tomkiss.hu - Tomkiss Tamás

MEGJELENT:
M-Szivárvány, 51. szám, 1996.

Nemzedékek a látóhatár peremén

Hajnal László Gábor: Virrasztani félelem nélkül – A nyugati magyar sajtó múltja-jelene
Patriot, Sopron, 1996.

Bár az emigráns magyar irodalom az 1995-ös írószövetségi döntéssel hivatalosan is létjogosultságot nyert Magyarországon, mégis, a hazai kasztrendszer – szinte bámulatos következetességgel – továbbra sem vesz tudomást erről a sajátos „jelenségről”. Egy-két nagyon fontos, irodalmi szempontból mindenképpen hatékony generáció tevékenysége vétetik semmibe így, de hát megszokhattuk: a magyar gyorsan felejtő fajta; kit érdekel ma már az, hogy pár évtizede ezek a nyugati írók, folyóiratok segítettek egy-két, ma már klasszikusnak tartott mű megjelentetésében?
Komoly tanulmányok, monográfiák híján maradnak az elszórt publikációk, a fehér holló ritkaságú estek (pl. az Erdélyi-Nobel-féle Kossuth Klubos sorozatok), ahol alkalmilag elővétetnek „ezek” a külföldi csodabogarak.
Mindezt fontos megemlíteni ahhoz, hogy megfelelően el tudjuk helyezni a jelenlegi könyvtermésben Hajnal László Gábor interjúkötetét. Egy korántsem teljes, ám az emigrációs irodalom értelmezéséhez nélkülözhetetlen, több szempontból pótolhatatlan információkat tartalmazó könyvről van szó.
Hajnal neve egyáltalán nem ismeretlen a Szivárvány és más lapok olvasói, vagy a SZER hallgatói előtt. Rendkívül aktív íróról, kritikusról, újságíróról, szociológusról van szó, aki kezdettől komolyan veszi feladatát. És úgy tűnik, ő nem tartozik ama már említett gyorsan felejtő büszke emberek tipikus képviselői közé, sőt, nem is titkoltan egyfajta hálaérzetet kifejezendő kíván méltó formában tisztelegni azon műhelyek, szerkesztőségek, egyéniségek előtt, akik oly sok sorstársa mellett neki is nagy – és kizárólagos – segítséget nyújtottak az ínséges időkben.
A kötet kilenc folyóirat, kiadó, nyomda történetét eleveníti fel.
A Nemzeti Parasztpárt nyugatra távozott fiatal értelmiségének kezdeményezéséből létrejött Látóhatár hányatott sorsa ismert Magyarországon is. A Svájcban induló, rövid ideig Párizsban működő, majd Münchenben gyökeret engedő folyóirat kezdettől igen impozáns szerzőgárdával büszkélkedhetett; itt jelent meg például Márai Halotti beszéde is. Egy szerkesztőségi konfliktus nyomán két szám erejéig Egész Látóhatár néven jelent meg a lap, mintegy megelőlegezve a későbbi újabb kényszerű névváltás sorsszerűségét. A „baloldalisággal” vádolt Látóhatár szerkesztőségében (Magyarországról jövő intrikák közreműködésével) 58-ban ismét belső ellentét alakult ki, melynek eredménye új név, az Új Látóhatár lett, immár véglegesen (a folyóirat történetének ezt a szakaszát meglehetősen szűkszavúan tárgyalja Borbándi Gyula, az egyik szerkesztő). A kimagaslóan magas színvonalú lap 89-ben tárgyszerűen fölmérve saját helyzetét és szerepét, a megszűnés mellett döntött. A hazai irodalomtörténet fontos feladata lesz (ha ...) a folyóirat, a jelenség feldolgozása.
Molnár József müncheni nyomdász tevékenysége a következő fejezet témája. Ő is a Látóhatár alapítói között indult, de szerepe túlmutat az írói munkásságon. Nyomdászi, tipográfusi elkötelezettsége, áldozatkészsége számos nagyfontosságú könyv létrejöttének kizárólagos feltétele volt. Az Auróra címmel létrehozott könyvsorozat kulcsművek sorának biztosította az első megjelenést (erről többször méltatlanul megfeledkeztek a későbbi, magyarországi kiadások kapcsán). Molnár tipográfia- és nyomdászattörténeti munkássága is számottevő, a szakma sokat köszönhet neki.
A chicagói Szivárvány első tizenöt évéről beszélget Mózsi Ferenccel a szerző a harmadik részben. A kezdettől „irányzatoktól független” jelszóval működő lap az alapítószerkesztő Mózsi anyagi áldozatkészségének és szerteágazó kapcsolatrendszerének köszönhetően lassan a világ szétszóródott magyarságának egyik jellegzetes fórumává vált. Faludy György, Tűz Tamás, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László és sokan mások neve erősítette a korai időktől a periodika kiterjedt szerzőgárdáját. A nagyon kisszámú túlélő közé tartozik a lap, és ez nem utolsósorban rugalmasságának köszönhető: a rendszerváltás után részben hazatelepült szerkesztőség következetesen hármas funkciót lát el, nevezetesen a továbbra is „elszigetelt” emigráció, a kisebbségben élő magyarság, és az anyaországi irodalmat próbálja közelebb hozni egymáshoz. Ezt segíti a lap mellett működő könyvkiadó is.
A száz évet élt clevelandi, majd youngstowni Katolikus Magyarok Vasárnapja című legendás újság különös történetéről mesél Hajnal a következő részben. Groteszk az eljárás, miszerint a szabadság országában felülről irányított (egyházi) döntés nyomán kellett megszűnnie ennek a fontos lapnak, nem utolsósorban harcos, kemény hangvétele miatt.
Az 56-os nemzedék müncheni folyóiratát, a Nemzetőrt tárgyalja az ötödik fejezet. Dr. Makra Zoltán tárja föl a Hungária „utódlapjának” körülményeit. A jobboldali, harcos folyóirat a teljes emigrációt kívánta összefogni, és bízott abban, hogy tevékenységével részese, netán befolyásolója lehet a magyar történelemnek.
A sokat vádolt Új Hídfő című politikai lap szerepét, múltját igyekszik tisztába tenni Filippi István, illetve Tóth Judit. Az írás végén megjelenik egy új „utódlap”, a kanadai 24. óra – Az egyetemes magyarság érdekeiért harcoló havilap – híre, mintegy utalva az emigráció további szerepvállalásának szükségszerűségére.
A Kanadai Magyarság nevéhez méltóan összefoglalta, összefogta az ottani emigráció tevékenységét. Nagy írók nagy műveit juttatta el könyv alakban is a szabad világ magyarjaihoz, és bebizonyította, hogy meg tud állni a saját lábán. Vörösváry István beszélt nem sokkal halála előtt a nevével összefonódott lap, nyomda és kiadó életéről.
A római Katolikus Szemle megszűnése sokakat elkeserített. Békés Gellért alapítószerkesztő tárgyilagosan foglalja össze a folyóirat és könyvkiadó hitvallását, eszmerendszerét.
A zárófejezetben Hajnal a Nemzedékek című történelmi és művészeti szemléről emlékezik meg, mint a lap alapítója. Ez a legrészletesebb, legfrappánsabb fejezete a kötetnek; az élénk vitákat kiváltó tematikus számok hátterétől a pénzügyi helyzeten át egészen a politikai történésekig jól nyomon követhető a történet.
Ezt nyújtja a kötet; mint említettem, nem hiánytalanul bemutatva az emigrációs sajtó legfontosabb építményeit, nem törekedve a legapróbb részletekre és a legkomplexebb elemzésre, de amit nyújt, az fontos és eddig (sajnos) egyedülálló. Csak reménykedni lehet abban, hogy egyszer Hajnal könyve csupán egyetlen bibliográfiai tétel lesz a sok, e témával/témákkal foglalkozó munka között.

Tomkiss Tamás