Tomkiss Tamás
Március 14
– III szinoptikus könyv –

Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002 150 oldal, 1680 Ft Megrendelhető kedvezményesen az Új Mandátum Kiadótól: terjesztes@ujmandatum.hu illetve megvásárolható a könyvesboltokban – WEBKÖNYVESBOLTOK A KÖNYV A MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁRBAN

VISSZA A TARTALOMHOZ

MÁSODIK KÖNYV
Petrovics Sándor nagy utazása II.

„Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését jelenti.”
Anonymus: Gesta Hungarorum (~1210)
[Pais Dezső ford.]

„»A sajtó-útoni közlés alatt értetik […] minden olyan közlés, amely nyomda, kőnyomda, metszés által eszközöltetik, és amelynek közzététele a példányok kiosztásával már megkezdődött. Ezzel nem tisztában lenni több mint hiba, uraim! De más szakaszokból kiviláglik, hogy ebben a törvényben az előzetes censura is benne van, hadd ne idézzem tovább a passust. Az Elysium is, mint a facultas jól documentált lapja, ebbe a categoriába soroland. […] Amikor p. o. oda jutottunk, hogy a polgárok házába, melyet szentélynek tekintek, […] a securitásnak kell behatolni, és felforgatni az emberek iratait és elvinni egész paksamétákat, mert egyesek exclusiv irományokat bátorkodnak furfangpoliticával a piacra dobni! Incorrect etiquette: szemkáprázattal téveszteni a megtéveszthetőket. A mi időszaki journalunk persze nem kér az efféle gyermeteg actióból. […]«”
Ambrus Lajos: Eldorádó (1988)

„Életről életre
Életről életre
Életről életre
Én mindig én vagyok
Életről életre
Életről életre
Életről életre
Az álmaimmal harcolok”
Mantra: Életről életre (2001)

1. epizód
Melyben Petrovics Sándor egy ismeretlen erdőben találja magát,
ahol kezdetben csönd honol, ám váratlanul megjelenik egy medve

Petrovics Sándor az erdőben

Sajgó tagokkal, recsegő ízületekkel tápászkodtam föl a puha talajról. Egy tölgyerdő tisztásán tértem magamhoz. Hatalmas, felfoghatatlan csend honolt körülöttem.
Tettem pár céltalan lépést körben a tisztás szélén. Ekkor neszezést hallottam az avarban. Felkiáltottam.
– Hahó, van itt valaki?
A következő pillanatban egy hatalmas, vicsorgó medvepofa bűzös leheletét éreztem az arcomban.

2. epizód
Melyben a Hős merőben úszerű körülmények között találja magát,
továbbá váratlan újítások kerülnek bemutatásra a medvevadászat területén,
s végül a medve is meglepetést okoz

Petrovics Sándor és a medve

„a medve elejtésének fortélyairól […]
arról, hogy a már meglőtt jószág először is maga alá ropogtat egy akónyit bűzös fosás formájában, letarolja a csepleszt, körmeivel összeszaggatja a menekülés útjába eső zsengice fák törzseit, majd egy szurdokban, extaticus színészeti demonstratio, hörögve elnyúlik”
Ambrus Lajos: Eldorádó (1988)

[…]
Elveszítettem az eszméletemet.

3. epizód
Melyben Hősünk méltatlan helyzetbe kerül újdonsült ismerősei révén, köznevetség
tárgyává válik Székesfehérvár főterén, majd megdöbbentő információkhoz és ütéshez jut

Petrovics Sándor Fehérváron

Furcsa, ismerős és egyszerre ismeretlen nyelvű beszédre eszméltem. Ahogy kinyitottam a szememet, két középkori öltözetű, szakállas-bajszos-varkocsos marcona harcos vigyorgó ábrázatára lettem figyelmes, amint fölém hajolnak.
– Mit akarnak maguk? – kérdeztem rekedt hangon.
Hatalmas, öblös röhögés volt a válasz.
Ahogy jobban körülnéztem, konstatálhattam, még mindig az előbbi tisztáson fekszem, mellettem egy kiterített medvehulla, két legelésző ló antik szerszámokkal feldíszítve, és két óriási, visszacsapó íj a nyeregkápákra akasztva. Ezek tisztára úgy néznek ki, mint Franco Nero minden idők legkegyetlenebb magyar filmjében! – ordított fel bennem a felismerés. Csak a termetük alacsonyabb, és a szemük fekete. No meg az a szag! Mintha egy hajléktalanszállóról jöttek volna.
Megpróbáltam fölállni, ám az egyik – Beélának szólította társa – durván visszalökött.
– Maradu, faszomut! – rivallt rám.
Innentől hosszú párbeszéd kezdődött a két ómagyar között. Nem sokat tehettem, csuklóim valami durva szíjjal össze voltak kötözve. Mikor már ötödször ismételték el mindketten egyszerű érveiket, a magasabbik – Geéza – parancsolóra vette a dolgot.
– Vid' házuá! Feheruvaru utu reá!
– Néé.
– Baszod, vid' hodi módu! Beste lovad seggé mögé!
Szemmel láthatólag jól összevesztek valamin, csak úgy röpködtek a káromkodások. Végül Beéla kötelet vetett a nyeregre, másik végét csuklómra tekerte brutális erővel, majd fölpattant a lovára, és közepes tempójú ügetéssel nekivágott az eddig általam fel nem ismert, keskeny ösvénynek. Én hatalmasat zuhantam, ahogy elrántott a ló, de néhány méter vonszolás után sikerült fölugranom, és futólépesben követnem fogvatartómat.
Leírhatatlan kínok, többórás kíméletlen bukdácsolás és tüdőszakasztó rohanás után végül egy ocsmány kinézetű faluba érkeztünk. Én a kimerültségtől összeestem a főtéren, egyenesen néhány ott dagonyázó disznó közé.
Fura öltözetű népek álltak körül, és hangos vihogással gusztáltak. Vígan voltak, számos viccet rögtönözhettek nyomoromból.
Hirtelen szétröppentek. Egy barna csuhás szerzetes jelent meg közöttük, villámot szóró szemekkel.
Megszólított, vélhetőleg ómagyarul, ám egy kukkot sem értettem beszédéből.
– Valami gond lett a tér-idő kontinuummal, gőzöm sincs róla, mi a francot keresek itt, segítsen már, legalább maga! – próbálkoztam, de nem reagált. – Isa pur es homu vogymuk! – semmi hatás. Gondolom, a dialektussal lehetett a baj.
Hirtelen ötlettől vezérelve latinra váltottam – maradt valami a piarista gimnáziumból:
– Kérem, segítségre van szükségem, ne bántsanak!
A szerzetes őszinte döbbenettel a szemében, ijedten hátralépett.
– Hát te beszélsz latinul? – kérdezte leírhatatlan latin dialektussal.
– Beszélek, ha nem is túl jól. De kérem, érthetőbben ejtse ki a szavakat!
– Hitvány egy kiejtésed van, idegen, igen hitvány, de azért értelek – mondta immár újra felbátorodva.
– Hol vagyok? Semmire sem emlékszem! Milyen ország ez, milyen év van most most?
A szerzetes nem nagyon hitte, hogy ilyen állapotban lenne tudatom, de azért válaszolt.:
– Pannóniában, idegen, Fehérvár főterén, István király udvarában, az Úr MXXVI. esztendejében! Ki fia borja vagy, és honnan evett ide a fene?
Kissé bódultan az iménti információktól, ám készségesen feleltem:
– Petrovics Sándor a nevem, az Úr MMXLIX. esztendejéből jöttem, Magyarország fővárosából, illetve Kiskunmajsáról, pontosabban a pokolból, a purgatóriumból és a paradicsomból!
A barát ezt már nem bírta elviselni idegekkel. Imádkozni kezdett, majd meglóbálta botját, és egyetlen jól irányzott ütéssel újból leterített.

4. epizód
Melyben Hősünk még méltatlanabb körülmények közé kerül, ahol lehetősége nyílik helyzete
átgondolására, s egyéb filozofikus természetű elmélkedésekre

Petrovics Sándor a tömlöcben

Amióta meghaltam, folyton csak elájulok. Vagy a pszichés élmények hatására, vagy balesetből kifolyólag, vagy testi rosszulléttől, vagy ellenem alkalmazott erőszak révén. Fejem már dinnyényire dagadhatott.
Pokolbeli élményeimet vetítette vissza a föld alatti cella, ahol ismét magamhoz tértem. Rabláncra fűztek, ocsmány körülmények közé vetettek.
Volt időm töprengeni. Azt beláttam: bár meghaltam, most nagyon is érzem hitvány testem minden porcikáját, egészen életszerű a helyzetem, eltekintve attól, hogy vagy ezer esztendővel hátrébb vagyok az időben.
Felrémlettek előttem Hamvas Béla szavai a paradicsomból, de hiába is próbáltam értelmezni őket. Azután a magasabb értelem kifürkészhetetlen logikájára gondoltam. Nem jutottam sokra ennek latolgatásával.
Tapasztalt utazóként gyors és hatékony megoldást próbáltam találni. Összegezve a tényeket: engem ideküldtek, ezer évvel korábbra, Székesfehérvárra, és valahogy túl kell élnem ezt az egészet, ha már élek újra, miután egyszer meghaltam. A túlélés pedig csak ésszerű taktikával lehetséges.
Adott, hogy közepes minőségben töröm a latin nyelvet. Ez mindenképpen előny. Beszélek magyarul, de ezzel nem sokra megyek: itt és most ómagyarul beszélnek az emberek, és egyéb, számomra ismeretlen nyelveken.
Ha őszintén elmondom, ki vagyok és honnan jöttem, kivégeznek, ez bizonyos. Továbbá mintha azt a parancsot kaptam volna, hogy nem avatkozhatok bele a történelem menetébe.
Épp ezért hihető személyiséget kell magamnak kreálnom.

5. epizód
Melyben a Hős szerencsét próbál István király udvarában, s erőfeszítései
nem vesznek kárba, hiszen lehetősége nyílik idegen nyelvek elsajátítására

Petrovics Sándor István király udvarában

– Nevem Petrovics Sándor. Afrikából jöttem, a nagy vízen túlról. Afrika Császárának követe vagyok. Azért küldött, hogy tolmácsoljam hódolatát a nagy István királynak. Hajóm elsüllyedt a viharban Dalmácia partjainál. Bár Uralkodóm ajándékainak csekély töredékét magammal mentettem, gaz rablók fosztottak ki utam közben, csoda, hogy életemet meghagyták. Ezért, bármilyen szégyen, üres kézzel kellett István király városába érkeznem. Ám, mint azt már te is tudod, atyám, magyar harcosok fogságba vetettek, midőn egy medvével hadakoztam éppen. Így kerültem ide.
A szerzetes, aki kihallgatásomat intézte, hosszan elgondolkodott mondandómon. Nagy sokára megszólalt:
– Akkor miért állítottad, hogy a pokolból jöttél?
– Kába voltam én attól a módtól, ahogyan Fehérvárra vonszoltak. Megüthettem a fejemet is nagyon. Összevissza beszéltem. Azonban botod ütésétől a tömlöcben visszanyertem tudatomat. Hálával tartozom ezért neked, atyám.
A kihallgatás végül sikeresnek bizonyult, már ami engem illet. Lemosták rólam a szennyet egy dézsában, egyszerű vászonruhába öltöztettek, lábamra sarut húztak, és egyenesen István király elé vezettek.
Istvánnal hosszan elbeszélgettünk Afrika természetrajzáról, a korabeli politikai helyzetről, majd áttértünk az európai viszonyokra. Én latinul beszéltem, és Andreas barát, aki leütött, majd kivallatott, tolmácsolt neki ómagyarra és vissza. Nagyon résen kellett lennem, nehogy elszóljam magamat, végül is tudtam a jövőt. A legtöbb kérdésben meglehetősen tájékozatlannak bizonyultam, egészen máshogy tanították különböző iskoláimban, de ezt elnézték mint távoli ország szülöttének.
István megbízta Andreast, tanítson meg tisztességesen latinra.
Néhány esztendeig semmi sem történt. Egy közeli kolostorban éltem, nőt csak messziről láttam, barbár viszonyok között vegetáltam. Megtanítottak latinul és magyarul, bár ez utóbbit nem nagyon mertem használni, minduntalan későbbi szavak jöttek a nyelvemre a szegényes szókincs miatt.

6. epizód
Melyben Petrovics Sándor különleges kegyben részesül, s így módjában áll
megbizonyosodni egy fontos kérdésről, ám egy szerencsétlen baleset
a hangulatra rossz hatást gyakorol

Petrovics Sándor a sátoros ünnepen

Egyszer hivatalos lettem a nagy nyári sátoros ünnepre.
Fehérvár főterén álltam a nép körében. Középen trónus, rajta István, és hirtelen megjelent Andreas erős őrség kíséretében, kezében pedig ismerős tárgyat tartott.
Felismertem: ez a magyar korona! Nem hittem volna, hogy tényleg István idejéből származik. Mégis az volt, igaz több alkatrészében más, mint az általam is ismert változat.
A koronát István fejére tették egy pár percre, miközben a nép imádkozott, majd újra levették. István aztán ezüstöt szórt a nép közé. Megakadt a szeme rajtam.
– Hát te, Sándor, hogyan élsz közöttünk? – szólt hozzám mosolyogva.
– Hála neked, Felség, mindenem megvan – feleltem mélyen meghajolva.
– Ma jó a kedvem! Teljesítem egy kívánságodat! – mondta István kedélyesen.
Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy tényleg ugyanarról a koronáról van-e szó. Kockáztattam.
– Felség, messze földön beszélik a magyar korona szépségét, Uram, Afrika Császára meg is kért rá, hogy ha majd hazatérek, meséljem el neki aprólékosan, mit is ábrázol Felséged koronája. Életem leghőbb vágya az volna, megtekinthetném közelebbről is e szent tárgyat.
István szúrósan rám nézett, majd hangosan nevetni kezdett.
– Tudod mit, Sándor, gyere velem, nézd meg!
Követtem a palotába. Odahívatta Andreast is a koronával.
Jól megvizsgáltam minden oldalról a szent tárgyat, közben pedig elismerő és csodálattal teli szavakat mondogattam.
István jótékonykodó kedve nem csillapodott. Hirtelen ötlettől vezéreltetve kikapta Andreas kezéből a koronát, és felém nyújtotta.
– Érintsd meg! – mondta szemembe nézve.
Nem győztem hajlongani és hálálkodni, míg végre átvettem tőle. Jól megforgattam, minden irányból megcsodáltam a koronázási jelvényt. Ekkor következett be a baj.
Mindig ügyetlen kezem volt, és most a meghatottságtól különösen remegett. Egy rossz mozdulat miatt a korona megcsúszott kezemben, és leesett a földre.
Egyszerre tízen is érte kaptak, de elkéstek. A korona keresztje belefúródott a földbe.
Ahogy Andreas megtisztogatta, halálra vált arccal fordult István felé:
– Felség, a barbár tette miatt a korona keresztje elferdült!!!
Hatalmas, szörnyülködő moraj hallatszott a teremben.
István reszkető ujjal rám mutatott:
– Tömlöcbe a gaz, áruló barbárral! Holnap hajnalban karóba húzni! Ti pedig – a teremben lévő őrökre és udvari emberekre nézett – egy szót sem szólhattok senkinek, mi történt itt ma, különben fejeteket vétetem!
Hát így jártam a magyar koronával.

7. epizód
Melyben Hősünk ismét szorult helyzetbe kerül, ahol nem sok jóra van kilátása,
és félelmetes jelenése is támad

Petrovics Sándor a tömlöcben II.

Miközben a szűk és brutális tömlöcben készültem a halálra, látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Szent István szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően felemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

8. epizód
Melyben a Hős megpillantja a Dunát,
a P jelek ismét szerephez jutnak,
s végül szerzetesek közé kerül

Petrovics Sándor a Benedek-rendben

Egy sűrű erdőben eszméltem. Nem hittem a szememnek. Hogyan kerülhettem ide? Meghaltam?
Megcsipkedtem magam, és minden tekintetben élőnek tűntem. Még szokásos reggeli erekcióm is funkcionált. Valóban: milyen rég is voltam nővel! Utoljára kábé 1000 év múlva.
Elindultam egy szűk ösvényen előre. Kisvártatva a fák elfogytak körülöttem, és egy széles folyóhoz értem. De hiszen ez a Duna! – kiáltottam föl.
Valóban, a Dunának látszott a folyó, ám mégis egészen másmilyennek tűnt. Vize ragyogó kék, partja elvadult, sehol egy építmény, emberi nyom. Megnéztem magam a víztükörben. Legutóbb egy kiskunmajsai kocsma vécéjében láttam tükröt. Alig ismertem magamra. Hajam, szakállam megnőtt, szemeim körül vastag, fekete karikák és ráncok. De – megdöbbenésemre – az öregedésnek nem láttam sok nyomát. Ahogy a szellő megmozdította hajamat, szabaddá vált homlokom. A látványtól kis híján elaléltam. Jelek vannak rajtam! Letérdeltem, hogy közelebbről láthassam magam. Tizenöt halvány, P alakú forradást láttam a homlokomon! Tehát az angyal volt! S én arra számítottam, hogy ittlétemnek vezeklés a célja! […]
Megtörten haladtam folyásiránnyal szemben, a bal parton. Ebből meg is állapítottam, hogy valószínűleg a Dunántúlon vagyok.
Kisvártatva parányi kolostorszerűséghez értem. Előtte szerzetesek kapáltak valami gyomos növényt.
Nem kockáztattam: István király udvarában csiszolt latinommal szólítottam meg őket; szállást kértem. Kiderült, bencések közé keveredtem. Szívélyesen fogadtak.
Ledőltem egy cellában, ám kisvártatva már imádságra kolompoltak.
Részt vettem a közös szertartáson, és a celebráló pap szavaira figyeltem. Őszinte megdöbbenésemre a pap Kálmán királyra és háza népére kért áldást az imában.
Jó pár óráig tartott, amíg fel tudtam magamban dolgozni az információt. Óvatosságom igazolódni látszott. A fél füllel elkapott beszélgetésekből összeállt a kép: „Könyves” Kálmán király korába kerültem, és jelenleg Esztergom közelében vagyok.
Úgy döntöttem, más taktikához kell folyamodnom. Gondolatban máris új személyiséget kreáltam: szerzetesnek kell kiadnom magamat. De nem ebben a kolostorban, ezt már elszúrtam. Itt maradok kifosztott, afrikai vándor.
Pár hetet a bencések között éltem. Kivettem a részem a mindennapjaikból, minden szertartást, napirendi pontot alaposan megfigyeltem és megjegyeztem. Beszédmódomat is az övékéhez csiszoltam.
Egyik éjjel aztán csentem egy lehasznált szerzetesi csuhát, és kereket oldottam. Esztergom felé vettem az irányt.

9. epizód
Melyben Petrovics szerencsét próbál Esztergomban,
ahol élete új fordulatot vesz Könyves Kálmán
és Buzilla királyné jóvoltából

Petrovics Sándor Esztergomban

Esztergomban sikeresen csatlakoztam az ottani bencésekhez. Trükköm bevált: ír szerzetesként sok mindent elnéztek nekem, viszont szerzett tudásom a liturgiákról és egyebekről elégséges volt a hitelességemhez.
Ugyanakkor a szerzetesi élet igen keménynek bizonyult. Rájöttem, hogy ha némi szabadságot akarok, az írásbeliség felé kell tendálnom magamat. Lassan kiügyeskedtem, hogy kódexmásolást tanulhassak. Meglepő előrehaladásom láttán az apát bizalmába férkőztem.
Néhány év alatt elegendő ügyességre tettem szert ahhoz, hogy kódexmásoló válhasson belőlem.
Szép lassan komoly megbízatások értek, s mivel Kálmán király bőségesen adott megrendeléseket a bencéseknek, hamarosan azon kaptam magam, hogy a királynak dolgozom.
Kálmán elégedett volt munkámmal, ezért egy szép napon magához rendelt.
Külsőre igen rút egy király volt, alacsony, púpos és sánta. Mindazonáltal kedélyesen elbeszélgettünk. A hosszas dialógus számomra igen kedvezően alakult.
– Sándor barát, szívesen magamhoz vennélek, ide az udvarba, másolj nekem könyveket, s légy írnokom!
Nem győztem hálálkodni kegyességéért.
Életem egy csapásra könnyebbé vált. Szabad bejárásom lett a legtöbb fontos helyre.
Ám múlhatatlan vágyamat az asszonyi test iránt nem csillapíthattam. Minden lépésemet árgus szemek követték.
A szerencse azonban – vagy szerencsétlenség? – ezúttal sem hagyott cserben.
Kálmán igen elhanyagolta feleségét asszonyi minőségében. Nem csoda hát, hogy Buzilla királyné rövidesen szemet vetett az udvarban gyakran felbukkanó jóvágású, fiatal, művelt barátra, vagyis rám. Addig rágta Kálmán fülét, míg rávette, hogy rendeljen ő mellé felolvasónak és históriai tanárnak.
Buzilla – ízlésemhez képest – csúf és szagos asszony volt, de hát mégiscsak asszony, s ez hosszas nélkülözésem, illetve igen kényes helyzetem tükrében nagy elégtételnek hatott. Így lettem a királyné szeretője.
[…]
Emellett végre hódolhattam kedves elfoglaltságomnak, a poézis művelésének. Tréfából még egy kis folyóiratot is szerkesztettem magamnak. Nem kellett volna.

10. epizód
Melyben a Hős folyóiratot indít önmaga
szórakoztatására korszerű eszközök
igénybevételével, ám a kísérlet balul sül el

Petrovics Sándor és az Elysiumi Mezők

A kódexmásolás fáradságos és monoton robotja közben időről időre óhatatlanul ellankad a figyelem. Magam, bár örültem kiváltságos munkámnak, igen eluntam ezt a tevékenységet. Másolás közben folyamatosan pajzán történeteken járt az agyam, máskor pedig pokolbéli, olykor paradicsomi élményeim mélyebb összefüggéseit kutattam képzeletemben, s bizony, ihletem támadt egynéhány versre. Igényeltem történelmi ismereteim felidézését is, persze jelenlegi helyzetemben ez a történelem még a kifürkészhetetlen jövőt jelentette. Kedves olvasmányaim is hiányoztak nagyon, ezeket szintén megpróbáltam felidézni magamban. Óhatatlanul le kellett jegyeznem néhány dolgot. Mivel féltem az apát retorzióitól, nem mertem a kódexekbe beleírogatni, inkább a hulladék pergamendarabokat használtam erre a célra, s azokat is gondosan elrejtettem.
Később ezeket a kis darabokat megkíséreltem összeszedni, és így megfogant fejemben az ördögi eszme: mi lenne, ha összeállítanék egy kis folyóiratot, persze titokban, elsősorban magamban, s szkriptor ismerőseim szórakozatása gyanánt, mintegy véletlenül (s persze gazdátlanul) a kezük ügyébe csempészném. Hihetetlenül kíváncsi lettem arra, hogy milyen reakciót szülne náluk mondjuk egy indiántörténet olvasata, s egyéb eretnek gondolatok is megfogantak fejemben. Így született meg az Elysiumi Mezők.
A hol latin, hol ómagyar, hol pedig modern magyar nyelven rótt szövegeket tartalmazó pergamendarabokat (még a rovásírást is megtanultam időközben egy pogány halálraítélttől) cérnával összevarrtam, és titkos, csak néhányak által ismert helyekre csempésztem.
[…]
Bár ügyeltem rá, hogy kezem vonásait felismerni semmilyen körülmények között ne lehessen, mégis beütött, amitől féltem. Az Elysium harmadik számában ugyanis azt találtam írni, hogy Buzilla, a király felesége, megátalkodott boszorkány, s ezt részletes példákkal illusztráltam.

11. epizód
Melyben Hősünk folyóirata botrányt kavar
a legfelsőbb körökben, s ezért szükségessé válik egy törvény meghozatala,
ez azonban nem menti meg Sándort az újbóli bebörtönzéstől

Petrovics Sándor esete a boszorkánysággal

Az Elysium harmadik száma az apát kezébe került valahogy, s ő mérhetetlen haragra gerjedt. Óriási nyomozást indított a bűnös felkutatása érdekében, beárulta az esetet Kálmán királynak is. Kálmán valószínűleg nem akart botrányt, ám az alattomosan terjedő pletykák ellen nyilván védekeznie kellett.
Így esett, hogy zsinatot hívatott össze Esztergomba, melynek titkos célja a botrány elfojtása volt.
– Boszorkányok pedig nincsenek! – mondta ki végül a konklúziót Kálmán.
Ezt és az egész törvényt szó szerint tudom idézni, hiszen nekem mondták tollba.
Innen már csak egy lépés volt, hogy lebukjak.
Példátlan kegyetlenséggel fogtak vallatóra. Kínjaim közepette felrémlett előttem Hamvas intése: „Ne avatkozz a történelembe!” Nem mertem vallani, pedig de szerettem volna! Halálra ítéltek.

12. epizód
Melyben Hősünk tömlöcben sínylődik, néhány
titkos támogató segítségével finom falatokhoz és értékes információhoz jut,
ám ez sem odázhatja el az újabb éjjeli jelenést

Petrovics Sándor a tömlöcben III.

Bedobtak egy embertelen tömlöcbe, s én a halálra készültem. Ám hosszú hónapokig nem történt semmi, mintha megfeledkeztek volna rólam, bár többször is meggyóntattak. Rabságom alatt időről időre szerzetesek jöttek mintegy véletlenül a börtönbe, s egy-két finomabb falatot csempésztek be hozzám. Nem tudtam mire vélni kedvességüket.
Végül, egy este közölte velem egyikük, hogy reggel valóban karóba húznak, nincs menekvés. Hogy vigasztaljon, elmondott néhány újságot, így tudtam meg azt is, hogy Kálmán új feleségét Eufiliának hívják.
Pokoli éjszakám volt. Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Könyves Kálmán szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

13. epizód
Melyben a Hős meglepő körülmények között
eszmél ismét tudatára, ám némi tisztálkodás és leskelődés révén
újra a régi lendülettel kel útra

Petrovics Sándor folytatja földi pályafutását

Még sajgott a homlokom a látomásbeli angyal csapásától. Kinyitottam a szemem. A tömlöc sötét és alacsony plafonja helyett fák magasodtak fölöttem. Ahogy föltápászkodtam, elöntött az ujjongó életöröm: nem haltam meg, nem végeztek ki, megmenekültem!
A csuhám alatt nyüzsgő tetvek, bolhák és egyéb paraziták azonban velem voltak még mindig! Lehánytam magamról a göncöt, és őrületes vakarózásba kezdtem. A nap már fölbukkant, élvezettel szívtam magamba minden sugarát. A közelben egy patak csörgedezését hallottam, rohantam hát megfürödni. Csuhámat is alaposan kimostam.
A patak víztükrében megvizsgáltam homlokomat, s keserűen nyugtáztam: immár tizenhat jel van rajta. Két sorban hét-hét, s a harmadikban kettő.
Egyszer csak megremegett alattam a föld. Hirtelen azt hittem, földrengés, ám aztán meghallottam a lódobogást. De mennyi ló dobogását! Gyorsan elbújtam a bokrok közé, és onnan lestem némi rémülettel.
Kisvártatva megjelentek a lovasok. Csupa páncélos lovag, marcona képpel, százával ügettek át a patakon. Bizonyos csoportjaik fehér alapon vörös keresztet viseltek, őket felismertem: templomosok lehettek. A zászlókon mindenütt keresztek. Elfogott a gyanú, hátha egy keresztes hadjáratba csöppentem, de a táj csöppet sem emlékeztetett a szentföldire. A lovagok mindenféle nyelveken káromkodtak, kihallottam közülük a magyart is.
Amikor a menetoszlop elvonult, előmerészkedtem. Erősen törtem a fejem, vajon melyik korban járhatok.
Elindultam az erdőben. Hamarosan ismerős vidékre értem, s feltűnt előttem a királyi székváros.

14. epizód
Melyben Petrovics ismét leleményességéről tesz
tanúbizonyságot, s ügyessége révén komoly
kézműves munkát végez titokban

Petrovics Sándor mint P. mester

Esztergom igen megváltozott az eltelt, ki tudja, hány esztendőben. Nagyobb lett és szebb.
Hirtelen elöntött a kétségbeesés. Végigfutott lelki szemeim előtt a karrierépítés fáradságos és rögös útja Kálmán király udvarában, úgy éreztem, ehhez már nincs elég erőm. Visszamentem az erdőbe, és alaposan átgondoltam a lehetőségeket. Végül megszületett a terv, mely több lépcsőből állott.
Mivel megtaláltam a kolostort, hová „előző életemben” bekéredzkedtem, most is ugyanazt a praktikát folytattam. Így tudhattam meg, hogy bizony, már III. Béla korában járunk, 1193-ban. Kezdetleges eszközökkel bár, de ügyes ajánlólevelet hamisítottam magamnak a rövid éjjelek leple alatt. Miután jól kiművelődtem a kor politikai és egyházi viszonyaiból, néhány hét múlva újfent kereket oldottam egy vadonatúj csuhával. Előtte azonban beosontam a borbély fülkéjébe, és simára borotváltam képemet, hajamat is megkurtítottam, ügyelve arra, hogy homlokom rejtve maradjon a tekintetek elől.
Reggelre Esztergomban voltam. Egyenesen az apáthoz mentem, s átadtam neki „ajánlólevelemet”.
– Petrovics mester vagyok Párizsból.

15. epizód
Melyben Petrovics Sándor ismét lehetőséget kap
életműve kiteljesítésére, és újabb kihívásokkal kell szembenéznie
III. Béla udvarában

Petrovics Sándor III. Béla udvarában

Tehetségemre hamar felfigyeltek. A magyarok „régmúltját” és „jelenlegi” viszonyait illető kiváló tájékozottságomnak köszönhetően hamarosan a király jegyzőjévé lettem.
Magával III. Béla királlyal igen ritkán találkoztam, személyes kapcsolatunk úgyszólván nem volt.
A sok hivatalos munka mellett jólesett lejegyeznem elmélkedéseimet esténként. Így merült fel bennem újra és újra az Elysiumi Mezők folytatásának gondolata. Azonban be kellett látnom: nincs jogom ilyen mértékű törést okozni a történelem menetében.
Ám a sors másként rendelkezett. Egyik éjjel, ahogy a novíciusok cellái mellett sétáltam, pusmogásra lettem figyelmes. Megálltam egy sötét zugban, és hallgatózni kezdtem. Két fiatal szerzetes beszélgetett.
– Az Elysium bűnös dolog. Égesd el. Tudod, hogy tiltja a szabályzat…
– Ne bolondozz! Száz esztendeje már, hogy létezik. Élő és haladó irat ez, csak az értheti, aki beavatott.
– De tiltva van!
– Persze, hiszen az elöljárók nem akarják, hogy a haladó eszmék megkörnyékezzenek. Féltik hatalmukat.
– Istenre esküdtél!
– A Szentírás nem tiltja!
– Nem, én nem lépek közétek. De nem árullak el, ne félj. Hallgatok.
Eddig tartott a párbeszéd. Letaglóztak a hallottak.
Egész éjjel nem jött álom a szememre. Egyfelől furdalt a lelkiismeret, amiért ilyen zavart okoztam meggondolatlanságommal annak idején. Ugyanakkor büszkeség töltötte el hiú szívemet, hogy lám, idestova száz éve létezik az, amit én elkezdtem, egy titkos „folyóirat”. De féltékeny is lettem egyszerre e taknyosokra: mi az, hogy ők, nevetséges tudásukkal az élet és halál dolgairól, belekontárkodnak művembe, még ha játéknak szántam is anno. Igaz, csaknem az életemmel fizettem érte.
Ha már így van, gondoltam végül, megtréfálom őket.
Reggel eltorzított írásmóddal leírtam néhány versemet, és becsempésztem a novícius priccse alá.
Ezután nem hallottam többet az Elysiumról az udvarban.

16. epizód
Melyben a Hős politikai talpraesettsége révén hosszú távú
stratégiát épít, igaz, ezzel nem mindenki ért egyet,
ám egy „váratlan” haláleset végül minden problémát megold

Petrovics Sándor és András herceg

Az udvarban igen jó barátságba keveredtem III. Béla egyik fiával, Andrással. Sokat beszélgettünk mindenféléről; levelezésünkben meghitten csak „P. mesternek” szólított, én pedig „N-nek, az én legkedvesebb barátomnak” őt. András sok jót tett velem, számos kedvezményben részesített, én pedig hálás voltam neki ezért. Megtanított lovagolni is, gyakran jártunk együtt vadászni. A trónörökössel, Imrével nem szimpatizáltam túlzottan. Titkon azt reméltem, András herceg, a barátom lesz a király Béla után. […] Amikor meghalt szeretett Béla királyom, Imrét megkoronázták nagy pompával. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. […]
Egyik este, amikor Andrással sétáltunk a Duna partján, belém bújt az ördög, és bogarat ültettem a fülébe:
– Fenség, ugye te is érzed, hogy a nép elégedetlen?
– Hogyan? – torpant meg András. Arcán őszinte csodálkozás. – Hogy érted ezt, Petrovics mester?
– Lehetek őszinte? – kérdeztem álszent módon.
– Csak az lehetsz!
– Imre bár jog szerint király, a nép és az urak téged látnának szívesen a trónon. A te erőd, tisztaságod, tudásod, bátorságod, nagylelkűséged, kisugárzásod a valóban királyi számukra, s leghőbb vágyuk, hogy szolgálhassanak neked.
András elkomorult nagyon. Meg is ijedtem rendesen, hogy elvetettem a sulykot, és a fejemmel fizetek vakmerőségemért.
Szerencsére azonban a dolog jól sült el. Legalábbis részemről. András addig emésztette magában mondandóm lényegét, hogy végül nagyszabású akcióba kezdett (én is mindenben a segítségére voltam): Imre ellen hergelte és maga mellé édesgette az urakat. Ez aztán három király elleni lázadáshoz is vezetett, ám sajnos mindig András maradt alul.
Egészen Imre „váratlan” haláláig.
A király éppen diktált nekem, amikor rosszul lett. […]

17. epizód
Melyben a Hős barátját királlyá koronázzák,
ezért Petrovics pályája még magasabbra ível,
bár az uralkodó nem mindenben hallgat rá

Petrovics Sándor és II. András

Így aztán 1205-ben Andrást végre királlyá koronáztuk. Eljöttek újra a boldog idők.
Hű szolgálatom elérte megérdemelt jutalmát: kitűnő megbízatást kaptam Andrástól. Meg kellett írnom a magyarok történetét, Béla király emlékének szentelve.
Most kiélhettem magam. Regényes történetet kevertem ki a magyarokról Gesta Hungarorum címmel. Számos újítást hoztam be a műfajba, persze csak módjával. Művem nagy tetszést aratott mérvadó körökben. Titokban megkezdtem egy átfogó reform-törvénycsomag előkészítését, melyet Aranybullának neveztem el játékból, s egyéb irataim közé rejtettem. András támogatásával sok mindent megengedhettem magamnak, mitől számos udvari ember rokonszenvét elveszítettem. Ez azonban nem nagyon érdekelt, egészen addig, míg a király külföldi hadjáratra nem indult.
András sajnos makacs férfiú volt, így nem tudtam lebeszélni mániájáról, a keresztes háborúkban való részvételről. Hiába ecseteltem neki a belpolitikai és nemzetgazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulásának lehetőségét egy ilyen kockázatos kimenetelű akció folyományaként, ő vérbeli lovagkirályként a lovagi eszményeket mindennél előbbre valónak tartotta. Így esett, hogy nagy hadakkal elvonult a Szentföldre, s itt hagyta az udvart Gertrudis és a többi külföldi kegyenc martalékául.
[…]

18. epizód
Melyben Hősünk a messzi idegenben harcoló
királyt hiányolja, s szenved a német királyné
gonosztetteitől, minek folytán ördögi tervet forral és új barátokra lel

Petrovics Sándor és Gertrudis

„ama titokzatos Anonymus, azaz a Névtelen […] munkája előszavában P. mesternek,
a megboldogult Béla király jegyzőjének nevezte magát, olyan rejtvényt adva fel az utókornak,
amelynek megfejtése körül időnként ma is fellángol a vita. […]”
Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig [s. a.]

A királyné, a német Gertrudis igen erőszakos némber volt, nem csoda hát, hogy én is gyorsan prédája lettem: szerelmi rabszolgaságba vetett, majd' minden este nyúl módjára kellett kitennem a lelkemet is perverz vágyainak. […] Nem szükségeltetett sok idő hozzá, hogy ördögi tervet forraljak magamban e boszorkány likvidálására.
[…]
A kényszeres helyzet fura szövetségek létrejöttének kedvez. Így történhetett, hogy az egyik hajnalig tartó italozás közben, melyet Péter ispánnal és Bánk bánnal folytattunk, szóba keveredett Gertrudis kívülállóknak is feltűnő asszonyi étvágya. A rengeteg bor hatására végül megoldódott mindhármunk nyelve: sorra derült fény Gertrudis disznóságaira a magyar urak körében. Megtudtam tehát: mind Bánkkal, mind Péterrel is viszonyt folytatott a némber korábban. Persze én is lelepleztem magamat előttük, megbízhatóknak látszottak, a német közös gyűlölete, s királyunk szeretete összekötött bennünket.
Lassan körvonalazódott a közös terv.
[…]

19. epizód
Melyben Petrovics egy medve szerepvállalásával vadászatot szervez
a királynő szórakoztatására, azonban a mulatságot a barátok árulása
tönkreteszi, s egy jelmezbálnak rossz vége lesz

Petrovics Sándor és a medve II.

[…]
Bánk bán jó kapcsolatai révén hamar szert tett egy lesántult medvére. A medvét jó előre beszállíttattuk lefizetett tót parasztokkal a pilisi erdőbe, s egy előkészített verem mélyébe vettettük, amit lefedettünk faágakkal és avarral, majd a tótokat visszavitettük messze, az északi tót földekre.
[…]
Gertrudis örömmel kapott a vadászaton. Kilovagoltunk a csapattal a Pilisbe. Egyszer csak Bánk feleségének „váratlanul” megbokrosodott a lova, s elszáguldott az asszonnyal. Bánk „őrülten” utánavágtatott, s vele küldtük a királyné kíséretét is.
Csak ketten maradtunk Gertrudis mellett Péter ispánnal. Innentől gyerekjáték volt az egész akció. Két oldalról körbefogtuk, s egyenesen belevezettük a verembe, ahol a medve várt rá kiéhezetten.
[…]
A szörnyű tragédia mindannyiunkat megviselt erősen lélekben. Az a gaz, beste medve csaknem keresztülhúzta számításainkat, s mi is kis híján a karmai között végeztük.
[…]
Milyen kár volt megbíznom Péterben! Tudhattam volna, mindig féltékeny volt sikereimre, s nem sejthettem, hogy Gertrudisnál éppen miattam lett kegyvesztett a hálószobában. Nem csoda hát, hogy adandó alkalommal, II. András hazatértekor, bemártott engem is, Bánkot is a királynál. […]
András hitte is, nem is az egész, ördögi históriát. Nehezen döntött az ügyben. Végül addig ügyeskedtünk Bánkkal, míg visszájára fordítottuk az egészet, és nagy megkönnyebbülésünkre karóba húzatták Pétert. Bennünket kettőnket pedig vidékre helyeztek, ám én hamar visszakerültem az udvarba, s folytathattam megszokott, kellemes életemet.
[…]
Az álnok, galád Bánk bán! Sejthettem volna, hogy nem nyugszik, s ördögi féltékenysége sikereimre árulóvá teszi őt is. Éppen jelmezbáli mulatság volt egy főúrnál, s én András kegyes engedelmével Arthur király jelmezébe öltöztem, így bolondoztunk egymás közt, mikor megjelent értem az őrség.
[…]
Így váltam kegyvesztetté szeretett barátomnál, II. András királynál.

20. epizód
Melyben Hősünk tömlöcben sínylődik, számot vet életével,
az emberekbe vetett bizalmával, szánja magát balszerencséjéért,
siratja a boldog napokat, s jelenése támad

Petrovics Sándor a tömlöcben IV.

Bedobtak egy embertelen tömlöcbe, s én a halálra készültem. Várt rám a kihegyezett karó. Külön megaláztak azzal, hogy rajtam hagyták maskarámat, az idétlen királyi jelmezt, amivel kivégzésemet még szemléletesebbé kívánták tenni a vicsorgó csürhe számára.
Pokoli éjszakám volt. Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és II. András szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

21. epizód
Melyben a Hős egy sűrű erdőben eszmél tudatára, ahol előbb egy kutyával,
majd egy szerzetessel, végül pedig egy medvével találkozik,
s ez utóbb fordulatokban gazdag küzdelmet hoz

Petrovics Sándor és a medve III.

Egy sűrű erdőben eszméltem. Nem hittem a szememnek. Hogyan kerülhettem ide? Vagy megint meghaltam?
Lassan föltápászkodtam, és elindultam egy keskeny, hegyi ösvényen felfelé. Útközben egy korcs kutya csapódott mellém. Megörültem társaságának, így együtt haladtunk tovább. Jó sokáig mentünk, egyre magasabbra. Nagy nehezen eljutottam a tetőre. Ahogy felértem, elámultam a látványtól. Mindenütt gyönyörű hegyeket láttam, méregzöld fenyvesekkel. A környék ismeretlennek tűnt. A szomszéd hegy aljában megpillantottam egy falufélét.
Lassan ereszkedtünk le új társammal a hegyről. Már éppen a lábánál járhattunk, amikor megzördült mögöttem a bozót. Rémülten hátranéztem, s legnagyobb csodálkozásomra egy vándorszerzetest pillantottam meg, aki térdre borult maskarám láttán. A kutya csaholó örömmel rohant oda hozzá, szemmel láthatólag a gazdájához. Megszólítottam a barátot:
– Testvérem, kelj fel, ez csak tréfás maskara!
Ebben a pillanatban rémséges motozás támadt mellettünk a sűrűben. A kutya szempillantás alatt, vonyítva eliszkolt a bokrok alá. Ijedtemben majdnem szörnyethaltam: egy óriási medve cammogott egyenesen felém. Hirtelen két lábra ágaskodott, kitátotta rémületes pofáját, és hatalmasat bömbölt.
[…]

22. epizód
Melyben Hősünk ruházatot cserél némi
bonyodalom árán, és megismerkedik a székelyekkel,
kik nagy csatára készülnek a kutyafejűek ellen

Petrovics Sándor a székelyek között

„Holtában is győzelmes volt Szent László király: halála után kétszáz esztendővel vívta meg utolsó, győzedelmes harcát.
Kétszáz esztendővel a szent király halála után történt, hogy a székelyek hadba szállottak a tatárok ellen.”
Lengyel Dénes: Régi magyar mondák (1972)

Nem tudtam már mit tenni. Mivel az ismeretlen szerzetes úgysem vehette több hasznát, nekem pedig igen nagy szükségem volt rá, lehúztam róla csuháját, s illő módon eltemettem a meztelen testet. Maskarámat pedig begyűrtem egy fa odvába.
[…]
Már jócskán elmúlt dél, mire a faluhoz érkeztem. Itt aztán komoly meglepetések értek. A helyieket óvatosan kikérdeztem mindarról, amire szükségem volt, így derült fény arra, hogy bizony székelyek közé keveredtem, egyenesen a Hargitában vagyok, s hogy igen komoly veszedelmek leselkednek mostanában minden élő lélekre, így rám is: a tatárok. Jeges rémület töltötte el a szívemet.

23. epizód
Melyben Petrovics tábori pappá alakul, s
furmányos ötletet tervel ki Arthur király jelmezét felhasználva, a terv beválik,
ám egy kutya nem várt tette következtében kínos helyzet áll elő

Petrovics Sándor és a tatárok

A székelyek bár mogorva népek voltak, lassan megszokták jelenlétemet. Nagyon nagy csatára készültek a tatár hordák ellen, s kapóra jöttem szerzetesként mint tábori lelkész, ki reménységet csöpögtet imáival, biztató szavaival a harcra edződő lelkekbe. Jól felfogott elemi érdekemnek éreztem, hogy győzzenek a székelyek: a tatárok rémtetteitől volt hangos egész Székelyföld, rágondolni is borzalmas, mi mindent műveltek ezek a kutyafejű fenevadak, különösen a hozzám hasonlatos „papokkal”. Ugyanakkor jó pontokat kívántam gyűjteni a székelyeknél, hosszabb távú érvényesülésemhez szükség volt megbecsülésükre. Éppen ezért kétségbeesetten kutattam fejemben új, hiteles ötletek után: vajon minek-kinek adhatnám ki magamat, hogy a nagyobb bajt elkerüljem, s a nagyobb jót elősegítsem?
A csata előestéjén szállt meg az ihlet, köszönhetően a székelyek kétségbeesésének.
A kémek már pontosan jelentették korábban a tatár had erejét és nagyságát: felbecsülhetetlen.
Éppen ezért azt javasoltam a vezéreknek – mivel a székelyek különösen vonzódtak a magyarok szent királyához, Lászlóhoz –, hogy a hadak mondjanak hatalmas, közös imát a csatatéren:
– Szűz Mária, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!
Bár személyesen nem találkoztam Szent Lászlóval soha, ez most nem is volt fontos. Lényeg az, hogy az éj leple alatt ügyes zászlót készítettem, egy kölcsönvett lóval elügettem eldugott királyjelmezemért, amelyet magamra öltöttem, s a székelyek hada mögött, egy romos istállóban elrejtőztem.
Hajnalban, mikor meghallottam a kürtöket, előugrattam lovammal, s őrült vágtába kezdtem. Összeszedtem minden erőmet, s a lehető leghangosabban skandáltam üvöltve:
– Harcra, székely, László király eljött közétek! Harcra, székely, László király eljött közétek!
Jó párszor körbelovagoltam a székely táborban, „koronám” s vértem ragyogott a felkelő nap sugaraiban, s kardommal a tatárok felé mutattam, akik nem messze már fel is sorakoztak, és megrökönyödve nézték produkciómat, melyből csak annyit láthattak, hogy egy csillogó koronájú és páncélú különös alak és lova őrülten forgolódik a székelyek előtt a magyar királyi zászlóval, artikulálatlan ordítások közepette. Majd megsarkantyúztam a lovat, s egyenesen a tatárok fel vágtattam, miközben azt rikoltoztam, hogy „Utánam! Utánam!”.
A hatás, amit kiváltottam, leírhatatlan volt. A székelyek előbb térdre borultak, majd vérben forgó szemekkel, hatalmas harci üvöltéssel, fegyvert lóbálva nekirontottak a tatárnak. Én persze még a tatár íjászok hatótávolságán kívül, egy mélyedésben leugrottam a lóról, jelmezemet lehánytam magamról, s a lóval együtt félreosontam, be az erdőbe, majd visszakanyarodtam a székelyek mögé, s szinte páholyból néztem az előadást.
A székelyek legyőzték a tatárokat, borzalmas kaszabolást végeztek, én pedig mint a szerzetes, ki elhozta Szent Lászlót imájával, igen nagy megbecsülésnek örvendtem körükben.
Egészen addig, míg le nem buktam. Ugyanis a királyjelmezt – szálláshelyem udvarán, ahová elástam – medveölő kutyám előkaparta, és boldogan csaholva odahozta a küszöbre. Éppen akkor, mikor a győztes székely vezérek voltak nálam látogatóban.

24. epizód
Melyben Hősünk börtönbe kerül, ahol a halálra készül,
közben sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben V.

Hadi helyzetben nincs idő hosszas tárgyalásokra: rövid úton halálra ítéltek. Hiába hoztam föl védelmemre, hogy a székelyek végül győztek a csatában a pozitív erő jóvoltából, amit beléjük plántáltam. Ocsmány tömlöcben virrasztottam kivégzésemre várva.
Pokoli éjszakám volt. Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Szent László szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

25. epizód
Melyben a Hős váratlanul térbeli utazáson esik át,
s így módjában áll szemtanúként egy pogromba csöppennie,
majd pedig egy erőszakos földesúr áldozatává válik

Petrovics Sándor Pesten

[…]
Döbbenetemre ismét új helyen eszméltem: egy falu melletti erdőben.
Betértem a faluba. Szakadt csuhámmal feltűnés nélkül vegyültem a tömegbe, s kisvártatva megismertem a szörnyű valóságot: ezúttal időben nem jutottam előre, csak térben. Vagyis: a tatárjárás kellős közepében vagyok még mindig, méghozzá Pesten. A király seregei gyülekeztek itt, hatalmas számban.
A település, mint felbolydult méhkas, szinte forrongott. Mindenütt martalócok nyargalásztak, s ha jól értettem, éppen valamifajta pogromnak lehettem tanúja, melyet a kusza viszonyok miatt nem nagyon lehetett érteni: Pest német lakossága és a környéken táborozó magyar hadak indítottak bestiális támadást a kunok ellen, akik szintén errefelé tanyáztak, miközben a tatár hordák már a környéken portyáztak. IV. Béla hadai éppen indultak Muhi felé, a döntő csatába. Pechemre egy földesúr, ki mellettem haladt el bandériumával, meglátott, és maga elé hívatott:
– Szerzetes, levetette a ló tábori papomat, szörnyethalt, szükségem lesz rád a csatában, gyóntatni, és föladni az utolsó kenetet a halálos sebesülteknek.
– De hát, uram, én már máshol teljesítek hasonló szolgálatot! – rebegtem halálra váltan.
– Nem érdekel, mostantól nekem szolgálsz, barát, hadi helyzet van! – mondta dühödten az uraság, és intett őrségének, akik teketóriázás nélkül bedobtak egy szekérbe, s innentől lehetetlenné vált esetleges szökésem.

26. epizód
Melyben Petrovics Sándor saját szemével látja a magyarok történetének
legborzalmasabb csatáját, s többször csak a véletlennek köszönhetően
menekül meg a vérszomjas tatárok által szórt haláltól

Petrovics Sándor és a tatárok II.

Elmondani nem lehet, micsoda szörnyűségeknek voltam tanúja néhány nap elteltével.
IV. Béla hatalmas serege nagy hévvel vonult keletre, egészen a Sajóig, hogy ott várja meg a tatárok fő seregét. Muhinál ütöttünk tábort.
Katasztrofális, gyermeteg taktikát választottak a magyarok a rafinált tatárokkal szemben, melynek meg is lett az eredménye.
[…]

27. epizód
Melyben a Hős közreműködik IV. Béla király megmenekülésében,
s ennek köszönhetően fontos feladatokkal bízzák meg, miközben bejárja a
Dunántúlt, s számos veszélyes kalandba keveredik

Petrovics Sándor és IV. Béla

Vértől átitatott csuhában, több sebből vérezve kúsztam előre, keresztül a halott magyarok tömegén. Egyszer csak két hozzám hasonló öltözetű szerzetesre lettem figyelmes, akik éppen néhány összegabalyodott kötőfékű lóval bajlódtak. Odaszaladtam hozzájuk.
– Testvéreim, segítek. Meneküljünk innen, arra hátrébb, a nádasnál láttam egy ösvényt, ahol talán sikerülhet! – kiáltottam nekik, s gyorsan kibogoztam egymásból a lovakat.
A két szerzetes komor tekintettel egymásra nézett, majd egyikük bólintott.
– Rendben, vezess bennünket, testvérem! – mondotta a másik.
Nagy izgalmak és fáradságok árán végül sikerült a mocsaras vidéken kereket oldanunk. Egész éjjel vágtattunk, lovaink már majdnem kidőltek alólunk, amikor végre egy faluba értünk, a helyi elöljáró házához. Ott aztán az alacsonyabbik barát legnagyobb meglepetésemre ledobta csuháját, és elkiáltotta magát:
– Lovat azonnal a magyar királynak és kíséretének!
Tehát IV. Bélával sikerült kijutnom a halál torkából!
[…]
Hosszú napokon és éjjeleken át menekültünk a tatár elől nyugatra, váltott lovakon, közben csatlakozott hozzánk néhány vezér is. Engem igen megbecsült Béla, a magasabbik „szerzetes”, gyakran kérte ki tanácsomat különböző kérdésekben. Minden pihenőhelyen jól megdolgoztatott, segélykérő leveleket diktált, Európa majd' minden uralkodójának címezve, melyeket aztán a futárok vittek rohanva, hogy a tinta még meg sem száradhatott rajtuk. Mi pedig kaptuk a szörnyűbbnél szörnyűbb híreket az ország pusztulásáról.
[…]
A gaz Frigyes császár nem segített.
[…]

28. epizód
Melyben Hősünk az Adriai-tenger partjára kerül, s ott tölti
munkában gazdag emigrációját Béla király írnokaként,
miközben szörnyűbbnél szörnyűbb hírekről értesül

Petrovics Sándor az emigrációban

Tanácsomra Dalmácia felé fordultunk, s meg sem álltunk a tengerig. Végül Trogirban, ebben az erődvárosban találtunk biztos menedéket. Itt aztán beindult az igazi diplomáciai levelezési dömping, életemben nem írtam annyit, mint azokban a hónapokban. S hát, sajnos, ezúttal nem „Üdvözlet az Adriáról!” volt az üzenetek tárgya. Bár a tenger vize csábítóan hívogatott, a politikától és a rossz hírek özönétől szinte alig volt módomban fürödni benne.
[…]

29. epizód
Melyben Hősünk levelezésbe bonyolódik külföldi ismeretlenekkel,
s ennek köszönhetően meglepő felismerésre tesz szert,
majd a cenzúra áldozatává válik

Petrovics Sándor és Margit

Mikoron végre eltakarodtak a tatárok az országból, irtóztató nyomort és fájdalmat hagytak maguk után.
[…]
Magam az újjászerveződő országban fontos megbízatásokat töltöttem be, legfőbb írnokként szolgáltam.
Mivel a hatalmas levelezés, amelyet intéznem kellett, számos új, arctalan és messzeségük folytán örökre megismerhetetlen ismerőssel gazdagította életemet, néhányukkal látatlanban is közelebbi barátságba keveredtem. Egyikük, egy angliai barát, meglepő információval szolgált valamelyik magánlevelében:
„S drága Sándor testvérem, vajon túlélte-e a tatár pusztítást a csodálatos Elysiumi Mezők? Tudsz-é valamit a magyarok e szentséges találmányának mostani sorsáról, mely az angliai testvérek között oly nagy s lenyűgöző hatással bír immáron egy emberöltő óta?”
Bevallom, az ország siralmas viszonyai ellenére is meghatódtam e soroktól, melyek mindennél vigasztalóbban hatottak. Elhatároztam, utánajárok a dolognak, megfejtem az Elysiumi Mezők rejtélyét.
Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, a váratlan cenzúra kerékbe törte minden további tervemet.
Egyik magánlevelemet ugyanis, melyet kasztíliai írnoktársamnak címeztem, valaki az udvarból elolvasta, mielőtt elindulhatott volna rendeltetési helyére.
A levélben arról értekeztem régi, meghitt levelezőtársamnak, mennyire felháborít IV. Béla bánásmódja lányával, Margittal szemben, akit a király „Isten szolgálatának” ajánlott fel még Trogirban, arra az esetre, ha még egyszer visszatérhet Magyarországra királyként. Hosszasan fejtegettem szegény lány életét, akit volt szerencsém meglátogatni a Nyulak szigetén, s úgy véltem, e nemes szívű teremtés sokra vihetné a politikában is, ha az önös királyi zsarnokság miatt nem kellene így, elevenen eltemetkeznie egy komor vallás jegyében.
Mondanom sem kell, beárultak a királynál, aki mérhetetlenül megdühödött felségáruló és eretnek magatartásom láttán. Karóba húzás általi halálra ítéltek.

30. epizód
Melyben Hősünk méltatlan körülmények között
a halálra készül, s átkozza saját ügybuzgóságát
és meggondolatlanságát, majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben VI.

Ocsmány tömlöcben virrasztottam kivégzésemre várva. Átkoztam magam, nyughatatlan, ügybuzgó lelkemet, minduntalan elkövetett végzetes hibáimat, melyeket nem másnak, mint az írásbeliségnek köszönhetek.
Pokoli éjszakám volt. Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és IV. Béla szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

31. epizód
Melyben Petrovics Sándor folytatja elmélkedését
a magasabb értelem rejtelmeiről, miközben
megérkezik Visegrádra, a király városába

Petrovics Sándor Visegrádon

Ahogy föltápászkodtam az erdei avarból, őszintén reméltem, hogy szebb s boldogabb kor virradt végre rám. Miközben egy forrást kerestem, hogy lemoshassam magamról a mocskot, átfutott fejemben egy gondolat, mely mintha logikus magyarázatot szolgáltatna bolygó zsidóra jellemző helyzetemre. Ám a kép, mielőtt kitisztulhatott volna, újra összekuszálódott, így megmaradt bennem a mélységes bizonytalanság.
A patakban, melyre végül rátaláltam, újból megszemlélhettem homlokomat, s igen, tizenkilenc P betű forradása virított rajta. Az tehát immáron bizonyos, hogy a purgatóriumban megszerzett hét és még egyszer hét jel után e földi vesszőfutásom újabb bűnökkel terhelte lelkemet, s a számok természete révén nem is remélhetem, hogy e dicstelen tendencia belátható idő belül a visszájára fordul.
Ehhez hasonlatos gondolatokkal vívódtam, miközben kiértem végre az erdőből, s feltűnt előttem a visegrádi fellegvár.
Bizony, jelentős változásoknak lehettem tanúja, a város sokat épült és szépült a tatárok gyászos korszaka, s a lassú újjáépülés nehézségei óta.
Kerestem magamnak egy nyugalmasnak tűnő rendházat a környéken, s a szerzetesi élet puritán és monoton, de számomra éppen ezért gyönyörűségesen egyszerű áldásában vegetáltam néhány esztendőig. Lakonikusan vettem tudomásul, hogy immáron Károly Róbert a király, s az 1320-as évekből az utolsókat róják a kalendáriumokban. A tapasztalt király már túl van egy s más nem mindennapi dolgon, a háromszori koronázáson s a kiskirályokkal folyó háborúkon, s mindez még ma is téma a rendházban.

32. epizód
Melyben Petrovics Sándor megismerkedik
Károly Róbert király udvarával, s megkezdi
tevékenységét új munkakörében

Petrovics Sándor Károly Róbert udvarában

Ügyességem a betűvetésben, no meg földrajzi közelségem az udvarhoz újra meghatározta sorsomat: szükség mutatkozott egy hozzám hasonlatosan művelt és hatékony betűvetőre a királyi udvarnál, s ilyenből nem volt sok.
Károly Róbert palotájában sokféle ember megfordult, így unalmasnak nem volt mondható életem az új helyen. Munka bőséggel akadt, attól azonban tartózkodtam erősen, hogy személyes hangvételű levelezésbe keveredjek bárkivel is. Az Elysiumra még álmomban sem mertem gondolni, létezéséről újabb információ nem jutott fülembe.
A királlyal mindazonáltal nemigen kerültem kapcsolatba, inkább a királyné, Erzsébet vonzáskörében tevékenykedtem. Erzsébet nagyszerű asszony volt, mindenki kedvelte nemeslelkűségéért s erényes életéért. Ugyanakkor a királyné szerette a pompát, s szerénynek a legkevésbé sem mondható udvartartást vezetett, ahol számos híres ifjú és szűz is élvezte a vendégszeretetét.
Mindenkin túltett szépségben Zács Felícián nagyúr leánya, a gyönyörűséges Klára. Aki csak meglátta ezt a csodálatos teremtést, szinte elolvadt tőle. Elragadó személyisége és hihetetlen szépsége messziről vonzotta a külföldi hírességeket a palotába.
Abban a szerencsében részesülhettem, hogy Zács Klára tanítójává neveztek ki.

33. epizód
Melyben a Hős nem tud ellenállni a szűzi szépségnek,
s így bensőséges kapcsolatba kerül egy úrlánnyal,
mely viszony jelenlegi helyzetében nem megengedett

Petrovics Sándor és Zács Klára

Klára igen figyelemreméltó előrehaladást tanúsított egynémely tárgyakban, így a latin grammatika és poézis művelésében, hamar összebarátkoztunk hát. Titkos tervem, a lány megejtése sem váratott sokáig magára. Szerencsére kirendelt testőre, egy öreg banya nevelőnő igen aluszékony teremtés volt. Erre némileg rásegítettem egy pompás altatószerrel, melynek receptjét egy jeles könyvben leltem. Így zavartalanul, négyszemközt tölthettem délelőttjeimet Klárával, aki persze mit sem sejtett praktikámból.
Így lehetett, hogy az egyik alkalommal szédületes szerelmes versáradatot zúdítottam búgó hanghordozással a leány piruló nyakába suttogva, melytől szerencsétlen érző lélek kis híján elájult, s karjaimba omlott. Pillanatig sem haboztam, szenvedélyes csókjaimmal halmoztam el csodálatos ajkát, homlokát és vállait.
Majd pihenni hagytam. Ő sokáig csak pihegett lehunyt szemmel. Mélységes titoktartásra eskettem.
Ezzel kezdetét vette egy izgalmas és hosszadalmas, de épp ezért gyönyörűséges játék, melynek tétje Zács Klára szüzessége volt.
[…]
Természetesen Klárát éjszakára sem hagyták egyedül. A banya is szobájában aludt. A döntő éjszakán dupla adag altatót kevertem italába. Zács Klárát megeskettem, hogy semmilyen körülmények között sem beszélhet viszonyunkról soha, senkinek.
[…]
A csodálatos éjszaka meglepő hatást váltott ki Kláránál. Követelte szinte, mind gyakrabban a szerelmeskedést közöttünk, s így egyre nehezebb volt a dolgokat megfelelőképpen, vagyis a legnagyobb titokban elrendeznem.
Ekkoriban történt, hogy Klára számos udvarlója mellett egy új, és minden eddiginél erőszakosabb fráter tűnt fel a palotában: Kázmér, lengyel herceg. Kezdettől fogva utáltuk egymást e nyápiccal.
Kázmér mindent elkövetett, hogy elnyerje a kezét titkos szerelmemnek. Klára azonban engem szeretett, s bár óvtam ettől, esküdözött, hogy soha, senki kedvéért nem megy férjhez.
A lengyel egyre inkább érezte, hogy hiába kilincsel Kláránál, s a büszkeségén esett sebet bosszúval kívánta orvosolni. Egyik szolgáját kémkedésre biztatta, s innentől pokoli nehézzé vált kapcsolatunk gyakorlati megvalósítása Klárával. Úgy döntöttünk tehát, hogy bizonyos ideig a levélváltással vagyunk kénytelenek érzelmeinket kifejezni egymásnál. S én pedig erősen törni kezdtem a fejemet, hogyan számolhatnék le Kázmérral.
A gonosz lélek azonban kifogott rajtunk: Klára egyik levelét, melyet nekem szánt, ügyetlenül elejtette Bibliájából, s a spicli, Kázmér szolgája elmarta előle.
A lengyel meg sem állt Zács Felíciánig, s mutatta neki a levelet.
Innentől elszabadultak az indulatok, s pokolbeli megrázkódtatások érték a királyi udvart. De legfőképpen Klárát és engem.
Zács Felícián, Csák Máté egykori bérenc kutyája, a családját ért sérelem révén, melyet a királyi udvar erkölcstelensége miatt kellett elszenvednie, őrült fenevad módjára rontott fel Visegrádra.
A királyi család éppen ebédelt, mikor Zács az őrséget kijátszva, kivont karddal betört a terembe, s rávetette magát a királyra. Károly a jobbjával kivédte a halálos csapást, ám így is jócskán megsebesült. Szerencsétlen Erzsébet királyné viszont négy ujját vesztette gyönyörű jobb kezéről. Ekkor a két királyfi következett volna, ám nevelőik eléjük vetették magukat, így a hercegek el tudtak szaladni, míg védelmezőik holtan roskadtak a földre. Csupán Erzsébet étekfogója tudta megállítani az őrülten kaszaboló gyilkost: csákányát a gerincébe verte a nyaka alatt. És csak ekkor rontottak be az ajtón az őrök: a szemtanúk sem tudták felidézni, micsoda hentesmunkát végeztek Zács Felícián testével.
A Zács-család minden tagját szörnyűséges, embertelen brutalitással büntette a király a merénylet megtorlásaként.
[…]
Klára miatt elborult az agyam: tébolyultan rohantam az erdőbe, hogy menedéket keressek a király szörnyű haragja elől. Ám fejemben máris példátlan vérbosszú forgott Kázmér és a király ellen. Nem érdekelt engem sem Hamvas ekkor, sem pedig semmilyen józan értelem. Úgy gondoltam, ha meglakoltak ezek a fenevadak, önkezemmel vetek véget életemnek.
Több hétig bujkáltam, s közben megfogant bennem egy tökéletes terv a király meggyilkolására.
Azonban a sors másképp akarta.

34. epizód
Melyben egy szörnyűséges vérmedve
keresztülhúzza Hősünk számításait,
és fékevesztett csata kezdődik az erdőben

Petrovics Sándor és a medve IV.

Ahogy összeállt a fejemben a terv a merényletre, egy erdei javasasszony kunyhója felé vettem az utamat. Már egészen közel jártam, amikor váratlanul megbotlottam egy a meredek hegyoldalt borító avarban megbújó gyökérben, s hatalmas bukdácsolással, fától fának csapódva elkezdtem csúszni lefelé. Szerencsétlenségemre éppen egy alvó medve vackába csapódtam.
Elmondani nem lehet, hogy a medve mekkorát üvöltött, miután első ijedtsége elmúlt. Az én ijedelmem csak most kezdődött: fegyvertelenül, legyengülten álltam szemben egy vérszomjas fenevaddal, s menekülésre semmilyen esély sem kínálkozott.
A medve rám vetette magát.
[…]
Elveszítettem az eszméletemet.

35. epizód
Melyben Petrovics mély ájulatában semmit sem észlel
a külvilág történéseiből, csak annyit tud, meg fog halni,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor látomása

Ocsmány rémálmok világába zuhantam. Csak egyet tudtam bizonyosan: most meghaltam.
Pokoli látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Károly Róbert szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

36. epizód
Melyben a Hős új barátokra lel az erdőben, kiktől megtanul tót nyelven,
érdekes információkhoz jut, s favágással keresi meg a kenyérrevalót,
majd további ismeretségeket köt a kocsmában

Petrovics Sándor favágók között

Újra élőként tértem magamhoz. S ennek igazán nem tudtam örülni. Szívemben szerelmet éreztem, s őszinte döbbenetet attól a barbárságtól, ahogyan elpusztították Őt.
Sokáig csak ültem az erdőben, s nem éreztem erőt ahhoz, hogy felkeljek. Majd végigtapogattam testemet, s nyomát sem leltem a medvével folytatott bestiális küzdelemnek.
Csuhám mindazonáltal meglehetősen lerongyolódott állapotban volt, de némi józan belátással ezt inkább előnyösnek éreztem jelen pillanatban.
Sokáig haladtam a hegyekben, melyek jóval vadregényesebbek voltak, mint a Visegrád környékén megszokottak. Nagyon furdalni kezdett kíváncsiság, vajon hová keveredhettem. Végül emberekbe botlottam: néhány leírhatatlan külsejű favágó döntötte éppen a gyönyörű fenyőket.
Megpróbáltam beszédbe elegyedni velük, nem sok sikerrel. Annyit azonban kiderítettem, hogy északi tótokkal beszélek, így minden bizonnyal igencsak északra keveredtem.
Sejtésem beigazolódott. A favágók befogadtak, és gondolattalan, kemény fizikai munkával töltöttem a következő hónapokat. Lassan megtanultam tótul is, így – bár egyszerű emberek voltak – sok mindent megtudtam a korról, melybe a magasabb értelem révén jutottam. Kiderült: Nagy Lajos a király most, s Magyarország soha nem látott nagyságot ért el Európában, mind méretekben, mind pedig tekintélyében.
Megtudtam azt is, hogy ez bizony Zólyom vármegye területe, s igen közel van ide Besztercebánya, a jelentős magyar királyi bányaváros.
Időről időre lementem a hegyekből a városba társaimmal, mikor vittük a fát eladni. Külsőm egészen elvadult már akkorra, miként az az erdei embereknél természetes. A durva, egyszerű étel és a kemény munka is megtette hatását, ezzel együtt erősnek, egészségesnek éreztem magam.
Ilyen alkalmakkor rendre a besztercebányai kocsmában kötöttünk ki, és igen kemény, karcos borokat vedeltünk, melyektől a legtöbben elég gyorsan lerészegedtek. Én azonban jobban bírtam tartani magamat, s ilyenkor gyűjtöttem be információimat. […]
Megtudtam egyszer egy magyar kereskedőtől, hogy az év bizonyos szakában maga a király szokott ezen a környéken medvére vadászni.
Nagyon megörültem ennek a hírnek. Végre eljöhet az én időm! Nagy Lajos Károly Róbert fia, s most bosszút állok Zács Kláráért és az égbekiáltó bűnért, amelyet e pokoli család elkövetett!
Ahogy visszamentünk a hegyekbe, elkezdtem rágni társaim fülét, hogy ugyan tegyünk már szert egy medvebocsra. Nem értették, hogy miért akarok ilyen őrültséget, a hegyi emberek féltek a medvétől, mint a tűztől, és semmi esetre sem kockáztatták volna életüket egy medve közelsége miatt.
A szerencse azonban mellém állt. Óriási vihar támadt fölöttünk, s napokig ki sem tudtuk dugni az orrunkat kalibáinkból. Mikor végre lenyugodott az idő, s a veszélyes vízmosások is megszelídültek, fölmentünk az irtásra. S csodák csodája, egy kidőlt, hatalmas fa a közelben agyoncsapott egy nagy anyamedvét, s mellette sírt az elárvult bocs. Senki meg nem állíthatott: a bocsot magamhoz vettem, s szépen felneveltem.

37. epizód
Melyben Petrovics egy Felícián nevű medvét
nevel, majd Nagy Lajos király vadászatát zavarja meg
különös módon, azonban az akció balul sül el

Petrovics Sándor és a medve V.

„Mindig a nagyvadat űzte Lajos király, Zólyom megyében is medvére vadászott. Lesen állt a havasban, amikor váratlanul megrohanta egy sebesült medve.”
Lengyel Dénes: Régi magyar mondák (1972)

Medvémet Felíciánnak neveztem, nagyon megkedveltem, bár eredeti tervemről nem tehettem le miatta sem. Véreb módjára beidomítottam.
Hamarosan eljött a nagy nap. Megérkezett a király a környékre, s jó szokása szerint alig pár fős kísérettel indult föl a hegyekbe vadászni.
Kocsmai informátorhálózatom kiválóan működött: pontosan megtudtam, mikor, hol lesz megtalálható Lajos király. Sőt, némi furfanggal én is befolyásolhattam a leshelyek kiválasztását: erdei emberként „hiteles” információkkal szolgálhattam a helyi vadászoknak arról, merre is található medve mostanában.
Végre, az egyik napon a király pontosan oda vonult lesben állni, ahová legjobban szerettem volna. Emberei pedig szétszóródtak a környéken. Felíciánt csöndre intettem föld alatti rejtekünkön, majd a legmegfelelőbb pillanatban megadtam a számára a jelet.
– Felícián, ölj! – s a királyra mutattam. A nagyobb nyomaték kedvéért szeretett medvém ülepét is megszúrtam egy faszeggel, így ösztökélve a támadás hevességére.
Felícián tébolyult fúriaként rontott a királyra. Lajosnak csak annyi ideje maradt, hogy gerelyét fölemelje, ám azt Felícián, mint valami fogpiszkálót, nagy lendülettel félreütötte, s már rajta is volt a királyon.
Elszántan marcangolni kezdte Nagy Lajos lábát, szörnyű, véres sebeket ejtve rajta. Az uralkodó ekkor fülrepesztő óbégatásba kezdett.
Felbukkant az egyik kísérője.
– Jövök, felség! – üvöltötte, s már rohant is Felíciánra kivont karddal. Rácsapott szegény medvém fejére, így az elfordult a királytól, és máris új ellenségével harcolt.
[…]
Szerencsétlen Felícián kilehelte a lelkét.
Lajos, félig ájultan a sebek okozta sokktól, megmentőjére nézett:
– Mi a neved, bátor vitézem? – kérdezte elhalón.
– Besenyő János, nagyuram! – felelte a sebesült medvegyilkos, de a király ekkorra már elájult.
Éppen ugrottam volna elő rejtekemről, hogy végezzek mindkettővel, amikor hirtelen feltűnt a vadászmester.

38. epizód
Melyben a Hős csalódottan Csehországba zarándokol,
hol egy malomban végez fáradságos munkát, egészen addig,
míg megjelenik egy vitéz, kitől a lovagi bajvívás mesterségét tanulja

Petrovics Csehországban

„Akkor érkezett meg a király vadászmestere, Horvát Novák, és gondoskodott a sebesült király elszállításáról. De arról is gondoskodott, hogy a megmentéséért járó jutalmat felvegye, mert Besenyő Jánost onnan gorombán elkergette, és az egész udvarral elhitette, hogy a medvét ő ölte meg.
A király súlyos sebeiből nemsokára felgyógyult, de Besenyő János soha jutalmat nem kapott.”
Lengyel Dénes: Régi magyar mondák (1972)

[…] Kudarcomtól elkomorult elmével vágtam neki a hegyeknek, s bolyongásom nagy sokára Csehországba vezetett. Meghúztam magamat egy öreg molnár viskójában, kinek nemrég veszett oda egész családja himlőben, és segédmunkával tengettem mindennapjaimat.
A szerencse úgy hozta, hogy egyszer megállt a malomnál egy hatalmas termetű cseh lovag. Vizet kért a molnártól magának és lovának.
Gyorsan szerzetesi csuhámba bújtam – melyet időközben „beszereztem” egy közeli kolostorból –, és beszédbe elegyedtem a lovaggal.
Nagy örömömre megtudtam, hogy a vitéz – Pável lovag – nem máshová megy, mint Visegrádra, ahol nagy lovagi tornát rendez Lajos király.
Hirtelen ötlettől vezérelve megkértem Pávelt, hogy hadd tarthassak vele Visegrádra, ahová én is igyekszem, mert egyedül félek az útonállóktól. Pável nagy nehezen beleegyezését adta. Mivel csak hajnalban indult tovább, az éj leple alatt elkötöttem egy lovat a közeli kolostorból.
Szellemes társalkodó-tehetségem, no meg szerzetesi tapasztalataim révén, melyek utunk során bőségesen elláttak bennünket földi javakkal a különböző kolostorokban, lassan igen jó barátság szövődött közöttünk. Fegyverhordozója, aki kísérte, buta és málészájú legény, nem sok vizet zavart körünkben. Vettem hát a bátorságot magamnak, és előhozakodtam „tervemmel”:
– Jó Pável lovag, a vágyam az, hogy megtanuljam a lovagi bajvívást, s megtanítsam erre szerzetes testvéreimet is, hogy megvédhessük magunkat a haramiáktól és kolostorainkat a fosztogatóktól. Arra kérlek hát, hogy míg utunk tart, taníts meg egy-két fortélyra.
Pável a meglepetéstől szóhoz sem jutott pár percig, majd elkezdett teli torokból nevetni.
– Jól van, barát, megtanítalak, de fájni fog ám minden porcikád, mire Visegrádra érünk!
Így is lett. Hosszú utunk során, melyet igyekeztem ügyes kerülőkkel és kitérőkkel még hosszabbá tenni, számos harci fortélyt tettem a magamévá, igaz, töméntelen zúzódást, horzsolást és sebet is szereztem brutális tanáromtól. Mivel lovagolni kiválóan megtanultam már András udvarában, a lovas részei a bajvívásnak sokkal jobban mentek. Favágásban megedződött karjaim és vállaim pedig jól működtek a kopjatartásnál.
[…]
Mire Visegrádra értünk, Pável szerint egész tekintélyes előrehaladást mutattam a lovagi tudományok területén, s ezt magam is hasonlóképp éreztem.

39. epizód
Melyben Hősünk átmenetileg elhelyezkedik a szerzetesek között,
ám napközben a lovagi tornát látogatja, s megcsodálja mestere hőstetteit,
majd ördöngös csellel magához veszi annak fegyverzetét

Petrovics Sándor Visegrádon II.

Éppen idejében érkeztünk, a következő héten már kezdődött a lovagi torna. Mielőtt elváltunk volna egymástól, megkértem Pável vitézt, hadd vendégeljem meg illően a torna utolsó napja előtti estén, hálából nemes segítségéért.
A lovag nevetve engedett unszolásomnak.
Ismét a bevált taktikát folytattam: a bencések közé vonultam. A következő napokban azon ügyeskedtem, hogy meghívólevelet szerezzek magamnak a tornára. Ezt végül sikerrel megoldottam némi hamisítással. Régi ismerős voltam e helyen, így hát nem okozott gondot kevés aranyra szert tennem.
A tornán viszont nagy meglepetések értek. Pável lovag, az én cseh tanítóm, brutális erővel aprította a különböző nációjú lovagokat, és az első naptól kezdve folyamatosan mindenkit kiütött a nyeregből kopjájával. Híre rohamosan terjedt, s végül a nép azt rebesgette, legyőzhetetlen a cseh óriás.
Kezdtem aggódni tervem megvalósulása miatt. Végül elérkezett az utolsó nap előestéje.
Pável peckesen járt-kelt Visegrád utcáin, szemmel láthatólag igencsak fejébe szállt a dicsőség.
Mégis, mikor fölkerestem, örömmel fogadott, s eleget tett unszolásomnak: elmentünk a vendégfogadóba, ahol bőségesen megvacsoráztunk, s némi borral is itattam. Csakhogy a borba rettenetes mennyiségű altatót kevertem, így alig bírtam hazatámogatni Pávelt, olyan mélységes álmosság vett erőt rajta. A fegyverhordozó legény nagyon gondterhelt lett hirtelen, ura állapota láttán, de hamar megnyugtattam, s egy korsó „jófajta” borral vigasztaltam.
Hajnalban visszaosontam a cseh szálláshelyére. Tervem bevált. Mindketten nyitott szájjal, hangosan horkoltak, s esélyük sem volt rá, hogy a következő huszonnégy órában fölébredjenek.
Előkészítettem Pável lovát, magamra öltöttem páncélját, fogtam fegyvereit, és reggel egyenesen a küzdőtérre lovagoltam.

40. epizód
Melyben Hősünk Nagy Lajos lovagi tornáján mint
legyőzhetetlen cseh bajnok lép színre,
ám a tervezett merénylet különös módon meghiúsul

Petrovics Sándor a lovagi tornán

Abszolút esélyesként, kihívó nélkül léptem a pályára. Nem győztem fennhangon gúnyolódni a magyarokon és egyéb lovagokon, hogy senki sem mer ellenem kiállni.
A tervem az volt, hogy mikor a király átadja jutalmamat, keresztüldöföm a szívét kopjámmal.
Azonban a sors másként akarta. Az utolsó pillanatban megérkezett Toldi Miklós.
[…]

41. epizód
Melyben Petrovics újból mély ájulásba zuhan,
a külvilág történéseiből nem észlel semmit,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor látomása II.

Förtelmes rémálmok világába zuhantam. Csak egyet tudtam bizonyosan: hogy meghaltam.
Pokoli látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Nagy Lajos szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

42. epizód
Melyben a Hős a törökök fogságába kerül, akik meggyőzik arról,
hogy nincs nagyobb dicsőség, mint a török császárt szolgálni,
s felismerve Petrovics tehetségét, kémet nevelnek belőle

Petrovics Sándor a török fogságában

Mikor magamhoz tértem, szakadt az eső. Egy undok, mocsaras erdőbe vetett a magasabb értelem, sehol sem leltem száraz helyet vagy menedéket benne.
Így hát alaposan eláztam, s éreztem, a nátha is megfészkelte magát bennem. Hangosakat tüsszögtem.
Talán ennek köszönhetem balszerencsémet: két furcsa öltözetű lovas, kik a közelben jártak, felfigyeltek prüszkölésem hangjára, és mire kettőt gondolhattam volna, máris fogságba vetettek.
[…]
A pasa, aki kihallgatásomat végezte, nagyon megörült nekem. Mint kiváló latinságával elmondta, épp ilyen rabszolgára volt szüksége, mint én, aki nyelveket beszél, ismeri a magyar viszonyokat, s hitelesen tudja eladni magát a különböző körökben. Közölte, tolmácsként fog használni, de egy komolyabb terve is van velem.
Bátorkodtam megkérdezni tőle, pontosan hol vagyok most. Nagyon meglepett válasza, melyből kiderült: Nisben vagyok, Dél-Rácországban, keresztény időszámítás szerint 1446-ban.
[…]
Kiképzésem, vagy ahogy ők mondták, átnevelésem brutalitása nem ismert határokat.
[…]
Minden lehetséges eszközzel arra törekedtek, hogy megtörjék bennem maradék akaratomat.

43. epizód
Melyben Hősünk eljut Rodostóba, ahol az elit titkos ügynökök kiképzését végzik,
közben szerelembe esik, majd fontos megbízatásokat
teljesít, s végül éles, külföldi bevetésre indul

Petrovics Sándor Rodostóban

Kiképzésem döntő szakasza, az elit kémek között, Rodostóban történt. Ekkorra már kiválóan beszéltem törökül.
[…]
Egyik dorbézolásunk alkalmával találkoztunk egy rongyos köpenybe burkolózott dervissel. Én néhány rézpénzt adtam neki.
Társaim azonban ijedten hátrálni kezdtek.
– Mi a baj? – kérdeztem csodálkozva tőlük.
– Pestis! Távozz a közeléből, gyorsan!
[…]
A dicsőséges Allah megsegített. A nagyságos bég kémszolgálatra küldött Magyarországra.

44. epizód
Melyben Hősünk beépül a nándorfehérvári
várnép előkelő köreibe, fontos információkat
szerez, s közben a szórakozásra is marad ideje

Petrovics Sándor Nándorfehérváron

Küldetésem legfőbb célja az volt, hogy magyar főúri, döntéshozói körökbe épüljek, s megfelelő információkkal szolgáljak a törököknek. Elsődleges célpontom nem más volt, mint Hunyadi János.
[…]
Régen bevált taktikámat követve Benedek-rendi szerzetesnek adtam ki magamat, s valódi nevemen mutatkoztam be mindenkinek. Székhelyemül Nándorfehérvárt jelölték meg, ahol igen kellemesen tevékenykedtem.
[…]

45. epizód
Melyben Petrovics bensőséges kapcsolatba kerül Hunyadi Jánossal,
akivel komoly beszélgetéseket folytat, közben a környéket járva
eljut a mocsarak betegségtől bűzlő nyomortanyáira is,
és megbízatását megfelelően ellátja

Petrovics Sándor és Hunyadi János

Hunyadi gyakran megfordult Nándorfehérváron, s ilyenkor elbeszélgettünk hitbéli és művészeti dolgokról. Egyik alkalommal meghívott székhelyére, Hunyadra is, ám sajnálatomra végül nem valósult meg látogatásom.
[…]
Dialógjaink rendre átcsaptak a politikai és hadi viszonyok elemzésébe, s nem egyszer voltam tanúja Hunyadi dühkitörésének a török ellen. S mivel kapcsolatunk meghitt volt, magam pedig egyre nagyobb tiszteletet éreztem magamban e kiváló férfiú iránt, megmozdult szívemben valami: rádöbbentem, én valójában nemcsak a törököt, hanem a magyart is igen kedvelem.
S így titkos ügynöki életemben fordulópont következett be: kettős ügynökké lettem.
[…]
A hadi helyzetben nem volt szokatlan, hogy szerzetesként gyakran kitértem a várból a környező rác falvakba, s támogattam szavaimmal, simogató kezemmel az igencsak sanyargó népet. Rettentő aggodalmukat, melyet a török közeledése miatt éreztek, megértő barátként próbáltam csillapítani. Számos súlyosan beteg embernek én adtam fel az utolsó kenetet, kik a mocsaras részeken, a világtól elzárva szenvedtek csúf nyavalyáiktól. […] Így találkoztam török összekötő tisztemmel, s adtam le neki – egyre inkább torzított és önkényesebb – információimat.
[…]
Közben történt néhány összecsapás Nándorfehérvár környékén a törökök és a magyarok között, ám ezek nem voltak igazán jelentősek. Tudtam jól: a döntő hadjárat még nem indult meg.
[…]
Egyik kiruccanásom alkalmával kaptam meg Nándorfehérvár tervezett ostromának pontos időpontját.
Az támadás hírére nagyon megijedtem. Innentől titkos eszközökkel, minden rafinériámat latba vetve, arra próbáltam rávenni a magyarokat, hogy jelentős hadakat vonjanak össze Nándorfehérvárnál. Sajnos Hunyadi éppen ekkor nem tartózkodott a környéken. Mindent elkövettem, hogy késleltessem a török rohamot, ám pechemre maga a szultán vezette a hadműveletet. Kilógtam tehát a várból, s a gyülekező törökök táborába osontam, megkísérelvén a lehetetlent: Mehmed szultán közelébe férkőzni.

46. epizód
Melyben a Hős megismerkedik II. Mehmed szultánnal, kellemesen elbeszélget vele,
s rafinált módon elcseni zászlaját, majd szemtanúja lesz Nándorfehérvár ostromának;
újabb fontos megbízatást kap, miközben kezdi rosszul érezni magát

Petrovics Sándor ostroma

Szerencsére ügynöki tevékenységemmel megszerzett rangomnak köszönhetően a szultán kapva kapott titkos jelentésemen, melynek hírével bejelentkeztem nála. Rövid időn belül fogadott csodálatos sátrában.
[…]
Mély sajnálatomra az ostrom mégis elkezdődött, s Hunyadi csapatai még nem értek a várhoz. Irtózatos küzdelem indult a két sereg között. A török hadigépek éjjel-nappal ontották pusztító lövedékeiket a vár falaira, s az irtózatos dörgés, mely ezzel járt, folyamatosan rengette a földet alattunk. Az égboltot szinte nem is lehetett látni, olyan sűrűn gomolygott a fekete füst, s a tömény kénbűz minden zugot betöltött. A rombolás igen hatékonynak bizonyult, s úgy festett a sorra omló tornyokat és falakat elnézve, Nándorfehérvár hamarosan elesik.
Váratlanul mégis odaért Hunyadi parasztokból toborzott seregével, s egyik korábban sugallt, rafinált tervemet véltem megvalósulni taktikájában: kicsiny halászladikokat küldött a Dunán állomásozó török flotta hajói ellen, s gyújtogatás formájában tekintélyes pusztítást sikerült így elvégeznie. Persze mindez komoly emberveszteséggel járt a magyarok részéről. Mindazonáltal Hunyadi és vitézei sikerrel bejutottak a várba, s rögvest a falak megerősítéséhez fogtak.
[…]
Tizenöt nap elteltével a vár falai romokban álltak, s az árkok színültig megteltek a leomlott falak törmelékével. A törökök a döntő ütközetre készültek.
Mehmed fontos megbízatással visszaküldött a magyar oldalhoz, nem is sejtve, hogy csuhám alatt a szultán zászlóját rejtegetem. Biztos voltam benne, megvárják, míg bejutok, s csak akkor indul a roham.
Azonban, ahogy osontam előre az éjjeli sötétben, és sorra mondtam a jelszót a török őröknek, hogy átengedjenek, hirtelen igen nagy rosszullét vett erőt rajtam. Egy pillanatra lerogytam az egyik tűz mellé, s az ott ülő szpáhi, ahogy rám nézett, meglepetésemre iszonyodó tekintettel felugrott, és hátrálni kezdett.
– Döghalál, bélpokol van rajtad! – mondta sipító hangon.
Szédülés vett erőt rajtam, s pár óráig kábán hevertem a tűz mellett.
Mire sikerült összeszednem magam, javában tartott a csata. A törökök már a belső várat ostromolták, vérengző közelharc alakult ki.
[…]
Aránylag könnyen jutottam el a belső várig, ám erősen szédültem rejtélyes betegségem miatt. Láttam, a magyarok egyre cudarabb helyzetben vannak. Büszkén elővettem a szultán zászlóját, hogy felmutatva a magyaroknak, lelkesedést öntsek szívükbe, s így hozzájárulhassak a török visszaveréséhez. Állapotom egyre rosszabbra fordult, így alig bírtam felkapaszkodni az előttem lévő, magas ostromlétrán. Mikor végre áthúztam magam a párkányon, körülöttem mindenhol vad kaszabolásra lettem figyelmes, s rengeteg halottra. Megpillantottam régi jó rác ismerősömet, Dugovics Tituszt is, amint éppen átmetszi egy janicsár torkát. Felé kiáltottam, a zászlót lengetve:
– Titusz barátom, íme a szultán zászlaja! Megszereztem, győzni fogunk!
Dugovics azonban, mint aki részeg, vérgőzös aggyal rám rontott, és birokra kelt velem, minden erejével a zászlót próbálta kitépni kezemből.
– Nem adom, te féleszű, Hunyadi uramnak hoztam! – ordítottam az arcába, ám mintha a falnak beszéltem volna.
Végül elveszítettem egyensúlyomat, és hátrazuhantam a mélységbe, magammal rántva a szorosan belém kapaszkodó Dugovicsot is.

47. epizód
Melyben Hősünk sikerrel bejut a várba, ahol megsebesül, majd lázálmában
találkozik Hamvas Bélával, akitől fontos üzenetet kap, végül
szembesül azzal, hogy halálos betegségben szenved

Petrovics Sándor és a dögvész

Legnagyobb csodálkozásomra túléltem a zuhanást. A rengeteg halott a fal tövében tompította esésemet. Dugovics viszont nem volt ilyen szerencsés, ő fölnyársalta magát egy dzsidában. A zászlót azonban sehol sem leltem. […] Újból fölkapaszkodtam a falra, s alighogy felértem, egy eltévedt szilánk leterített. […]
Mikor kitisztult a tekintetem, mindenhol nyöszörgést hallottam körülöttem, s dögletes bűzt éreztem.
– Mi történt? Győztünk? – szólítottam meg magyarul egy bánatos felcsert, ki éppen egy halottat próbált elvonszolni mellőlem.
– Győztünk bizony, jó Hunyadi urunk szétverte a szultán seregét – felelte kelletlenül.
– Akkor miért vagy ilyen komor? – kérdeztem elfúló hangon, mert igen nagy fájdalmat éreztem minden porcikámban.
– Kitört a fekete halál! Elpusztulunk mindahányan! Hunyadi nagyúr is odaveszett a bélpokolban!
Elveszítettem az eszméletemet.

48. epizód
Melyben Petrovics mély lázálomba zuhan,
küzd a legyőzhetetlen Fekete Halállal,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor látomása III.

Lázas önkívületbe, kínzó fájdalmak és iszonytató rémálmok világába zuhantam. Csak egyet tudtam bizonyosan: a pestis magával ránt a halálba.
Pokoli látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Hunyadi János szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

49. epizód
Melyben Hősünk egészségesen eszmél magára
a visegrádi erdőben, s megtudja, hogy Mátyás király
uralkodik ebben az időben

Petrovics Sándor és az erdőkerülő

Lélekben jócskán megtörve tértem magamhoz, s nem is leltem különösebb élvezetet újra megkapott, ajándék életem lehetőségében. Rögtön agyam kitisztulása és egy erdei patakban való fürdőzés után elhatároztam, hogy bárhová vetett is ezúttal a magasabb értelem, én már csakis a szellemi tudományoknak élek ezentúl, a politikától mint tűztől, távol tartom magam.
[…]
S a szerencse ezúttal nekem kedvezett. Ez hamarosan nyilvánvalóvá vált, mikor egy erdőkerülőt jól kifaggattam, s kiderült, hogy Hunyadi Mátyás korában vagyok, a visegrádi erdőben.
[…]

50. epizód
Melyben a Hős szembesül Visegrád humanista fejlődésével,
majd szerzetesnek adja ki magát, és sikerrel bizonyít a könyvmásolás területén,
minek köszönhetően értékes barátságokat köt

Petrovics Sándor Visegrádon III.

Ki tudja, hányadszor, újra jól ismert Benedek-rendi énemmel szereztem magamnak helyet Visegrádon. Azonban, talán a diplomáciai kapcsolatok fejlődésének köszönhetően, ezúttal minden eddiginél alaposabban kifaggattak, gyanakodva fogadtak a bencések, s igen meg kellett erőltetnem magamat, hogy megfelelő módon hazudjak kilétemről. Végül sikerrel jártam.
Visegrád, a város, alaposan átalakult az elmúlt hosszú évek alatt. Igazi reneszánsz előretörésnek lehettem tanúja, a király és körei komoly hatást gyakoroltak mind az építőművészet, mind a gondolkodásmód fejlődésére. Nagyon össze kellett kapnom magamat, hogy felvehessem a versenyt műveltségben a kikupálódott egyházi és világi méltóságokkal.
[…]
Törekvéseimet siker koronázta, és végre megvalósult találkozásom Janus Pannoniusszal.

51. epizód
Melyben Petrovics különös kapcsolatba kerül Janus Pannoniusszal,
ki jelentős információkkal szolgál, majd nyomást gyakorol Hősünkre
annak sötét titkát kihasználva, ám végül minden megoldódik

Petrovics Sándor és Janus Pannonius

Janusban igen érdekes személyiséget ismerhettem meg.
[…]
Részletekbe menően kifaggattam az Elysiumról. […] Mivel bizalmam határtalan volt iránta, töredelmesen bevallottam neki bűnös levelezésemet Beatrix királynéval.
S a galád lantos megmutatta valódi arcát. Innentől kezdve pokollá vált az életem. Minden lehetséges módon megzsarolt, azzal fenyegetve, hogy a király tudomására hozza tiltott kapcsolatomat Beatrixszal.
[…]
Arra kényszerített, hogy átadjam neki kiváló verseimet, melyeket aztán sorra bemutatott az udvarban, mint saját költeményeit.
[…]
Hála az égieknek, végül sikerült pontot tennem a számomra oly sok gyötrelmet hozó, zavaros ügy végére. Egy „véletlenül” elveszett levél, melyet Janus nevében Vitéz Jánosnak írtam, Mátyás kezébe került. Innentől nem volt választása: nyíltan Vitéz pártjára kellett állnia, s lázadása miatt kegyvesztetté lett.
[…]
A bérgyilkos igen jól bevált: Itália felé menekülve Janus végzetes balesetet szenvedett.

52. epizód
Melyben a Hős kiváltságos helyzetbe kerül,
s Mátyás könyvtárában előjogokat szerez
magának fontos munkája révén,
minek köszönhetően döbbenetes felfedezést tesz

Petrovics Sándor és a Corvinák

Mindeközben Mátyás igen nagyra becsülte kódexmásolói munkámat, s bőkezűen támogatta az igényes megoldásokra vonatkozó javaslataimat. Könyvtárába csakis olyan darab kerülhetett, melyet én is javasoltam, s méltónak ítéltem a külcsín tekintetében.
Bár magam is sokat dolgoztam az új könyvek előállításán, a babramunkát inkább a kezem alatt tevékenykedő, nagy tudású, gondosan válogatott csapatra bíztam. Én a könyvek bekötéséről gondoskodtam a legnagyobb ügyességgel. A legfontosabb kötetek készítését persze végig különleges figyelemmel kísértem, s nem mulasztottam el bőségesen ellátni őket kézjegyeimmel.
[…]
Mivel a könyvtárba szabad bejárásom volt, nyugodt körülmények között folytattam elmélyült kutatómunkámat.
Itt találtam rá, az egyik régi kódexbe kötve, az Elysiumi Mezők tizennégy példányára, melyeket fejlécük a XIV. század második felére datált.
Áhítatos figyelemmel tanulmányoztam át a különböző kezek által rótt, különös sorokat. A műfaji választékosság, a témák sokrétűsége, a küldetésesség ereje, a célkitűzések sokasága magával ragadott. […]
Visszatérő motívum volt e lapszámokban bizonyos P. S. nagymester élete, s csak hosszú hetek múltán vált világossá számomra, hogy nem másról van itt szó, mint szerény személyemről.
[…] Megdöbbentőnek találtam a cikkíró jólinformáltságát. Összeszorult a torkom, ahogy felismertem: valaki minden lépésemről tudott András király udvarában. […] Végső benyomásom mégis megnyugvással töltött el: inkognitóm nincsen veszélyben.
[…]
Hosszadalmas nyomozásom végül eredményre vezetett: sikerült lemásoltatnom az Elysium legfrissebb, két esztendővel ezelőtti példányát. […]
Egyszersmind elborzasztott az Elysium formai kezdetlegessége. Szégyen, hogy egy több mint háromszázötven esztendeje élő folyóirat így nézzen ki külső megjelenését tekintve. Mintha mi sem változott volna azóta, hogy útjára indítottam. S mintha a szerkesztési szigor is egyre csak lanyhulna. Arra az elhatározásra jutottam, hogy cselekednem kell.

53. epizód
Melyben a Hős közreműködik Hess nyomdájának budai letelepítésében,
több fontos munka megírásában és kinyomtatásában,
illetve egy titkos terv megvalósításában,
amelynek forradalmi következményei lesznek

Petrovics Sándor és Hess András

Összetett tervem első lépéseként csalafinta módszerekkel megpuhítottam Mátyást: ódákat zengtem neki a Németföldön és Itáliában máris nagy sikereket arató betűnyomtatás nagyszerűségéről, s ennek hasznosságáról a humanista tanok terjesztésében. Johannes Gutenberg csodálatos leleménye – a kínaiakról nem tartottam szerencsésnek beszélni – egészen új távlatokat nyitna a nagy hírű Corvina előtt is.
[…]
Sikeremen felbuzdulva meghívattam Karai prépost közreműködésével barátomat, Andreas Hess mestert, akit kiterjedt levezésemnek köszönhetően ismertem meg korábban.
[…]
A budai nyomdának kettős célja volt. Egyrészt eleget tettünk Mátyás óhajának, s az általam megírt Chronica Hungarorum és egyéb művek nagy sikert arattak, bár szándékosan elnagyoltam a munkát, minél több teret engedve a műhelyben folyó titkos tevékenységnek, melybe Hessen kívül mást nem avattam be.
[…]
Ekkorra már nagyjából tudtam az Elysiumi Mozgalom tagjainak pontos névsorát, legalábbis a legutóbbi időkig visszamenőleg.
[…]
Az Elysiumi Mezők új kiadása, melynek negyvennyolc példányát gondosan eljuttattam a megfelelő kezekbe, letaglózó hatást váltott ki. Forradalmi változásokat idézett elő az Elysiumi Mozgalomban. A vezércikk, mely a „Pannóniai Önsorsrontás” címet viselte, végül szakadást idézett elő a titkos társaságban, még a megjelenés évében. A haladók, akik egyetértettek titkos törekvéseimmel, Pannóniai Önsorsrontóknak nevezték el magukat, és külön platformot alkottak az Elysiumi Mozgalomban. […] Végül, a titkos pozsonyi elysiumi zsinaton botrányos körülmények között létrejött a Pannóniai Önsorsrontók Commandója (PÖC), míg a konzervatívok kimondták az Eredendő Elysiumi Legio (EEL) megalakulását, és ezzel kezdetét vette a nagyon csúf és nagyon méltatlan harc, mely […]
[…]

54. epizód
Melyben a Hőst elárulják, szövetségeseit
meghurcolják, őt magát pedig megrágalmazzák,
bujdosásra kényszerítik, s végül tőrbe csalják

Petrovics Sándor bujdosása

Az EEL tisztátalan eszközökhöz folyamodott, és beárulták a királynál a Hess-nyomda titkos tevékenységét. Hogy pontosan milyen vádakat fogalmaztak meg, nem tudom, de az bizonyos, hogy bár tökéletesen vigyáztam alibimre az ügyben, s végül nem is tudtak rám bizonyítani semmit, titokban mégis elítéltek. A nyomdát szétverték, Hess mestert pedig orgyilkos módszerekkel tüntették el a Dunában a budai prépost emberei.
[…]
Meglepődtem Mátyás eljárásán. A kisujját sem mozdította értem.
[…]
Bujdosásom közben hallottam a hírt utolsó megbízható informátoromtól, hogy az Új Elysiumi Mezők majd' minden példányát begyűjtötték, és megsemmisítették.
Végül Eger fölött kelepcébe csaltak, és elfogtak. Az EEL nagymestere, […] személyesen is tiszteletét tette a tömlöcben. Utálatos vigyorral az arcán közölte, hogy hajnalban feltűnéstől mentesen felakasztanak.

55. epizód
Melyben Hősünk méltatlan körülmények között a halálra készül,
s átkozza saját ügybuzgóságát és meggondolatlanságát,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben VII.

Az ocsmány tömlöcben virrasztottam kivégzésemre várva. Átkoztam magam, nyughatatlan, ügybuzgó lelkemet, minduntalan elkövetett végzetes hibáimat, melyeket nem másnak, mint az írásbeliségnek köszönhetek.
Pokoli éjszakám volt. Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Mátyás király szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

56. epizód
Melyben a Hős Rodostóban találja magát,
s rögvest fogságba esik, ám ügyes beszéddel
befolyásolja török fogva tartóit,
így írnoki munkát kap

Petrovics Sándor Rodostóban II.

Kezdett nagyon elegem lenni a magyar történelmi viszonyokból, különös tekintettel a büntetés-végrehajtás intézményeire. Talán éppen ez járhatott fejemben legújabb eszmélésemkor, mikor is egy tenger partján találtam magam. Rögtön kedvem támadt alaposan lemosni magamról a történelem és az idők mocskát, ám még körülnézni sem nagyon volt időm, máris fogságba estem. Szpáhi lovasok találtak rám, s már kísértek is a közeli városba, melyre azonnal ráismertem: Rodostóba. […]
Mikor végre elcsendesedtek a viharok körülöttem, Sztambulba rendeltek.

57. epizód
Melyben Petrovics Sztambulban építi tovább karrierjét,
ahol egy szerencsés fordulat nyomán a szultán alkalmazottja lesz,
munkája egyre nagyobb megbecsülésnek örvend,
s ezért fontos megbízatást kap

Petrovics Sándor a szultán szolgálatában

[…]
Nem győztem áldani szerencsémet sorsom ily csodás fordulata miatt.
Buzgóságomnak, ügyszeretetemnek és pontosságomnak köszönhetően hivatali munkámban igen látványos előremenetelt mutattam. Nem egyszer rendelt magához a szultán, hogy igénybe vegye tolmácsi szolgálataimat: a különböző rangos követségektől így számos információhoz juthattam rafinált kérdéseim által.
[…]
Költői sikereimen felbuzdulva […]
[…]
Karrierem csúcsára jutottam: a szultán engem bízott meg a korona átadásával.

58. epizód
Melyben Hősünk fordulatokban gazdag utazást tesz a török világban,
így a megszállt Magyarországon, miközben összebarátkozik
a küldöttség katonai vezetőjével, a béggel

Petrovics Sándor útja a Felföldre

[…]
Alighogy átléptük a Magyar Királyság határát, furcsa módon nagy megkönnyebbülést éreztem szívemben. A török lovasszázad a határnál megállt, s erős magyar őrjárat vette át kíséretünket, akik azonban tisztes távolságban, előttünk és mögöttünk haladtak.
Rávettem a béget, hogy verjünk tábort éjszakára az erdőben, mielőtt átadnánk a koronát Bocskainak, s rúgjunk ki a hámból, igyunk a Szultán egészségére. Embereink fáradtak, rájuk is ráfér a pihenés, hogy frissnek és erősnek, a török birodalom nagyságához és erejéhez méltónak tűnjenek föl Bocskai udvarában.
A bég, akiről tudtam, hogy titokban nem veti meg a bort, s a muzulmán hitet számos egyéb módon is visszatérően megcsúfolja, sokáig felháborodottságot színlelt, ám végül cinkosan kacsintott.

59. epizód
Melyben Hősünk és a bég az alkohol démonának
karmai között vergődik, minek hatására
előkerül a korona

Petrovics Sándor a sátoros ünnepen II.

Sátrunktól jó messzire állítottuk fel az őrséget. Gondoskodtam a borról, s a diszkrét szállítást is megszerveztem. Úgy találtam, hogy a környéken ólálkodó magyar kémek sem tudhattak meg sokat tevékenységünkről.
Mohó és egyszerű örömmel vedeltük a bort. A bég hamarosan kezdett allahtalanul lerészegedni. […]
Ahogy haladtunk előre az éjszakában, még nótára is gyújtottunk, versengve mutattuk be a pajzán dalokat, a legkülönbözőbb nyelveken.
[…]
Hajnal felé, mikor már kezdtünk fáradni, rávettem a béget, hogy mutassa meg a koronát, mit a szultán ajánlott fel Bocskai számára.
[…]
Ahogy forgattam a kezemben a csinos ékszert, ördögi terv fogant meg a fejemben.

60. epizód
Melyben a Hős továbbra is az alkohol démonának karmai között vergődik,
így bűnt bűnre halmoz, s szörnyű kelepcébe kerül,
melyből további kétségbeesett vedeléssel próbál meg kitörni

Petrovics Sándor ámokfutása

[…]
Az alkohol démona visszafordíthatatlanul átvette az irányítást porhüvelyem fölött. Mással nem tudom magyarázni gonosz, de annál ostobább tervemet, hogy ellopjam a koronát, hacsak nem e különleges szépségű tárgy delejes vonzásával, mely mágikus erővel bírt rá addig sohasem tapasztalt, természetemtől merőben idegen elhatározásokra.
Kidugtam fejemet a sátorból, s körbenéztem, tiszta-e a levegő. Majd jól bezártam a bejáratot, és hidegvérrel, többször hasba szúrtam a részegségtől hülye béget, miközben száját befogtam. Mikor elernyedt, a koronát bedugtam köpenyem alá, s merev léptekkel, határozottan kisétáltam a táborból, az őröknek csak annyit szólva, levegőzöm egyet, s hogy pár perc múlva visszatérek.
Kis ideig sétáltam a sötét, erdei úton, majd, mielőtt még a magyar őrség észrevett volna, bevetettem magam a sűrűbe.
Jó sokáig botorkáltam előre a dombos, erdős vidéken, ám a részegség csakhamar levert a lábamról.
Mikor nagy sokára felébredtem, legnagyobb rémületemre a koronát sehol sem találtam. Elborított a szégyen és a kétségbeesés: sehogy sem tudtam visszaemlékezni, mikor hagyhattam el.
Ekkor döbbentem csak rá arra is, micsoda arcátlan felségárulást követtem el, s hogy milyen könyörtelen büntetés vár rám a szultán részéről. Nincs az a sarka a világnak, hol elrejtőzhetnék a bosszúja elől.
Sürgősen ki kellett valamit találnom. A körülmények végül egy rafinált ötletre vezettek.
Jó fél napos gyaloglás után egy cigány falura bukkantam. Magyarul szólítottam meg a falu elöljáróját, s valahogy elboldogultunk. Azt mondtam neki, hogy a lovamat ellopták, szükségem van egy másikra. Mivel arany bőségesen volt erszényemben, nem okozott gondot a legalapvetőbb dolgok beszerzése. […]
Néhány nap múlva lovon folytattam utamat, a holmikat egy öszvérre pakoltam. A vasból kovácsoltatott „korona” igen gyalázatosra sikeredett, pedig még némi hamis aranyporral is megszórattam, ám jobbat képtelen voltam csináltatni a féleszű kováccsal.
Kerültem a nagyobb településeket. Kassa közelében megálltam egy tót faluban, s néhány napot ott töltöttem. Közben vedeltem a bort rendületlenül, rettegésemet próbáltam ily módon palástolni, még magam elől is. Küldetésem sikerében már egyáltalán nem bíztam, biztos voltam benne, vagy a szultán fejvadászai, vagy pedig Bocskai emberei hamarosan megölnek.
Vásároltam két lovat, felbéreltem két együgyű parasztot, s arannyal szigorúan rávettem őket, hogy mindenben engedelmeskedjenek, az istennek se szólaljanak meg, semmilyen körülmények között. Felöltöztettem őket töröknek, s egy utolsót húztam a borból.
Nagy vakmerően elindultunk Kassára.

61. epizód
Melyben Petrovics igen csúfosan megbukik gyermeteg tervével,
s köznevetség, illetve megvetés tárgyává lesz mind a törökök,
mind pedig a magyarok szemében

Petrovics Sándor és Bocskai István

Bocskai emberei már jóval a város előtt elfogtak, s hiába mutogattam a szultán hamisított követi levelét, körbefogtak, majd egyenesen a kassai helyőrség kaszárnyájába vittek.
Ott aztán napokig várakoztattak bennünket egy silány cellában. […]
Egyik nap végül Bocskai belovagolt az udvarra, s előhozatott engem és két kísérőmet, a halálra rémült tót parasztokat, akik már azt is megbánták időközben, hogy megszülettek.
Összeszedtem utolsó erőmet, s előhozakodtam mondandómmal:
– Magasságos fejedelem, a Szultán ajándékát hoztam, e koronát – s felé nyújtottam a csúf hamisítványt.
Akkora röhögést még életemben nem hallottam, mint ott, a kaszárnya udvarán.
Bocskai végül intett egyik emberének, s az elővezette a béget, akit – én azt hittem – megöltem. […]

62. epizód
Melyben Hősünk gyalázatos viselkedése miatt börtönbe kerül
és a halálra készül, s átkozza saját gyengeségét és együgyűségét,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben VIII.

A tömlöcben töltött pokoli éjszakám alatt volt időm átgondolni elhibázott életemet. Őszintén megbántam, hogy félve a szultán haragjától, „nyíltan beismertem” Bocskainak: magyar hazafi vagyok, csak a törökök fogságba ejtettek. Hiszen így, zavaros koronaátadásommal a hazaárulás vádját vettem fejemre, ahelyett, hogy kimagyaráztam volna magamat, a török elleni szabotázsakciónak állítva be ezt a különös históriát.
Mindenesetre azzal, hogy a bég hiánytalanul átadta az igazi koronát, és hazatérhet a szultánhoz, igazán nem számolhattam.
Halálos ítéletem elkerülhetetlen volt. Igen csúfos reggel várt rám: hamis koronámat alaposan áttüzesítve nyomják majd fejemre.
Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Bocskai István szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

63. epizód
Melyben Petrovics Sándor Gyulafehérvárra kerül,
s ott kisebb nehézségek után
végül nem kerül fogdába

Petrovics Sándor Gyulafehérváron

Igen sűrű erdőben eszméltem tudatomra. Gyomrom még remegett a félelem szorításától, amit a tömlöcben átéltem.
Kerestem egy patakot a hegyoldalban, ahová ezúttal helyeztettem, s miközben kimostam ruhámat, letéptem róla a törökös dísz-cafrangokat.
Mikor végre úgy-ahogy megszáradtam, rettenetes éhséget éreztem, s végül erdei bogyókra fanyalodtam. Közben kényelmesen sétáltam lefelé a hegyről.
Feltárult előttem egy város képe. Soha életemben nem láttam még. A kapunál megállított egy őr, s magyarul szólt hozzám:
– Ki vagy?
Hirtelen kitaláltam, hogy a török fogságából szabadultam, s már hetek óta bolyongok.
– De hát hogyan kerülsz Gyulafehérvárra? – kérdezte megütközve vallatóm.
Kisvártatva már a városbíró színe előtt izzadtam, s erősen kockáztatnom kellett válaszaimmal. Úgy tűnt, errefelé minden idegen nagyon gyanús.
Jól bevált trükkömhöz folyamodtam, s bencés szerzetesnek adtam ki magamat, kit Eger környékén ejtett foglyul a török, és tolmácsként ide-oda hurcolászott a Hódoltságban, de Temesvár közelében sikerült kereket oldanom, s azóta bujkálok a rengetegben legyengülten.
Hitték is, nem is fura históriámat, ám végül nem vetettek tömlöcbe, hanem alaposan kifaggattak, mihez értek.
Hosszan soroltam: tolmácsolás, fordítás, könyvtárosság, nyomdászat, tanítás, egyszóval minden, ami írással, olvasással, beszéddel kapcsolatos.
– Hát ez nem sok – mondta finnyásan a városbíró, majd percekig gondolkodott. Végül újra megszólalt. – Bethlen urunknak talán éppen a magadfajtára van szüksége a könyvtárában.
Nagyot néztem: szóval Bethlen Gábor udvarába kerültem! Ezt mindenképpen kedvező fejleménynek tartottam.

64. epizód
Melyben a Hős megismerkedik Bethlen Gábor fejedelemmel,
kivel színvonalas beszélgetésbe merül, s elnyeri a könyvtárosi állást,
majd aktívan tevékenykedik egy nagy hírű iskola létrehozásában

Petrovics Sándor Bethlen könyvtárában

Igen nagy szerencsében részesülhettem. Bethlen Gábor, a dicső fejedelem, e magas műveltségű, kiváló férfiú fogadott szolgálatába.
Miután jól kifaggatott, s a vallatás lassan kellemes társalgásba csapott át a legkülönbözőbb témákban, sikerült elnyernem rokonszenvét. Részletekbe menő, alapos ismereteim a kódexek és nyomtatványok tekintetében elismerésre késztették, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy becses gyűjteményének legszebb darabjait lapozzuk együtt, elmélyült beszélgetésbe merülten. Mikor könyvtárát Mátyás Corvinájának jelentőségéhez mértem, végleg meglágyult a szíve irányomban, s bár nem voltam lutheránus, felajánlotta: segítsek neki a bibliotéka gondozásában és további felvirágoztatásában.
Gyorsan beleszoktam új feladatomba, s nagy megelégedésre végeztem áldozatos munkámat. Bár volt már egy könyvtárnok, Barsi Mihály, de a tudása eltörpült az enyém mellett, s fokozatosan háttérbe szorult az évek során.
[…]
Számos kitűnő ötlettel szolgáltam az erdélyi kultúra fejlesztésére, így megbecsülést szereztem magamnak, mely fizetésemen is meglátszott. Többek között én javasoltam a fejedelemnek, hogy fordítson még nagyobb gondot a könyvek beköttetésére, s lássa el azokat címeres supra-librosszal.
Ekkoriban nyitotta meg kapuit – nem kevés részben az én sugalmazásomra – Gyulafehérvárt a Collegium Academicum, mely az erdélyi szellemi élet számos kiválóságát nevelte ki később. Bethlen e tette nagyban hozzájárult Erdély felemelkedéséhez. Egyre jobban csodáltam őt.
[…]
Bár a fejedelem pontosan értette javaslatom lényegét, miszerint könyvtárát össze kellene vonnia a Collegiummal, sokáig igencsak húzódozott az ötlet megvalósításától. Féltette nagy gonddal összegyűjtött és megóvott kincseit, ám végül – fokozatosan – sikerült győzelemre vinnem az ügyet, s így a magam szerény módján hozzájárulnom a nagy jelentőségű tanügyi reformhoz. Innentől az értékes kiadványok beszerzésénél az iskola igényeit vettük elsősorban figyelembe.
[…]

65. epizód
Melyben Hősünk eléri, hogy Gyulafehérváron
ismét nyomda üzemeljen, amelyet aztán rafinált módon,
miután egy titokra fény derül, saját céljaira használ fel

Petrovics Sándor és a nyomda

Gyulafehérvári működésem idejére tehető Bethlen nyomdaalapítása is, melynek elméleti előkészítésében ugyancsak aktívan részt vettem.
Mivel a városban régebben már működött egy nyomda, nem kellett sokáig ecsetelnem e nagyszerű intézmény szükségességét. […] Hamarosan meg is nyitotta kapuit.
[…]
Számos színvonalas munka került ki kezeink alól. Joseph mesterrel barátságunk egyre csak mélyült, s hamarosan eljött a pillanat, mikor előhozakodtam azzal, mi már régóta gyötörte szívemet: az Elysium ügyével.
A könyvtárban ugyanis egyik szállításkor különös felfedezést tettem. Úgy történt, hogy időről időre Kolozsvárról hordtuk szekérrel a megrendelt könyveket hatalmas ládákban. Ezen ládák egyikében, melynek bélése felszakadt, különös iratokra leltem. Ahogy forgattam a kézírásos lapokat, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy ez nem más, mint az Elysiumi Mezők egyik, viszonylag friss példánya!
[…]
Rögtön megállapítottam: ezt a példányt az Eredendő Elysiumi Legio tagjai számára készítette az ismeretlen szerző. A vezércikkből az is világossá vált, hogy a Pannoniai Önsors-rontók Commandója bár nem szűnt meg, de igen szerény körülmények közepette folytatja tevékenységét, nem utolsósorban éppen az EEL üldöztetésétől szenvedve, minek folytán szinte nem tudnak nyomdához jutni az Új Elysiumi Mezők méltó megjelenítéséhez.
[…]
Tehát mélységes felháborodásom és együttérzésem vezetett arra, hogy mit sem törődve a kockázattal, jeladásra szánjam el magam a PÖC kitartó harcosai irányában.
Így hát, rafinált kitérővel, rávettem Joseph mestert, hogy saját költségemre, éjszakánként hadd használjam a nyomdát, mégpedig személyes, vallási természetű elmélkedéseim kiadására, melyeket azonban meglehetős diszkrécióval kívánnék kezelni, lévén lutheránus környezetben vagyunk. Ő, barátságunkra való tekintettel, „hallgatólagos” beleegyezését adta.
Mindösszesen két lapszámot sikerült elkészítenem, és máris bekövetkezett a baj!

66. epizód
Melyben a Hős figyelmetlensége miatt szorult helyzetbe kerül,
s magára vonja a fejedelem haragját, mit végül nem bír lecsillapítani,
és ez végzetes következményekkel jár

Petrovics Sándor meghurcolása

Szeretve tisztelt, nagylelkű fejedelmemről, Bethlen Gáborról mindig csakis a legjobbakat mondtam, bármerre is jártam Erdélyországban.
Különös szimpátiával tekintettem Bethlen emigrációs múltjára, hiszen éppen Törökországban ért el jelentős eredményeket a haza érdekében, mikoron ott lelt menedékre. S én pedig tudtam, hogy pontosan a törökök iránti vonzalma vívta ki az EEL gonosz és nemtelen rágalmait, melyekkel az Elysium általam meglelt példányában is szembesültem. S arról is értesülhettem más forrásokból, hogy bizonyos neves személyek, Pázmány Péter érsek vagy Esterházy Miklós nádor, nyíltan is Török Bethlennek, sőt Mohamedán Gábornak gúnyolták uramat. S számos más módon vádolták még a törökkel való lepaktálás tekintetében.
Éppen e vádakkal foglalkoztam az Új Elysium általam szerkesztett második számában. Hosszan soroltam érveket és ellenérveket, míg végül egy költői magaslatokban szárnyaló dicshimnuszban csúcsosítottam ki uram érdemeit.
Ám a balszerencse ezúttal igencsak megtréfált. Egy nyomtatott lap, mely kicsúszott a sok közül, észrevétlen megbújt a szedőszekrény alatt. Mindig igen nagy gonddal takarítottam, ezúttal mégis felületesnek bizonyultam.
S a lapot, melyen éppen ellenségeink érveit soroltam, megtalálta másnap Joseph.
Beárult a galád Bethlennél.
[…]
A fejedelem mérhetetlen haragra gerjedt arcátlanságom láttán. Azt kiáltotta nekem, hogy az ő költségein, az ő jóindulatát kijátszva árultam el őt. S nem állt módomban megvédeni magam: hajnalban már elküldtem az Elysium minden példányát Kolozsvár felé beavatott emberemmel, így meg sem mutathattam az eredeti írást.
[…]
Halálra ítéltek.

67. epizód
Melyben Petrovics börtönbe kerül,
ahol a halálra készül, s átkozza balsorsát,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben IX.

Ó, hogy átkoztam magamat, együgyűségemet, ostobaságomat! De mindezt már túl későn. Halálos ítéletem visszavonhatatlan. Reggel porba hull fejem.
Pokoli éjszakám volt.
Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Bethlen Gábor szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

68. epizód
Melyben Hősünket komor gondolatok gyötrik Törökországban,
még szuicid tendenciák is a közelébe férkőznek,
majd magyarokkal találkozik

Petrovics Sándor Nikodémiában

[…]
És mennyi komor gondolat szállt meg! Mind keresztény, mind pedig iszlám logikai jártasságom fabatkát sem ért ezen problémák értelmezésében, és váltig küzdhettem magammal, mindegyre csak az öngyilkosság eszméjének ördögi kelepcéjéhez jutottam: hiába is próbálnám, előrébb nem jutnék magammal. A jelek csak gyűlnek homlokomon, s forrást nem lelek, ahol lemoshatnám magamról mindazt, amit e rémséges küldetéssel fejemre vettem.
Magamra eszmélésem Törökországban ért. […]
Rég nem látott tájra vetődtem: Nikodémia közelében, egy katonai helyőrség mellett kóvályogtam siralmas hangulatban, mikor, legnagyobb megütközésemre, magyar szót hallottam!
Pár fős magyar csoport vitatkozott nagy hévvel, miközben vizet merítettek a kútból. […]
Melléjük somfordáltam, s hallgattam beszédüket. A magyarok rám sem hederítettek.
[…]
Folyamatosan Thököly Imrét és Zrínyi Ilonát emlegették. Alig hittem a fülemnek.
Bár számos ötlet megfogant agyamban, hatékony tervet egyelőre nem találtam. Semmiképpen sem akartam gyanúba keveredni, ezért együgyűséget színleltem, s Isten megváltó igéit mormoltam fennhangon.

69. epizód
Melyben a Hős újra az emigránsok keserű kenyerét eszi,
Zrínyi Ilona gyóntatója lesz, Thökölyvel összekülönbözik,
s a költészetben vigasztalódik a padisah támogatásával

Petrovics Sándor az emigrációban II.

Ez idő tájt mintegy másfél ezer magyar élt emigrációban Nikodémiában, s mind Thököly hívei voltak! Zrínyi Ilona, a hős asszony, aki hűséges társa volt a fejedelemnek Törökországban is, bizalmába fogadott. Hamarosan gyóntatópapja lettem. Elmondhatatlan, micsoda förtelmes testi és lelki bűnökről szereztem ily módon tudomást. […]
E viszony, no meg kellemes beszélgetéseink a hitbéli dolgokról meghitt kapcsolatot kovácsolt közöttünk.
[…]
Lehetőségem nyílott kiterjedt levelezést folytatni, s írástudóként számos kuructól nyertem megbízatást hazai hírek szerzésére, rokonok és szerettek utáni tájékozódásra. Mennyi fájdalmat volt szükséges nap mint nap kezelnem! Nekem, pont nekem kellett vigaszt nyújtanom, ki mindenki között a legvigasztalhatatlanabb voltam.
[…]
Hanem Thökölyt továbbra sem szívelhettem. Beszélgetéseink legtöbbször ádáz és magtalan vitába csaptak, és ellentéteink egyre csak mélyültek. Nagyon rosszul viselte éles és metsző kritikámat, mellyel politikáját illettem.
[…]
Török nyelven írt kiváló verseim nagy tetszést arattak a padisah művészetek iránt érzékeny házában, és panaszom nem lehetett nagyvonalú mecenatúrájára. Bár számos remek alkalom nyílott volna kitörnöm e silány emigráns létből, botor módon nem éltem velük. Az Elysiumról érkező hírek végleg felkorbácsolták érzelmeimet, s innentől minden erőmmel azon igyekeztem, hogy visszatérhessek Magyarországra.

70. epizód
Melyben Petrovics aggasztó híreket kap az elysiumi mozgalmakról,
ezért föllángol lelkében a tettvágy, s furfangos tervet kovácsol
Thököly megmérgezésére, ám a dolgok rosszul alakulnak

Petrovics Sándor és Thököly Imre

[…]
Nagyszombati kapcsolatom részletesen megírta az Elysium ellen indított titkos nyomozás körülményeit. Mint levelében közölte, régen sejthető volt, hogy az egyház lecsap a felforgató, titkos iratok ismeretlen szerzőjére, aki vehemens erővel tárta fel a nagyszombati disznóságokat. Bár az Elysiumot csak a beavatottak szűk köre ismerhette, nem kockáztathatták ezen információk kiszivárogtatását, éppen ezért a föld alól is elő kellett keríteniük a „kiszivárogtatót”.
[…]
Mérhetetlen vágy fogott el tehát, hogy Magyarországra térjek, s rendet vágjak e zavaros viszonyokban az Új Elysiumi Mezőkkel.
Tervem az volt, hogy az emigránsok között szövetségeseket leljek Thököly ellen, s komoly machinációval bevonjam a törököket is e bonyodalomba.
[…]
A mérgezési kísérlet csúfos kudarcba fulladt, s egy ártatlan kutya lett az áldozat, én pedig lebuktam.
Thököly mérhetetlen haragra gerjedt, s talpnyalói unszolásának eleget téve, illegális „haditörvényszék” elé állítottak a fejedelem rezidenciáján.
A török besúgót sikeresen kijátszva, tucatnyian gyűltek össze a beavatottak közül a teremben. Kihallgatásom arcátlan és megalázó procedúráján megdühödve Thököly felé köptem, minek köszönhetően maradék „jóindulatukat” is elveszítettem, és halálra ítéltek. A végrehajtást másnap reggelre tűzték ki.

71. epizód
Melyben Hősünket önkényesen fogságba vetik a kurucok,
s a halálos ítélet nyomán rettenetekben gazdag éjszakát
kénytelen eltölteni fogdájában

Petrovics Sándor a tömlöcben X.

Megkötöztek, és a pincében bezártak egy nyomorúságos, patkányoktól hemzsegő kamrába.
[…]
Pokoli éjszakám volt.
Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Thököly Imre szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

72. epizód
Melyben Petrovics ismét Törökországban eszmél öntudatára,
ahol egy különös idegen, a bécsi udvar ügynöke beszervezi kémnek,
s ez nem várt lehetőségeket csillant fel a jövőre nézve

Petrovics Sándor Törökországban

[…]
Nem tudtam mire vélni a magasabb akarat e különös fintorát. Akárhogyan is törtem a fejemet, semmiképpen sem tudtam kifürkészni, mi lehet annak jelentősége, hogy ismét Törökországba jutottam. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy e tiszteletre méltó népek közé kerülök, kiknek oly sokat köszönhettem már számos alkalommal, ám ezúttal mégis keserűséget és bánatot éreztem szívemben.
[…]
Elhatároztam, felkeresem szeretett városomat, melyhez megannyi szép emlék fűz, Rodostót. Ám furcsa történések akadályozták meg tervemet. Éppen valami útravalót próbáltam összekoldulni a koszos falu piacán, amikor egy gyanús alak állt meg mellettem.
[…]
A bécsi udvar ügynöke végül mindent vállalt. Ígéretet kaptam egy saját nyomdára Pozsonyban. Kémtevékenységem részleteit azonban még hosszú hetekig szerveztük, minden esetlegesen bekövetkező rendkívüli helyzetre külön fel kellett készülnöm.
[…]
Utam ilyen szerencsés alakulása felvillanyozott. Újra mozgásnak lendült megfáradt elmém, és tervet tervre halmoztam magamban. Gondolatban már előre kiókumláltam mindent az Új Elysiummal kapcsolatban, s majdani nyomdám működésének gazdasági lehetőségeit is részletekbe menően számba vettem.
[…]
Konstantinápolyban első utam a magyarokhoz vezetett.

73. epizód
Melyben a Hős csatlakozik a magyar
emigrációhoz, s magát nőnek kiadva meghitt
levelezésbe kezd Mikes Kelemennel

Petrovics Sándor az emigrációban III.

„Constatinapolyban groff P.... E..... irot leveli M... K....”
Mikes Kelemen levele (1717)

Tervem bevált. II. Rákóczi Ferenc és az őt kísérő emigránsok minden további nélkül befogadtak maguk közé, s zavartalanul folytathattam „gyóntatópapi” tevékenységemet.
Nagy örömömre igazi szellemi társat, nagyszerű barátot leltem Mikes Kelemenben, e remek gondolkodóban és kiváló irodalmárban. Igaz, ezt a baráti viszonyt – eléggé el nem ítélhető módon – egy csalafinta trükkel, megtévesztő manőverek sorozatával építettem ki, s folytattam sokáig.
[…]
Levelezésünkben Petrovics Erzsébet grófnőnek adtam ki magam, s összekötőm közreműködésével nem férhetett kétség a levelek külföldről való érkezését illetően. Mikessel öröm volt levelezni. Mesélőkedvünket mindketten teljességgel kiélhettük, s nem mellékesen számos olyan információhoz juthattam így, melyeket amúgy, gyóntatópapként nem állt módomban ilyen különleges vetületekben megismerni.
[…]
Személyesen, papi alteregómmal azonban távolságtartást mutattam Kelemen felé, s így egyébként, amikor levelezése szóba került, arra kértem őt, legyen óvatos megfogalmazásaiban, s ha már az írásról lebeszélni nem is tudom, azért legalább arra ügyeljen, hogy a fikció „bizonyos mértékű” látszatát fenntartsa.
[…]

74. epizód
Melyben Hősünk szeretett városába kerül,
ám hangulata fokozatosan romlik,
míg végül önpusztító megoldást választ

Petrovics Sándor Rodostóban III.

„I'm a negative creep and I'm stoned”
Nirvana: Negative Creep (1989)

Időközben a magyar emigrációt Rodostóba helyezték át, s ez lelkesítőleg hatott rám. E hangulatos városban rengeteget sétáltam, és számos új barátságot kötöttem a helyi lakosokkal.
[…]
Rákóczi állandó fontoskodása kezdett az idegeimre menni. […] A levélből rádöbbentem, hogy bécsi összekötőm, e Habsburg-bérenc kutya rútul becsapott. A nyomdát sohasem fogom megkapni.
Hangulatom rohamosan romlani kezdett. […] Állandóan az öngyilkosság gondolatával játszottam. Kerestem a veszélyt minden mozdulatommal.
[…]
Egy júniusi estén néhány magyar tiszttel boroztunk a tengerparton. Ahogy szóba került Rákóczi, mérhetetlen dühbe gurultam. Elkezdtem szapulni a fejedelmet. […] Hogy elhallgattassam buta érveiket, részletesen beszámoltam Zrínyi Ilona gyónásainak legsúlyosabb tételeiről. A párbaj a hadnaggyal elkerülhetetlenné vált.
[…]
Biztos voltam benne, hogy a fejedelem értesül a párbaj valódi okáról, s bosszúvágya halálomig üldöz.
Mélységes életundorom végül arra vezetett, hogy önként jelentkeztem a szultánnál, s részletesen lelepleztem kémtevékenységemet, némileg még ki is színeztem történetemet saját rovásomra.
[…]
Halálra ítéltek.

75. epizód
Melyben Hősünk a szultán tömlöcébe kerül,
hol pokoli körülmények között készül a halálra,
s baljós látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben XI.

Megkötöztek, és a szultán iszonyatos tömlöcébe vetettek.
[…]
Pokoli éjszakám volt.
Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és II. Rákóczi Ferenc szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

76. epizód
Melyben Hősünk végre újra Magyarországon találja magát,
s Kiskőrösön kezében tartja a csecsemő Petőfi Sándort,
illetve egy másik kisdedet, ki egy napon született Petőfivel,
majd állást kap egy illegális czeglédi nyomdában

Petrovics Sándor és az Új Elysiumi Mezők

[…......................................................................................................................................................................................................
........................................................................................................................................................]
[...............................................]
[.............................................................................................................................….........................................................................
......................................................................................................]
[…]
[.............................]
[.......................…...............................................................................................................................................................................
........................................................................................]
[...............................................................................................................................................]
[..............................................................................................................................................!...........................................................
................................................................................. ......................]
[....................] Kereken húsz esztendeig tevékenykedtem betűszedőként. [..............................................................................................
........................................................................................................................................]

77. epizód
Melyben Petrovics Pesten folytatja az Új Elysiumi Mezőkhöz kapcsolódó
titkos tevékenységét, s március 14-én a Pilvax Kávéházban tanúja lesz
egy zajos társaság szervezkedésének, mely keresztülhúzza számításait

Petrovics Sándor Pesten II.

„»Vagy talán nem időszerű-e, ha egy genie ekképp monologizál élete utolsó pillanatában: 'Én a szégyen kiütéseit hordozom magamon ebben a pillanatban is, amikor nemzeti hőssé válok. Valószínűleg túlhangszerelt utóélet és jólápolt emlékmű vár rám. Beszélek, de nem a saját hangomért…' Hogy ki mondja ezt? Nem tudom pontosan. De nem is akarom tudni. Lehet, hogy a mi Sándorunkról, de lehet hogy másról van szó. Aki vonat alá készül feküdni nyomorúságában, vagy felgyújtani magát, nyilvánosan vagy félrevonultan, végül is mindegy. Ennek a dolgozatnak a szemlélete olyan, amire az Elysiumnak szüksége van, és ez az, amiről nem mondhatunk le. Még akkor sem, ha a kidolgozás, elismerem, kissé homályosra sikeredett.«”
Ambrus Lajos: Eldorádó (1988)

[…]
[........................................................................................................................................................….................................................
.........................................................................................................................................]
[..................................................................................................................................…..]
[............................................................................................................................................................................................................
...............................................................................................]

78. epizód
Melyben Hősünk Czegléden szem- és fültanúja lesz Kossuth
toborzóbeszédének, minek hatására ördöngös tervet eszel ki,
s Kossuth bizalmába férkőzik

Petrovics Sándor és Kossuth Lajos

[...............................................................................................................................................................................................................
..........................................................................................................................................................................................................…...
........................................................................................................................................]
[............................................................................................................................................................................…................................
................................................................................................................................................................................................................
........................................................................................................................................................................….....................................
............................................................................................................................................................]
[..................................................................................................................................…..........................................................................
................................................................................................................................................................................................................
....................................................................................]
[.............................]
[.......................….....................................................................................................................................................................................
....................................................................................]
[....................................................................................................................................................]

79. epizód
Melyben a Hős segíti Kossuthot a szökésben, kit furfangos módon asszonynak öltöztet,
majd Törökországban az emigránsok keserű kenyerét eszi,
míg egy balszerencse folytán kínos helyzetbe hozza a politikust,
ezért a szultán kémei akcióba lépnek

Petrovics Sándor az emigrációban IV.

[...................]
[................................................................................................................................................................................................................
..............] Még alsószoknyáról is gondoskodtam. [................................................................................................................................]
[...............................................]
[.............................................................................................................................…................................................................................
...............................................................................................]
[...................................................................................................................................................…..........................................................
................................................................................................................................]
[..................................................................................................................................…..]
[..................................................................................................................................................................................................................]
[........!]
[...........................................................]
[...............................................................................................................................................?]
[........................................................................]

80. epizód
Melyben Petrovics török börtönbe kerül,
ahol a halálra készül, s átkozza balsorsát,
majd sötét látomása támad

Petrovics Sándor a tömlöcben XII.

„»A leadott szám in extenso ér valamit. A Máy-dolgozat egy kivégzésről szól, és ma ez már önmagában problematikussá tehet egy írást. Ennek viszont, mivel nem egyéb, mint visio, nincsenek pontosan behatárolt szereplői, jellemei, helyszínei s a t., s a t., ám van több jelentése. Jelentheti a látomás tárgyát az a félig megnevezett költő, akiről azt sejtjük, hogy Sándornak hívták, és egy casaque szúrta le, egyesek szerint hátulról. De jelenthet ez a situatio bármilyen kivégzést, lövőszerrel, kötéllel, bárhogyan és bármikor, mi több, és Máy trombitálásában ezt tartom a legfontosabbnak, ez a pusztítás bárhol bekövetkezhet, ott, ahol dictatoricus kútfőkből merítik az észtehetséget. […]«”
Ambrus Lajos: Eldorádó (1988)

Egész éjjel átkoztam magamat összes bűnömért, melyet valaha is elkövettem. Végigpergett előttem az egész életem, s mindent hiábavalónak láttam. Gyarló és tehetségtelen embernek bizonyultam. Kiérdemeltem homlokomra a huszonnyolcadik jelet, s ami utána vár rám, abba belegondolni is minden iszonyatnál borzalmasabb.
[…]
Pokoli éjszakám volt.
Hajnal felé látomásom támadt. Újra a budapesti Hősök terén állottam az ismeretlen katona sírjánál, és Kossuth Lajos szobra lelépett talapzatáról. Fenyegetően fölemelte kardját, sújtásra készen.
Egy nagy, fekete angyal szállt le fölém, és szárnyával homlokomra csapott. Mély ájulásba zuhantam.

81. epizód

Petrovics Sándor szerencséje II.

Kiléptem a Kossuth téri metróállomás területéről. Szinte főbe kólintott a rekkenő hőség.
Elmondhatatlanul vágytam egy cigarettára.

(Vége a Második Könyvnek, melyben Petrovics
Sándor második nagy utazását kísérhettük
figyelemmel. Következik a Harmadik Könyv,
Az Elysium Mezők kódolt, szinoptikus iratai
az M és MM közötti évekből,
melyben további adalékok kerülnek napvilágra
az Elysium titkos történetéről.)

(vége a részletnek, a folytatás)

VISSZA A TARTALOMHOZ

© Tomkiss Tamás, 2002, 2003
© www.tomkiss.hu