert az, aki olvas, nemcsak megérti a szavak, szókapcsolatok jelentését, hanem tudatosan használja, fogadja be őket. Nem zárkózik el a testiségük elől. Van az irodalomban, tehát az olvasásban is, valami erotikus jelleg. Tolsztojnak nincs igaza, nem(csak) a zenében van. Az irodalomban is. Mivel az irodalom is zene. A nyelv szövete alapvetően zenei természetű. Az igazi olvasó, mint a vásárló a méterárut, mindig megtapintja ezt a szövetet.” (Kiemelések tőlem: a.) Nos, ebből a remekbe szabott részletből több következtetést is kötelező levonnom. Mindenekelőtt: ezek szerint Vörös István Lakatlan szigetek már nincsenek című kötete éppen úgy irodalom, mint a vécépapírt borító nejlon felirata, amit éppen ma olvasgattam: „Hárs / Toalettpapír / 4 tekercs / Toilettenpapier Rollen / Toilet paper rolls / 200 lap/tekercs, / cca 26 m/tekercs, +/–5% / Recycling/fehérített / […] / Származási hely: Szlovák Köztársaság”. Mindezt Vörösre hivatkozva igazolom: mivel a Hárs toalettpapírt borító nejlon feliratát alkotó szavaknak és szókapcsalotoknak a jelentését nemcsak megértem, de tudatosan fel is használom, ezért olvasó vagyok (mivel le is írtam őket, író nem vagyok? – ez utóbbit talán majd egy következő Vörös-kötetből tudom meg). Nem zárkózom el a testiségük elől, hiszen nagyon szoros testi kapcsolatba kerülök a Hárssal. Van ebben természetesen valami erotikus jelleg is, legfőképpen análerotikus. Olvasónak pedig IGAZI vagyok, lévén a vécépapír-könyvet – a méteráru-vásárlóhoz hasonlóan – meglehetősen, visszatérően megtapogattam. Így tehát bizonyítást nyert: a toalettpapír csomagolásának felirata kortárs irodalom. („Ismerd meg önmagadat!” – így a delfi jóshely felirata.) A másik fontos következtetés: Tolsztojnak nincs igaza, ellenben Vörös Istvánnak igaza van (ez talán már az előbbi példából is kiderült). Hiszen a zenében nincs (nem csak ott van – de ez a megengedő, enyhítő körülmény csak zárójelben szerepel a Vörös-idézetben) erotikus jelleg, viszont az irodalomban van, ugyanis az irodalom is zene. Ezért nincs igaza Tolsztojnak. Meg tetszettek érteni, kedves olvasók? Sima ügy, ok-okozat. Higgyék el (olvassák el), a teljes 4 oldalt érdemes volna hasonló módon elemezni (dicsérően kritizálni), hiszen bámulatos eszmerendszerrel (filozófiával) válhatunk gazdagabbá általa. Már csak a szöveg zeneisége és a szex miatt is megéri elolvasni. A szívem szakad meg miatta, hogy most terjedelmi korlátok miatt nem dicsérhetem (kritizálhatom) meg minden egyes szintagmáját e 4 oldalas csodának.
Szóval ilyesmikkel készít fel bennünket, olvasót, az erotikára Vörös István. Meg a zenére is, ám e pillanatban a mélyen antierotikus Sonic Youth legutóbbi albuma szól a fejhallgatómon keresztül, és ez elnyomja a lágyan, dallamosan búgó Vörös-futamokat, így marad a nyalás (szopás). 47 kortárs szerző (vannak köztük halottak is) könyveit dicséri meg szépen és gazdagon a kritikus, a 4 oldalashoz hasonló esszéisztikus igénnyel, mindig önmagát is, a kötet olvasásakor éppen kurrens szellemtörténeti kutatásainak eredményeit is bőségesen beleszőve a dicséretbe. Határozottsága bámulatra méltó a dicséretben, hiszen egészen pontos, tolsztojosan frappáns meglátásai vannak vizsgált tárgyáról vagy személyéről. Szerencsére a 47 kortársak (túlnyomórészt magyarok) nem szolgáltattak okot sem munkásságukkal, sem pedig aktuális művükkel arra, hogy a dicsérői attitűd (megkockáztatom: életfilozófia) megbotolni kényszerüljön. Nincs egy bökkenő sem, nincs egy elrontott strófa, egy félresikerült szereplőnév, helyszín, egy rosszul megválasztott szerkezet, egy sunyiban lenyúlt, illegális vendégszöveg, egy felesleges parafrázis, egy túlterhelt mondatszerkezet stb. sem a 47-ek munkáiban. Nagyon-nagyon szerencsés ember Vörös István, főképpen szerencsés kritikus, valószínűleg szerencsés költő is, hiszen aki ennyi szépséggel megáldott közegben élhet és alkothat, az nagyra hivatott.
Elfelejtettem még beidézni a kötet 2. mottóját Vasadi Pétertől: „Mégis / tudom, e félsötétben / minden igazi vak világít.”
Lakatlan szigetek vannak. Aki nem hiszi, üljön be mondjuk egy kenuba a Rómain, és evezzen fel Szentendre felé. Találni fog útközben egy tündéri kis helyet. Többek között.

aTom

Vörös István (1964, Budapest) Budapest. Előző kötete: A darázs tanításai (2000)

aTom: atom@asia com

© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu