Tomkiss
Tamás
Március
14
– III szinoptikus
könyv –
 |
Új
Mandátum Könyvkiadó, Budapest,
2002 Megrendelhető
kedvezményesen az Új
Mandátum Kiadótól: terjesztes@ujmandatum.hu |
ELSŐ
KÖNYV
Petrovics Sándor nagy utazása I.
„Megbotsáthatatlan
Hibája az, Nemzeti Íróinknak, hogy kényesztetik Nemzetünket. Ezek, a' kik felhágnak
a' Tanító székre, felemelik Szavokat, hogy – oktassanak! ... óh! melly illetlen
ezeknek Szájokban a' Hízelkedés. – Ez az alázatos Supplicatiója az Írónak, mellyel
Elméje' Szülöttjének Jóváhagyást kóldúl, alatsonyíttya azt a' diszes Hívatalt,
mellyet magára vállaltt.
Zeng az egész Háza' Környéke, Litteraturánk' Divattyárúl. Nnts Vége se' Hoszsza
az Öröm-Újongatásoknak, Tudományaink' felderültt Egérül, a' Világosság' hasadó
Hajnaláról, a' felébredtt józan Értelemrül, és az édes anyai, hazai, nemzeti
Nyelv', Litteratura' 's Tudományok' szerentsés Megérkezésérül. – Az élessen
látó Szemlélö bosszonkodik ezen Sarcasmussonn, mellyet alattomos Gonoszsággal
Idönkre készítenek ezek a' tudós Parasytusok, – és a' legjobb Szándék, mellyet
ezen Temjénezések mellett gondolhat, tsak az, hogy ezen Dítséretek által reá
vegyék a' Nemzetet azoknak Megérdemlésére.
Ártalmas ez a' Szedítés. A' Dítséret' Tsiklándozása ámító Szirén. A' mit sokszor
hallunk, a' Szokás végre elhiheti velünk, és a' habitualtt Hazug végre önnön
Fillentéseit is elhiszi. A' magaszeretet Eröt vesz ott, a' hol önnön, belsö
titkos Ítéletünket, sok tsalfa Száj visszahangoztatja....
[...]
MInden nagyra született Iüró, eggy Sándor, a' ki Világokat szeretne hódolni,
és sír, hogy a' Hóldba fel nem viheti gyözedelmes Zászlóit. Elvész az a' magas
Repülése az Enthusiásmusnak, ha Nevének eggy Tenyérnyi Hely Jutalma 's Piattza.
Alig ha mi is olly alázatos Kandidatusi nem látszatunk lenni a' Betsületnek,
(hogy eggy híres Író' Szavával éljek) mint a' kik Neveiket az Ablakokra vágják.
–
[...]
De a' Középútat megtalálni nem a' mi Szokásunk. Azon való Törekedés miatt, hogy
komorok,
kedvetlenek ne legyünk – enyelgök, aprólékossak, és gyermekeskedök lettünk.
A' Versek', és Versetskék' Özöne elborította Hazánkat.”
Kármán József: A' Nemzet' Tsinosodása (1794)
1. epizód
Melyben a Hős magáról beszél, retrospektíve tisztázza
származása és hivatása körülményeit,
valamint rámutat hitvallása lényegére
Petrovics Sándor bemutatkozik
Nevem Petrovics
Sándor. 25 esztendős vagyok. Ereimben tót, rác és bozgor vér kavarog. Magyar
költő vagyok. Jó költő. Szépen tudok érdekes mondatokat is megfogalmazni mind
szóban, mind pedig írásban. Kiskőrösön vagy Kiskunfélegyházán születtem, 2023.
január elsején.
Jó srác vagyok. Testalkatom arányos, hangom érces. Ennek ellenére nincsenek
sikereim a nőknél. Az irodalomban sem. Vátesz vagyok, erre pedig nem vevők az
emberek. Továbbá a politikában is mártír lettem: idén március 15-én a Polgári
Önsorsrontók Pártjának aktivistájaként léptem színre, ám a költővész kitörése
miatt érdemeim nem találtak elismerőre.
Csalódott vagyok. Ezért is csináltattam magamnak azt a divatos, fekete pólót,
amelyet most is viselek, tiltakozás gyanánt az ellenem összeesküdött világ felé.
Az elején fehér betűkkel ez virít a szembejövők arcába: „Nincs bennem szeretet.
Pál apostol”, a hátulján pedig a következő felirat mutat fityiszt a fürkész
tekinteteknek: „Nincs bennem szeretet. Kertész Imre”.
[...]
2.
epizód
Melyben
a Hős együtt ünnepel a Nemzettel augusztus 20-án,
valamint rágyújt egy cigarettára, továbbá felszáll
egy vonatra, mellyel nem jut el oda, ahová indult
Petrovics Sándor szerencséje
Augusztus
huszadika van, a nemzeti ünnep napja. Kilépek a Kossuth téri metróállomás területéről.
Szinte főbe kólint a rekkenő hőség. Bár tilos, én cigarettát veszek elő, és
merészen rágyújtok. Negyvennyolcadik napja van tűzgyújtási tilalom a fővárosban,
minden idők legkövetkezetesebb szárazsági hulláma okából. Az aszály példátlan
méreteket öltött. A Duna soha nem látott szerénységben csordogál: mint egy negyed
Tisza.
A téren senkit sem látok. Csak az automata fecskendők locsolják időnként bágyadt
sugarakkal a Parlament kiszáradt kupoláját. Takarékoskodni kell a vízzel. A
teret szemét borítja. Utcaseprőket hetek óta nem látni, de ez nem meglepő. Senki
sem kockáztatja ezekben a hetekben az életét munkával. A hőmérséklet tegnap
kora délután is elérte a 48 Celsiust árnyékban.
Mélyen leszívom az utolsó slukkot. Céltalannak érzem az életet. Hová legyek?
Hirtelen döntök: búcsút intek a városnak, megyek világgá.
A csikket szórakozottan egy szemétkupac tetejére ejtem. Csűrök kifelé a Báthory
utcán, már majdnem a Bajcsyra érek, amikor sürgés-forgás kezdődik mögöttem:
egy-két kiáltást hallok, autózajt, fütyülést, szirénát. Furcsa ez ebben a csendben,
mégsem érdekel. Némi akaraterővel hátra se nézek. A Podmaniczkyn haladok már,
amikor a Bazilika felől őrült harangzúgás támad. Mi van már? Mindegy. A körúton
egymás után 4-5 tűzoltóautó zúg el mellettem. Nem szirénáznak, de minek is,
a forgalom nulla. A Nyugatiban embert látok: egy éppen induló vonat után rohan.
Kedvet kapok: én is szaladni kezdek, lehajrázom a fószert, és diadalmasan fölkapaszkodom
a kocsira. Ő lemaradt. Öröm tölti el ziháló szívemet.
A vonat kong az ürességtől. Alig páran lézengenek a vagonokban. Üllőnél irgalmatlan
fékezés, majdnem leesek az ülésről. Kalauz ront be az ajtón: „Azonnal leszállni!
Mindenki! Pesten tűzvész van! Hatalmas katasztrófa! Elégtek a vezetékek!”
Meghökkenek. Lelépek a vonatról, és a főváros felé nézek. Elborzadok. Az eget
sűrű füst és narancsos villódzás borítja. Hát ez mázli. Ha nem érem el a vonatot,
most jól megszívtam volna.
Budapest lángokban.
„Budapest lángokban
14 óra 11
perckor egy parázsló cigarettacsikk 1 méter magasságból a budapesti Kossuth
teret beborító papírszemét tetejére hullott. A rekkenő hőségben amúgy is tökéletesen
kiszáradt szemét a több ezer fokon izzó parázstól azonnal lángra lobbant. A
tűz néhány percig a hulladék alsóbb rétegeiben keresett utat magának, majd egyszerre
több ponton, robbanásszerű morajlással előcsapott.
Néhány perc alatt a Kossuth tér
teljes terjedelmében égett. A csonttá száradt növényzet, az utcai bútorok, az
autók, de még a talaj felső rétege is őrült sebességgel kapott lángra.
A Földművelődési és Régiófejlesztési Minisztérium 14 óra 22 perckor lobbant
be. A tűz innen előbb a Néprajzi Múzeum felé tartott, majd a környező utcák
felé terjedt tovább. Az Országházba egyszerre három irányból csapott bele a
tüzes fergeteg 14.26-kor. A bent ülésező aszályügyi bizottság tagjai lángoló
hajjal, ruházattal és kültakaróval próbáltak a Dunának rohanni, ám egyikük sem
érte el az amúgy is alacsony szinten csordogáló folyót. Egy később nyilvánosságra
került műholdfelvételen látható, amint az egyik ellenzéki vezérszónok futás
közben lángoló hajába nyomja a Szent Koronát, ami kisvártatva cseppfolyóssá
válik a tomboló hőben.
A tűz útjáról innentől lehetetlen beszámolni részletesen, hiszen egyszerre minden
irányba, fékeveszett fenevad módjára tört előre. Annyi bizonyos, hogy 14.44-kor
már lángokban állt a Nyugati Pályaudvar és a Vígszínház, délebbre az Operaház
és a Bazilika, pár perc múlva a Zsinagóga és a Vigadó, majd a Nagykörúton átlépve
rohamosan a Városliget felé gyűrűzött tovább a tűz (a Hősök terén a hősök mintha
gázfáklyák volnának, egymás után lobbantak fel), illetve észak felé a Lehel
tér és a Szent István park vonalához ért, délen pedig az ELTE, a Nemzeti Múzeum,
a Vásárcsarnok, a Közgáz következett, s mindaz, ami ezen épületek között akkor
még megtalálható volt. Újabb lendületet vett a lángvihar a Nemzeti Színháznál.
Az elképesztő erejű tűzvész egyrészt a metró alagútjain, másrészt pedig a Margit-,
a Lánc-, az Erzsébet- és a Szabadság-hídon is átkúszott Budára, aminek eredményeképpen
15.05-kor a Budai vár, 15.15-kor pedig a Gellért-hegy egész felülete lángba
borult. A tűzözön a parlamenttől sugaras irányban lépésről lépésre egész Pestet
beborította. A Margit-sziget, majd az Óbudai- és a Csepel-sziget északi része
úgy lángolt, hogy ki gépen szállt fölébe, azt hihette, a Duna is kigyulladt.
Budán kissé akadozva, nyúlványok és hurkok formájában tudott csak újabb és újabb
területeket birtokba venni a vörös kakas. Kedvezőtlenül befolyásolta az eseményeket
a 16.10-kor feltámadó szél, illetve a benzinkutak és egyéb e szempontból előnytelen
létesítmények nagy teljesítményű felrobbanása. A Műegyetem és az Egyetemváros
mentén a tűzvihar végigsöpört a Dunát követve egész Dél-Budán, északon pedig
a Rózsadombnál kapott nagy löketet, és megindult a Bécsi út és a Szilágyi Erzsébet
fasor vonalán az eddig érintetlen negyedek felé.
18 óra körül a hőtől egymás után felrobbanó helikopterek és repülőgépek utasai
utolsó pillanatukban azt láthatták, Budapest majdnem egészén gigantikus láng-
és füsttenger tombol.
Három hét elteltével a Duna párolgása következtében hatalmas viharfelhők gyűltek
a lángoló-izzó-parázsló-füstölő város fölé.
Eleredt az eső.
Budapest és a víz
A negyvennyolc
napig tartó ítéletidőben Budapest teljes egésze víz alá került. Talán csak a
Szabadság-szobor lógott volna ki a feketén hömpölygő vízözönből, ha el nem olvad
már régen a tűzvészben.
A víz alapos munkát végzett. Néhány nap elteltével a tűznek-füstnek nyoma sem
maradt. A felforrósodott, izzó törmelék a rázúduló hideg víz hatására porrá
omlott, majd furcsa színű, opálos-szürkés-fekete sárként dél felé kezdett csordogálni,
később hömpölyögni.
A Duna példátlan mértékű áradásnak indult. Mivel a tűz korábban minden talajszint
feletti tárgyat és élőlényt megsemmisített, így nagyon bajos az árhullám pusztításáról
pontos képet adni. Annyi bizonyos, hogy az egykori Nagykörút vonalán új ágat
vájt magának a folyam, amelyből szűnhetetlen árhullámok indultak minden dagálykor
Pest külső kerületeinek tisztítására. A hajdani metróalagutak sorra kimosódtak,
beszakadtak, így rettenetesen mély árkokba fészkelte be magát a pusztító folyó.
A Gellért-hegy barlangos testjei sorra roskadtak be a víz nyomásától, illetve
a sodrás erejétől, így október 23-án a domb végleg megadta magát, és hordalék
formájában lassan lemosódott Szerbia felé.
A város szélein megfeszített munka folyt az istencsapása megfékezésére. Mint
a tűzvész esetében, most is az M0-s körgyűrű volt a pusztítás határa. Az autóutat
több méter magasságban homokzsákok borították.
Budapest és a jég
November
elsején váratlanul beköszöntött a tél Budapesten. Sarkvidéki eredetű fagy ülte
meg a régiót, a hőmérséklet napok alatt mínusz 30 Celsius fokra süllyedt. A
várost teljesen elborító víz felületén néhány nap alatt egyre vastagodó jégpáncél
keletkezett. Egy-két hét elteltével – szakértők szerint – Budapest »fenékig«
befagyott.
A következő év februárjában megkezdődött a lassú olvadás. A víz és hordaléka,
az olvadás ütemében, lassan dél felé mozdult.
Március 14-én a Duna visszatért eredeti medrébe. Feltárult a világ előtt az
a hely, amit Budapestnek neveztek.”
3.
epizód
Melyben a Hős megrendültségéről tesz
tanúbizonyságot szeretett fővárosa pusztulása
felett, költői munkássága új utakra lel,
küldetéstudata tetőfokára hág
Petrovics Sándor, az Alföld poétája
„Now I lay me down to sleep
Blah, blah, blah my soul to keep
If I die before I wake
I'll go to hell for heaven's sake”
Megadeth: Go to Hell (1991)
Budapest
pusztulása mély részvéttel tölti el szívemet. Nem megyek el már soha ebből a
hazából. Megéneklem versben, dalban, eposzban, tragédiában e csodás város pusztulását.
Megyek a maradék hazában előre, a nagy magyar pusztában, a kies Alföld rónáin.
Légkondicionált kombájnok fülkéjéből hallgatom a pusztai tücsök nótáját, biodízel
traktorok platóján lesem a műholdak pislákolását 2049 szépséges júniusában.
Mellemen nemzeti trikolór, örökké, a kokárda.
Az emberek, a puszta fiai, a magyar SAPARD-parasztok megkönnyezik balladáimat
a kocsmában. Hálásak a költőnek, kunsági nagyfröccsel, csemői szilvával kínálnak.
Nemrégiben hallottam, terjed a hírem. Verseskötetem, a Buda és Pest siralomvölgye
máris kiadásra esélyes.
„Petrovics
Sándor tragédiája
Kossuth
és Petőfi rádió, Visegrád. Híreket mondunk.
P. Sándor 27 éves férfit tegnap ismeretlen tettesek halálra késelték egy kiskunmajsai
pubban. A szóváltás szemtanúk szerint azért kezdődött az erősen italos befolyásoltság
alatt lévő társaságban, mert P. Sándor illuminált állapotban fennhangon azt
állította, miszerint tavaly augusztus 20-án elszívott egy szál cigarettát Budapesten,
a Parlament épülete előtt. Mint az köztudott, a fővárost elpusztító tűzvész
éppen a Kossuth térről indult végzetes útjára.
A világhálón máris tömegével olvashatók P. Sándor versei, és egyéb ízléstelen
tréfák is napvilágot láttak. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz, a netőrség már
rajtaütött egy magát »Felkent Önsorsrontók Klubjának« nevező crackertársaságon.”
4.
epizód
Melyben a Hős különös állapotba kerül, ismeretlen helyen, ismeretlen társaságban,
újszerű helyzetben kénytelen szembesülni a magyarokkal,
s küldetését Kármán József kalauzolásával teljesíti
Petrovics Sándor a pokolban
Egy igen
sötét helyen eszméltem. Fektemben egy sűrű, fekete erdőt láttam körülöttem.
Föltápászkodtam. Konstatáltam: egy mélységes gödörben vagyok; fent, a peremén
pedig hatalmas fák ágaskodnak. Az üreg falában egy embermagasságú nyílás sötétlik,
s látható, egy a föld mélye felé tartó folyosó bejárata ez.
Ebben a pillanatban derengő, imbolygó fényt észleltem a folyosóból. Egy fekete
emberalak jelent meg a bejáratban.
– Nevem Kármán József. Én kísérlek a pokolba.
Bár fejem igen kába volt, azért felfogtam e szavak értelmét.
– Micsoda? Miket zagyvál itt össze? Ki maga, és mit akar tőlem?
– Meghaltál, Sándor fiam. Mész a pokolba.
– Azt mondja, Kármán József? Maga írta A Nemzet Tsinosodását?
– Én írtam, ám senki sem hallgatott rám. De eleget várakoztam már, ideje indulnunk.
Gépiesen léptem párat a bejárat felé. Ekkor vettem észre, hogy a pokol kapuja
fölött egy csontból faragott tábla sötétlik.
– „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.” – citálta magyarul a felismerhetetlen betűkkel
rótt sorokat Kármán. – Dante Alighieri szavai ezek Babits Miska fordításában,
rovásírással fölvésetve.
– Hoppá! – mondtam halkan.
Sokáig haladtunk a kanyargós, folyamatosan meredeken lejtő folyosón. Hol forróság,
hol fagyos hideg váltakozott a bűzös, ocsmány falú vájatban.
– Ki fúrta ezt a büdös lyukat? – kérdeztem.
– A honfoglaló magyarok első itteni halott lelkei ásták felsőbb parancsra. Ez
itten a magyarok lejárata a pokolba. – Hogyan? Hát a pokol nem nemzetközi? –
csodálkoztam.
– De az, ám a gonoszság hatalmas ura helytakarékosságból és adminisztratív megfontolásokból
nemzetiségi-állampolgársági felosztást volt kénytelen foganatosítani. Egyfajta
stimulációval az elkárhozott lelkek saját fajtájuk között kénytelenek bűnhődni,
ily módon fokozva szenvedéseiket. Hidd el, így sokkal kegyetlenebb lesz a te
utad is.
Egy hatalmas barlangba érkeztünk. Iszonytató jajveszékelést, nyögéseket, sóhajokat
visszhangoztak a fekete falak, néhány vérfáklya remegő fénye világította be
csupán a gyászos üreget.
– Hol vagyunk? – kérdeztem remegő hangon kísérőmet.
– A pokol első köre ez, a megvetett és gyáva magyarok gyűjtőhelye. Itt azok
bűnhődnek, akik életükben semmit sem csináltak, csak dolgoztak és hittek a magyar
királyoknak, kormányzóknak, nádoroknak, papoknak és miniszterelnököknek. Ők
azok, akiket eldobtak uraik, és a pokolnak sem kellenek.
Egyre nagyobb félelem töltötte el a szívemet. Végül is, én ilyen vagyok. Száz
százalékig illik rám az iménti jellemzés. Gyanítom, Kármán ezzel az idegenvezető-csellel
akart idehozni.
De nem, indulunk is tovább. Sötét, hömpölygő folyóhoz vezetett utunk. Egy csuklyás,
világító szemű homlessz állt a révnél.
– Íme az Acheron folyó, és Károly, a révész.
A révész nagy szemét volt, mindenáron meg akart vágni bennünket. Mint Kármántól
megtudtam, Károly egykori maszek, tipikusan magyar késő-kádári kisvállalkozó,
aki aztán adócsalás miatt hajléktalan lett a 20. század végén. Így már nem csodálkoztam
a viselkedésén. Odaadtam neki a bankkártyámat, amin ugyan fintorgott, de azért
átvitt.
A túlparton mindenféle közönséges magyarok voltak, mérhetetlen tömegben, ők
azok, akik nem hittek semelyik királynak, papnak és politikusnak, egyszerűen
csak éltek normálisan, hétköznapian.
– Az ő bűnük az, hogy nem hittek sem a változtatásban, sem az emigrációban,
sem a tudatmódosítókban, sem a pokolban. Egyszerűen ilyen hontalanok. A legtöbb
magyar itt bolyong, a sötétben, és nagyon unatkoznak.
Rettenetes félelem fogott el. Csak nem az a büntetésem, hogy ennyi magyar között
bolyongjak az idők végezetéig? Bár tökéletesen illik rám a bűn, amely e kárhozott
lelkek osztályrészese, meg kell hagyni. De azért ez túlzás volna.
Szerencsére Jóska (közben összetegeződtünk kísérőmmel, aki nagyon megörült ukrán
csempész-cigarettámnak, amivel kínáltam) továbbot intett.
Ekkor vettem észre, hogy lényegében egy gigantikus tölcsér peremén haladunk,
amely egy vörösen és fehéren villódzó, kísérteties mag felé vezet. Ám olyan
mélyen volt a tölcsér alja, hogy semmit sem lehetetett abból felfogni, ami ott
van.
Átértünk a második körbe.
– Sanyikám, itt kezdődik az igazi bűnösök hona. Erősítsd meg magadat, mert amit
innentől látni, hallani és érezni fogsz, az mindennél elviselhetetlenebb.
Megfogadtam a tanácsát, egy színültig telt pöcegödörnél mindent kiadtam magamból,
ami kiadható.
A négyféle ürítkezés zsibbasztó öröme nem sokáig tartott.
Ahogy haladtunk, egyre viharosabb szél vágott arcunkba. Mindenféle nőket és
férfiakat sodort ide-oda a szél. Kérdő tekintetemre Kármán készségesen válaszolt:
– A második körben a mértéktelen szenvedélyek rabjai szenvednek.
Jeges rémület szorította össze beleimet. Életem nagyobbik részében csak a szenvedélyeknek
éltem: nikotin, koffein, alkohol, hasis, pina, internet, és akkor a rútabb dolgokat
még el sem mondom. Talán itt fogok ezentúl én is sodródni?
A szél hozzám csapta az egyik régi ivócimborámat. Szemeiben leírhatatlan kín
és félelem parázslott. Ellöktem magamtól. Ekkor egy volt szerelmem esett rám
hátulról. Emlékeztem: egy gruppenszex-partin ismerkedtünk meg. Pőre teste most
kék volt az örökös széltől, és fekete zúzódások, vörös karmolások borították
mindenütt. Undorító volt, ellöktem magamtól.
Mentünk tovább, hosszan.
– A harmadik körben a falánkok sorvadnak – mondta Kármán, mentében összébb húzva
barna köpenyét, így védve magát a mocskos ónos esőtől, ami a nyakunkba zúdult.
Amit itt láttam, az minden eddiginél borzalmasabb volt. Egy démoni szörnyeteg
rohangált fel-alá, és az irtózatos tömegben hömpölygő kövér magyarok beleit
szaggatta, látszólag kapkodva és találomra. Lopva lassan már letagadhatatlan
sörhasamra tekintettem. Csak nem ide kerülök? Miért kellett nekem annyi sört
vedelnem? Igaz, dagadt nem vagyok, de falánknak falánk. Az üvöltések és sikolyok
olyan sértőek voltak, hogy be kellett fognom a füleimet. A szabadon lebegő,
felszakadt emésztőrendszerek bűzét viszont lehetetlen volt elleplezni. Szerencsére
Kármán megkönyörült rajtam. Egy kis tégelyt húzott elő:
– Kend be az orrod ezzel a kenőccsel, a kórboncnokok is ezt használják. Persze
a pokolban ez kevés.
Az erős mentaillat kellemesen elbódította sikoltozó szagérzékelő receptoraimat.
Indultunk tovább a negyedik kör felé.
A hely, ahová értünk, tele volt mindenféle alakokkal, nyakukon hatalmas zsákok,
és szüntelenül egymáshoz verődtek körkörös haladásukban. Arcuk a kíntól már
teljesen eltorzu,t. Felismerni véltem számos híres magyar gazdagot a történelemből,
nemeseket, vállalkozókat, vezérigazgatókat, menedzsereket.
– Itt a tékozló és fösvény magyarok bűnhődnek.
Lélegzetem is elakadt. Csak nem ide kellett megérkeznem? Egész életemben tékozoltam
és fösvénykedtem.
Kármán azonban nem állt meg. Haladtunk lefelé az ötödik körhöz. Egy folyóhoz
érkeztünk.
– Ez már a Styx, amit a magyarok Stexnek neveztek el.
A mocsaras vízben emberalakok fetrengtek és fuldokoltak, mocskos disznók módjára
röfögtek és hörögtek egymásra. – Itt a vad haragban élő magyarok kínlódnak az
idők végeztéig. Azok a bugyborékok pedig, amik a mocsár fenekéről jönnek, az
eltompult és érzéketlen magyarok szájából törnek elő. Rajtuk taposnak az előbbiek.
Mivel kísérőm hosszan rám nézett, biztosnak vettem, hogy utam végéhez értünk.
Hányszor öntötte el költői szívemet a vad harag, és hányszor tanúsítottam tompult
érzéketlenséget környezetem, az emberek, a magyarok felé!
Mélységes szánalmat éreztem magam iránt, amiért ilyen cudar helyen kell bűnhődnöm,
ráadásul ilyen társaságban. Ott például magyar fasiszták acsarkodnak mocsaras
fejjel, hátul bőrfejűek és ávósok fojtogatják saját bajtársaikat, délebbre janicsárok
és szerzetesek, arrébb tanárok, életükben divatos, de aztán elfeledett művészek,
újságírók gyötrik egymást. Őrmesterek, huszárok, zsoldosok, csendőrök, mindenféle
szörnyű alak üti-vágja a másik fejét.
Kármán József elmosolyodott:
– Na, menjünk tovább.
A Stex révjéhez érkeztünk.
A révész, Matuska Szilveszter, nem sokat teketóriázott, letépte rólam az órámat,
és már vitt is minket a túlpartra.
Egy gigantikus fekete város jelent meg a ködben. Falai fel-felizzó vasból emelkedtek.
Ahogy közeledtünk felé, egyre több démon és fúria került utunkba. A látványukat
sem bírtam elviselni, nemhogy a hangjukat; csukott szemekkel, behúzott fejjel,
kísérőm vállát fogva léptem be a várba.
– Nyisd ki a szemedet, Sándor fiam. A hatodik körhöz érkeztünk.
Ahogy körülnéztem, mindenhol iszonytató, nyitott sírboltokat láttam, bennük
rothadó, de élőnek látszó holtakkal. A sírokból kékes lángok csaptak elő szüntelen,
folyamatosan perzselve az oszló emberhúst.
– Itt pusztulnak mindörökké a főeretnek magyarok. Magyarán mindenki, aki valamelyik
vallás nevében zsarnokoskodott. Ott vannak, nézd csak, a reformátusok. Külön
szekció. Amott a politizáló katolikus papok, néhány vallásügyi hivatalnok, önjelölt
táltosok, sámánok, boszorkányok, pogányok, ott van Vazul is, hátul meg a Szent
Korona-tan élharcosai. Akadnak hitgyülisek, jehovák, krisnások, de sátánisták,
Potter-hívők, Jedi-lovagok is. Alacsonyabb rangú szabadkőművesek, kommunisták,
liberálisok, konzervatívok, szocdemek, cionisták, demokraták, kisgazdák, szakszervezetisek,
szerkesztők, közhivatalnokok, lobbisták, színházdirektorok.
Rettenetes balsejtelem fogott el. Nálam nagyobb eretneket még nem hordott hátán
a föld! Én is ilyen zombiként fogok rothadni ebben a katlanban?
Kármán továbbot intett.
A hetedik kör bejáratát borzasztó külsejű emberalak állta el: Rózsa Sándor.
Úgy nézett rám, mint aki tudja: kilépni e kapun már nem lesz módomban.
– Az erőszakosok hazájába értünk, itt három külön csoportban bűnhődnek a magyarok.
Az első csoport itt van, a vérpatakban.
Valóban, egy gyors sodrású patak bukkant fel az út mellett. De milyen patak!
Vér folyt benne, embervér. És benne magyarok fuldokoltak, nagyon sokan!
– Gyilkosok, rablók, zsarnokok, terroristák, biztonsági őrök, olyan magyarok,
akik felebarátaik ellen követtek el erőszakot – summázta Kármán a tudnivalókat.
Egészen megdöbbentő volt a látvány. A fuldoklók időnként a part felé próbáltak
evickélni, ám onnan vérszomjas kentaurok nyilaztak rájuk. Igen jól mulattak,
szemmel láthatólag fogadásokat kötöttek egymással, hogy ki tudja pontosabban
szemen lőni a szakállas hegyű nyílvesszőkkel a menekülni szándékozó bűnösöket.
Kármán sorra mutatott rá a fejekre:
– Az a csúf ott Attila, aki Isten ostorának képzelte magát.
– Hunok is vannak itt? – kérdeztem csodálkozva, elfúló hangon.
– Őket is ide helyezték, hogy láthassák a magyarok, kikkel keresik a rokonságukat.
De nézd csak, ott van Dózsa György is.
– Ő miért?
– Hány és hány kegyetlenséget követett el ő és serege! Asszonyok, gyerekek,
állatok!
Egymás után mutatta be a közismert magyar gyilkosokat és rablókat, a paraszttól
egészen a főnemesig, végig a magyar történelmen. Sós Lajost éppen mellőlünk
lőtte ki az egyik kentaur.
Könyörögtem Jóskának, hogy menjünk erről az irtózatos helyről. De a következő
csoport látványa sem volt szívderítőbb!
– Ebben a sötét fákkal teli ligetben senyvednek az öngyilkosok!
Nem láttam itt senkit. Odaléptem az egyik bokorhoz, és letörtem egy ágat. Legnagyobb
rémületemre a cserje felsikoltott! A kezemben vonagló ágból vér spriccelt, keserves
zokogás tört elő mindenhonnan.
E mérhetetlen szenvedést látva újból elöntött a kétségbeesés: hányszor játszottam
az öngyilkosság gondolatával, hányszor magasztosítottam fel az öngyilkosokat,
nagy elődeimet például, Juhász Gyulát, József Attilát! És most mégis nyüszítve
rettegek, nehogy az ő társaságukba kerüljek!
Ám Kármán továbbhaladt. Iszkoltam utána. Szörnyűséges, kénes tűzesőt láttunk
a mellettünk elnyúló területen, még a perzselő homokból is lángok törtek elő.
– A harmadik csoportban bűnhődnek a természet ellen vétkezők! Itt vannak a szodomita
magyarok, a fajtalankodók, a nekrofíliások, a koprofágiások, és a többi undok
féreg.
A tűzben fetrengő, hólyagzó bőrű, perzselődő magyarok között felismerni véltem
egyik kedvenc pornódívámat. Magasságos ég! Miért kellett nekem ilyen pornófilmeket
is megnéznem? Egy asszony és egy ló, hát tudhattam volna, hogy mi lesz ennek
az eredménye! Sírva fakadtam arra gondolva, hogy talán vétkem miatt nekem is
itt kell vezekelnem.
– Amott, a Phlegetón tüzes könnyfolyó partján pedig a pedofílek izzanak – mondta
megvetően Kármán. Felismertem Pándi Andrást is a tömegben, Báthory Erzsébetre
pedig Jóska hívta fel a figyelmemet.
Egészen elgyengültem már, remegő lábaim alig bírták követni kalauzomat.
Feltárult előttünk a nyolcadik pokolkör. Egy tűzfolyón kellett átjutnunk. A
révész, az oszló arcú, hírhedt Fatia Negra, rövid huzavona után elvette a fényképezőgépemet.
– A csalók vidéke, szaknyelven Ronda-bugyrod e hely neve – mondta hangosan kísérőm.
A körülöttünk örvénylő jajgatástól és zokogástól alig értettük már egymás szavát.
– Itt tíz bugyorba vannak beosztva a bűnös magyarok.
Az első bugyorban bűzlő ördögök hada korbácsolta a magyar kerítőket és kurtizánokat.
Főleg nők sikoltoztak itt elviselhetetlen hangerővel, köztük megannyi ismert
nemesasszony és kékharisnya. Patakokban folyt a vér a lemeztelenített, csúf
testekről.
A második bugyor egy leírhatatlan külsejű és szagú, emberi ganajjal és okádékkal
teli hatalmas gödör volt, benne fuldokoltak a magyar talpnyalók, seggnyalók
és egyéb hízelkedők. Kármán hadarva sorolta az ott látható híres magyar tudósokat,
színészeket, kritikusokat, költőket, írókat és számos foglalkozás egykori sztárjait.
Hihetetlen volt látni a Kossuth-díjasok szekcióját. Itt el is ájultam egy pillanatra,
ahogy felidéztem magamban, hányszor nyaltam valamilyen előnyben reménykedve
ismertebb alakoknak.
A harmadik bugyorban megannyi korrupt magyar lógott fejjel lefelé, lábuk kőbilincsbe
zárva, miközben talpukra izzó vasak szorulnak ritmikusan. Mennyi kurátor, rendőr,
határőr, vámos, tanár, orvos, államtitkár, osztályvezető, pártfunkcionárius,
pap, Merkúr-telepvezető jajgatása olvadt itt össze egyetlen fájdalomteli halálsikollyá!
A negyedik bugyorban kicsavart fejű magyar jósok és varázslók hada járta örökös
útját, egymásba gabalyodva, hátrafelé menetben. Megannyi ideológus, filozófus,
közgazdász, hamis próféta, párttitkár, irodalomtörténész, kanonizátor arcát
véltem felismerni e pokoli hordában. Felordított bennem a lelkiismeret: hányszor
és hányszor hittem abban, hogy próféta vagyok!
Az ötödik bugyorban a hatalmi pozícióból pénzzel ügyeskedő magyar főkorruptak
regimentje főtt szurokkal teli üstökben. Állami beruházások át- és kijátszói,
családi kultúrkörök felkentjei, fiktív cégek meggazdagodott ügyvezetői, adóhivatali
inkvizítorok, milliárdos ügyleteket lebonyolító sztárügyvédek üvöltötték minden
kínok legpokolibb hangjait a vasvillás őrördögök vigyorgó pofájába.
A következő pokolbugyor képmutató és szenteskedő magyarok vezeklőhelye volt:
irtózatos ólomcsuhában vánszorogtak e megátalkodottak. Elakadt a lélegzetem
látva a híres magyar művészek, egyházi emberek, macsók, költők, történelmi hősök,
hadvezérek tömegét. Gyorsított filmként pergett le előttem, hányszor próbáltam
sajnálatot kelteni magam iránt én is, mikor azt híreszteltem, nyomorgok és nélkülözök,
s közben a cimborákkal dőzsöltem esténként a kocsmában. Ide kell hát megérkeznem?
A hetedik bugyorban a közjavak, a szent helyek magyar tolvajait láthattuk: mérges
kígyók felmérhetetlen tömege fonta be ezeket a testeket; a kígyók újra és újra
belemartak a bűnösök húsába. Környezetszennyezők, mérnökök, képrablók, rongálók,
liliomtiprók, vandálok, orgazdák, katonák, martalócok, vadászok, halászok, forradalmárok,
crackerek, privatizálók, államosítók, graffitiművészek hada hallatta egyszerre
az iszony pokoli hangjait. Előttünk egy hatalmas vipera éppen egy hírhedt gyújtogató
szájüregét feszegette szét. A szemünk láttára csúszott le a torkán! Eszembe
jutott, hányszor vizeltem le a hősök szobrait a Hősök terén, és még mennyi bűnt
követtem el városom ellen!
Következett a nyolcadik bugyor, mely egy hatalmas tűzkör volt, benne minden
lángnyelv egy-egy gonosz tanácsadó. Itt aztán volt választék hírességekben:
udvari és miniszterelnöki tanácsadók, párttitkárok, államtitkárok, parlamenti
képviselők, magas rangú egyházi hivatalnokok, asztrológusok, tisztiorvosok,
hadvezérek és főtisztek sikoltoztak a hatalmas lángokból. A nemzetközi szerződések,
fegyverletételek, békeszerződések, hadüzenetek, belépési nyilatkozatok aláíróit
külön bemutatta Kármán. Sajátos társaságot képviseltek a honfoglalók: a hét
vezér és főembereik, táltosok és harcosok bűnhődtek itt korabeli tévedéseik
miatt.
Már alig bírtam látni és hallani ezt a sok iszonyatot, de még csak most következett
a kilencedik bugyor: a viszályszító és botránykeltő magyarok könyörület nélküli
végállomása. Egy igen kapitális méretű, minden eddiginél rútabb főördög metszette
itt fel a hasát és arcát a bűnösöknek. A sebek jól kivéreztek, majd behegedtek,
és kezdődött minden elölről, a végtelenségig. Nem győztem kapkodni a fejem:
pártaktivisták, káderek, országgyűlési képviselők, újságírók, egyesületek, szövetségek
és társaságok elnökei, kémek, besúgók, provokátorok, vezérszurkolók, nacionalisták,
kultúrpolitikusok, kisebbségi képviselők, tanácselnökök, vallásalapítók, reformátorok
egész regimentje üvöltötte felénk iszonyatát és fájdalmát.
És ez még nem volt minden. A tizedik bugyorban kínlódtak a hamisítók, a hazugok
és képmutatók. Mennyi szentként tisztelt vagy rajongott, híres magyar művészt
és polgárt lehetett itt látni! Költők és írók irdatlan hordája, zenészek és
zeneszerzők megdöbbentő sokasága, képzőművészek hatalmas hada, filmesek, színházasok,
színészek, kritikusok, esztéták, elméletalkotók, szerkesztők, feltalálók, menedzserek,
pénzhamisítók, borhamisítók, politikusok, kisiparosok, vendéglősök, piacosok,
gyógyszerészek, feministák, közgazdászok, hivatalnokok félelmetes csürhéje.
És mindegyikük undorítóan rühes, a rühatkák tömege mozog bőrükben, és mindegyikük
tépi, kaparja magán a visszataszító sebeket saját körmeivel, miközben olthatatlan
szomjúságtól tátognak és hörögnek. Időnként becsap közéjük egy-két gyűlöletes
teremtmény, az egyik költőnőt éppen előttünk hágta meg egy hatalmas, rühes,
lótestű démon, kis híján ismét elájultam a borzalomtól.
Ahogy kiértünk Ronda-bugyrodból, Kármán megállított.
– Sándor fiam, most pedig szedd össze magad. A legfájdalmasabb és legborzalmasabb
része következik a pokolnak: a kilencedik kör.
– Jóska bátyám, én már nem bírom ezt tovább. Könyörülj rajtam! – rebegtem rimánkodó
hangon.
– Bah! – legyintett kissé dühödten vezetőm. – Azonnal indulunk tovább!
Nem tehettem mást, követtem.
A magyar árulók bűnhődésének iszonytató központjába érkeztünk. Középen egy óriási,
fenékig befagyott állóvíz, Kocitus tava terült el. A legborzasztóbb bűn a legborzasztóbb
büntetéssel toroltatik e szívdermesztő helyen: a kárhozott magyarok a tó jegébe
fagyva szenvednek örökkön-örökké, mindig újratermelve földi aljasságukat. Magyar
királyok, kormányfők, államfők, főtitkárok, deportálók, követek, fővezérek,
költőfejedelmek, ispánok, vérfertőzők, kannibálok, testvér-, szülő- és gyermekgyilkosok,
hóhérok, kápók, kettős ügynökök, köpönyegforgatók, kínvallatók, állatkínzók,
nemierőszak-tevők, csonkítók sötét serege vonyított mélységes és döbbenetes
kínjában a fekete jégtükörből kikandikálva. Egy-egy félig kiszabadult test az
éhségtől őrülten veti rá magát a másikra, és elevenen eszi le a csontokról a
fagyott hús, hogy aztán újra, gyalázatosan kifordult testhelyzetében, belefagyjon
a halálos nedvbe. Ott láttam meg, a tó közepén, a legelitebb társaságot: Kun
Béla, Gömbös Gyula, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás és Kádár János
egymásba harapva, egymásba fagyva nyüszített, körülöttük néhány miniszterelnök
és apostoli király sziszegett.
Szinte megsemmisültem ettől a gyűlöletes látványtól. Kármán rángatott el a delejesen
vonzó tótól, már-már magam is örökös rabja lettem ennek a minden helyek legiszonyatosabbikának.
És most értünk a pokol legmélyébe.
Nem is én mozogtam már, hanem valami rajtam kívül álló erő. Megpillantottuk
Diablót magát, fagyottan, jéggé vált turulok és hollók, kutyafejű teremtmények
dermedt őrségétől övezve. Elveszítettem maradék eszméletemet is.
5.
epizód
Melyben Hősünk folytatja kísérteties útját
Kármán József kitartó támogatásával,
újabb, nem hétköznapi helyekre vetődnek,
s fontos szerephez jutnak a P betűk
Petrovics Sándor a purgatóriumban
– Talpra, magyar! – kiabálta a fülembe Kármán.
Lassan kezdett tisztulni a tudatom.
– Hol vagyunk?
– Megyünk a purgatóriumba. Idáig én cipeltelek a hátamon, de most már elég volt.
Kelj fel és járj! – mondta zsörtölődve kalauzom.
Mintha egy mázsás kő szakadt volna le a szívemről.
– Hát nem kell a pokolban maradnom?
Kármán közben már elindult a végtelennek tűnő, keskeny folyosón. Kelletlenül
szólt vissza:
– Túl kíváncsi vagy. Kövess.
Nagy sokára a Föld túloldalán, az óceán közepén bukkantunk fel, egy csonkakúp
alakú szigeten.
– Megérkeztünk. Ez a purgatórium.
Ahogy körülnéztem, nyugtáztam magamban, hogy ez sokkal kellemesebb helynek tűnik,
mint a pokol. A csonkakúp-hegy oldalán, egészen a felhőkbe vesző tetőig, csigavonalban,
lépcsőkkel és teraszokkal kombinálva, egy keskeny út vezet fölfelé. Jól láthatóan
hét, egymással párhuzamos szintre tagolódott az egész képződmény.
Pirkadt éppen.
Rögtön az út elején egy félszemű őr állott.
– Bemutatom neked Jumurdsákot. Ő mélységes megbánása miatt, a magyarok utólagos
megkedvelése okából kapta meg a purgatórium őre megtisztelő címét – közölte
készségesen Kármán.
Jumurdsák azt tanácsolta, mossam le magamról a pokol mocskát a patakban, ami
mellettünk folyt a tengerbe. Így cselekedtem.
Felkaptattunk az első kör irányában. Sehol egy teremtett lelket nem láttam.
– Itt elvileg a bűnbocsánatra esélyes, életük végén önnön gonoszságukkal leszámoló
magyarok vezekelnek. Mint láthatod, üres az út – közölte komoran kísérőm.
Ekkor egy meztelen nő száguldott le az égből. Suhintott egy nagyot fekete szárnyával,
egyenesen a homlokomra, majd eltűnt.
– Ki volt ez? – kérdeztem döbbenten Kármánt.
– Angyal volt, és a hét főbűn – peccatum – jelét rajzolta a homlokodra: hét
P betűt. Ez minden idekerülő léleknek kijár.
Egy hatalmas, díszes kapuhoz értünk, az első kör bejáratához. Az égbolt felől
ünnepélyes hangulatú zene áramlott felénk.
Néhány görnyedő, roskadozó magyar ment el mellettünk.
– Ők a kevély magyarok, akik vezeklésükkel esélyesek még a megváltásra.
Ekkor ismerős arcot láttam magam előtt. Összeszedtem minden bátorságomat, és
megszólítottam.
– Elnézést, uram, Ön olyan ismerős számomra... Megtudhatnám, kihez van szerencsém?
– Arany János vagyok – felelte szelíd hangon a bajuszos illető.
Döbbenetemben szóhoz sem jutottam pár másodpercig. Végül megráztam magam, és
szerényen bemutatkoztam, majd nem bírván türtőztetni kíváncsiságomat, nekiszegeztem
a kérdést:
– Hogyhogy magának vezekelnie kell a purgatóriumban?
Arany elmosolyodott.
– Úgy látom, fiam, ahhoz képest, hogy idáig jutottál, keveset tudsz te még a
világ dolgairól.
Félrevont egy szakadék szélére, s röviden összefoglalta a lényeget.
– Elfogadtam az Akadémia elnöki tisztségét. A kevélység főbűnébe estem. Tudat
alatt pozícióra vágytam, pedig tudhattam, hogy ezeknek nem érdemes produkálnom
magamat. Hát ezért kell végigjárnom a purgatóriumot, mielőtt bebocsáttatást
nyernék a magasabb szférákba.
Elkeserítőnek találtam Arany példáját. Ha ennek a nagyon nagy költőnek és léleknek
is ennyi ideje a purgatóriumban kell vezekelnie, kinek van itt bármire esélye?
Arany utamra bocsátott, Kármán pedig halkan kuncogott elkámpicsorodott ábrázatomra
tekintve.
– Te aztán fura egy szerzet vagy. Úgy látom, nagy meglepetések érnek még téged
a végjátékban – mondta rejtélyes arckifejezéssel.
Egy angyalszárny csapott a homlokomba.
Kármán rám nézett. Őszinte döbbenet ült ki az arcára.
– Ezt nem értem! Most annak kellett volna történnie, hogy az első P jele eltűnik
a homlokodról!
– És? Mi történt? – kérdeztem rémülten.
– Nem tudom! Nyolc P-t látok a homlokodon!
Irtózatos rémület fogott el. Belenéztem az utat kísérő patak víztükrébe, és
csakugyan: nyolc darab vörös P betű sorakozott a homlokomon. Egy sorban hét
darab, s alattuk, mint egy új sor nyitánya, egyetlen jel.
– Most mit tegyek? – kérdeztem remegő hangon.
– Sejtelmem sincs – suttogta gondterhelten Kármán. – Én csak annyit tudok, hogy
végig kell kísérnem téged a purgatóriumon. Nem tudhatom, mi ennek a felsőbb
értelme. Mindenestre a következő körbe csak úgy léphetsz át, ha már csupán hat
jel virít a homlokodon. Helyette nyolc van.
Hosszan elgondolkodtunk a felsőbb értelem kifürkészhetetlen logikáján. Végül
bátortalanul megszólaltam.
– Te, Jóska, mi történne, ha a homlokomra fésülném a hajamat? Úgy talán nem
vennék észre, hogy valami nem stimmel.
Kármán csak ingatta a fejét, és érthetetlenül morgott maga elé valamit.
Végül elszánta magát:
– A végső választ úgysem tudhatom. Kövess a második körbe! – s ezzel határozottan
továbbindult, felfelé.
Ahogy átléptünk a vezeklés második, az elsőnél magasabb és szűkebb körébe, magamban
már vártam, hogy valami iszonytató büntetés sújt le rám arcátlan csalásom miatt.
Ehelyett semmi sem történt.
Kármán rám se nézve mondta maga elé:
– Itt várakoznak megtisztulásukra az irigy magyar lelkek. Mint láthatod, alig
valaki jutott el idáig.
Valóban, láttunk néhány irigy magyart, akik levarrott szemekkel, égi példabeszédeket
hallgatva kuporognak egymás mellett.
– A sok hallgatásnak végül megtisztulás lehet a vége. Szerencsés esetben – summázta
kísérőm a tudnivalókat.
Egyre türelmetlenebbnek láttam Kármánt, láthatólag unta már ezt a sok bolyongást,
ment volna a saját dolgára. Nem győztem bocsánatot kérni tőle, amiért ennyi
gondot okoztam neki, de leintett:
– Bocsánatért nálam rossz ajtón kopogtatsz.
Újabb angyali szárnycsapás homlokomra: Kármán arca még jobban elkomorult, ahogy
félresöpörte szemembe lógó fürtjeimet.
– Ajaj, kilenc jel van immár a homlokodon.
Kapkodva visszaigazítottam csapzott hajamat, és már haladtunk is tovább, elértük
a következő purgatóriumszintet.
– A harmadik körben a harag indulatában vétkes magyarok vezekelnek. Ők látomások
útján részesülnek megtisztulásban.
Itt még az előző köröknél is kevesebb magyar lelket láttam. A lézengő lelkek
egyfajta transzban, ég felé vetett fejjel kóvályogtak.
Menetrendszerű szárnycsapás, ezúttal majdnem kiverte a szememet az angyal.
– Ott virít fejeden a tizedik jel! – ellenőrizte állapotomat vezetőm.
Egyre inkább kerültük a fölösleges beszédet. Körülöttünk a lelkek mind emelkedettebb
hangulatban várakoztak, míg mi komoran, némán, sietve kaptattunk fölfelé.
– Íme a negyedik kör: a jóra való restek tisztulásának helyszíne.
Ebben a körben tucatnál is kevesebb magyarral találkoztunk. Mint megtudtam,
ők lelkük mélyéből kapják javulásuk mikéntjét. A lelkek valósággal rohannak
jóvátenni életük tunyaságának mulasztásait.
Megkaptam a tizenegyedik jelet is homlokomra.
Az ötödik, még szűkebb körben a vezeklő magyar fösvények pár fős csoportjával
ismerkedtünk. Ők a földön feküdtek, és helyzetükhöz illeszkedő szövegű zsoltárokat
énekeltek lankadatlan.
Tizenkét bűnjellel fejemen haladtunk még följebb, a hatodik körbe, ahol a torkosság
megtisztulásra érdemes magyar bűnösei éheznek. A lelkek (hárman) gyönyörű gyümölcsöktől
roskadozó fák alatt jártak-keltek, de ha akarták volna, akkor sem érhették volna
el a zamatos terméseket.
Az angyal ezúttal már nem fogta vissza magát: teljes erővel csapott rá a fejemre,
így szédelegve és tántorogva jutottam át a purgatórium utolsó körébe, a nem
túl szerencsés előjelnek tekinthető, tizenhárom darab P-vel megjelölten.
– A bujaság bűnét purgálják itt kifelé magukból a még tisztítható magyar lelkek!
– nézett rám szinte feddőleg Kármán.
Amit korábban a purgatóriumról sejtettem, itt vált csak érzékelhető valósággá:
mindenütt a tisztítótűz fájón pörkölő lángjai lobognak. Magam is többször megpörkölődtem,
ahogy lépkedtünk a keskeny ösvényen, nagyon oda kellett figyelnem homlokom jeleit
óvó hajamra. Mindösszesen kettő magyar lelket leltünk e tűzben, egy férfiút
és egy asszonyt, mindketten a szüzesség erényét magasztaló himnuszokat daloltak.
– Láthatod, jelenleg csupán kettő magyar kapott esélyt arra, hogy megszabaduljon
az utolsó főbűntől.
Eljött az angyal újra, és oly mértékben sújtott rá fejemre a tizennegyedik jellel,
hogy elveszítettem eszméletemet.
Ahogy hagymázas álomban fetrengtem, hirtelen megjelent előttem a budapesti Hősök
tere képe: én az ismeretlen katona sírjának helyén állottam, s szemben velem
a tizennégy hős előreszegezett karddal, lassan, fenyegetően felém lépdel. Már
odaértek hozzám. Mind a tizennégyen felemelik kardjukat. Sújtásra készülnek.
6.
epizód
Melyben a Hős és kísérője, Kármán József minden eddiginél messzebbre jutnak,
ahonnan meglehetősen ritka a visszamenet, ám ez, Hamvas Béla
közreműködésével, mégis sikerül Sándornak
Petrovics Sándor a paradicsomban
– Ébredj,
már beste lélek, tovább kell haladnunk! – kiáltotta Kármán, miközben jó kiadósat
rúgott az oldalamba.
– Hát nincs vége? Hová cipelsz még, nem láttam eleget? – kérdeztem megtörten.
– Megyünk a paradicsomba! Hitemre mondom, nem értem, hogyan lehetséges, de hát
ezt kaptam parancsnak! – szólt ünnepélyesen József. – Fogd meg a kezemet erősen,
Sándor!
Engedelmeskedtem, kézen fogva léptünk párat együtt, egyenesen a purgatórium
csúcsára, s már emelkedtünk is, szárnyaltunk ismeretlen erőtől megfogva, fölfelé,
mintha egyenesen a Napba repülnénk!
Ahogy a Hold mellett suhantunk, nem bírtam megállni, megkérdeztem Kármántól:
– Mondd, Jóska, jártak az amerikaiak a Holdon?
– Ugyan már, Sándorkám, hiszen a Hold mindig is lakott volt, erősen védve, itt
laknak az önhibájukon kívül bűnbe esett lelkek, kik ugyanakkor megdicsőültek!
Igen elcsodálkoztam. Közben sorra hagytuk le a bolygókat; mindegyiken ufóként
röpködő, örvendező lelkek.
– Ennyi magyar jutott idáig? – kérdeztem.
– A paradicsom és környezete már internacionális. Alig van itt már valaki a
világból, pazarlás volna külön rezervátumokat létrehozni számukra.
Meglepetésemre egyenesen beleszáguldottunk a Napba. Majd tovább, még tucatnyi
hasonló csillagon keresztül, egészen a végállomásig.
Egy hatalmas, lángpallosú őrangyal lebegett előttünk.
– Hajaj, most jön a homlokellenőrzés! – mondta megtörten Kármán. – Lebukunk
csalásod miatt.
Az angyal azonban – miután felszólított, söpörjem el hajamat homlokom elől –
undort tükröző arckifejezéssel ugyan, de félreállt utunkból.
– Nem lesz ennek jó vége, én mondom neked – csóválta fejét hitetlenkedve Kármán.
– Apropó, Jóska bátyám, hogy van az, hogy te szabad bejárással bírsz mind a
pokolba, mind a purgatóriumba, mind pedig a paradicsomba? Hol van a te állomáshelyed?
– Magam sem értem ezt pontosan. Én is bűnhődök, de én úgy, hogy állandóan vágyódom
ide, a paradicsomba, mégsem maradhatok, hanem járhatok örökösen azon az úton,
amit te is láthattál. Valószínűleg ez a büntetésem, amiért életemben magyar
íróvá lettem.
Innentől lehetetlen bármit is mondani e helyről, legyen elég, hogy errefelé
maga a tökéletes gyönyörűség minden.
Mindazonáltal alig lézengtek itt páran.
[...]
– Mutasd meg a magyarokat! – kértem Kármánt.
– Hát, nehezet kérsz, Sándor. Tulajdonképpen alig ismerek itt magyart. De nézd
csak, ott ül, a fa alatt, Hamvas Béla.
Megpillantottam a magyar filozófus-írót. Egy gyönyörűséges fa alatt heverészett
pipázva, mellette thai masszőrlányok töltögettek hűs, illatozó borokat serlegébe.
Odamentünk hozzá, és illően bemutatkoztam.
– Nahát! – csak ennyit mondott.
Kármán közben leheveredett a lányok mellé. Láttam, ahogy cinkosan összemosolyog
Hamvassal. Újból elfogott a kétségbeesés.
[...]
– Hamvas úr, könyörüljön rajtam! Mi hát az ítélet fejem felett? Már végigjártam
a poklot, a purgatóriumot és a paradicsomot, és még mindig nincs fogalmam arról,
mi lesz a sorsom.
– Ajaj, fiam, nagy slamasztikába kerültél. Itt vagy a paradicsomban, homlokodon
tizennégy jellel. Veled a legfelsőbb beszéd tiltva van, én csupán tolmácsként
utasítalak egy-két dologra. Nagy zavart okoztál te a világban, és a legfőbb
baj, hogy mit sem értesz az egészből. De időnk, mint a tenger, ha kell, kétezer
esztendeig tanulod majd saját irhádon, mi a magyarok istene! – dörögte.
– De hát Hamvas úr, én már tényleg nem értek semmit. Egyszerű magyar poéta vagyok,
akit megkéseltek egy kocsmában. Bűnösnek bűnös, hiszen rossz verseket írtam,
hiszen egész életemben csalárdul éltem, de miért kell ennyire összezavarni?
Még hogy pokoli túrára, purgatóriumba, paradicsomba küldenek, engem! Hát ki
vagyok én? Alantas féreg. Ráadásul hitetlen. Ha már meg kellett halnom, jelöljenek
ki nekem helyet, ha lehetséges. Gondolom, a paradicsom túlzás volna, de legalább
a purgatóriumba, esetleg valami hinduista nirvánába.
Hamvas összeráncolta a homlokát.
– Mit képzelsz te magadról, hogy tanácsokat adj a magasabb értelemnek! Téged
azért hoztak ide, hogy helyrezökkents egy-két olyan dolgot, amit zavaros elmédben
forgattál. Láncszem vagy egy pokoli gépben, s éppen rád esett a választás sok
ezer közül. Ezért lehetsz hálás is, meg bánhatod örökké, hogy milyen peches
voltál. Apropó, pipával téged nem kínállak. Ismerünk.
Nem értettem én semmit Hamvas beszédéből. Földúlt voltam ettől az egész élményáradattól,
amit átéltem, nem tudtam tehát, miért nem lehet egyszerűbben tudatosítani, mi
legyen a sorsom.
[...]
Hamvas némi töprengés után folytatta:
– Úgy látom, eseted súlyossága még a legfelsőbb körökben is különös döbbenetet
okoz. Valójában esélyed sincs rá, hogy értelemmel felfogd bűneid súlyát, ezért
különös terápiára ítéltettél. Azt az utasítást kaptam, hogy vetesselek alá a
tér és idő sötét távlataiba. Majd ha onnan megérkezel, megtanulsz kesztyűbe
dudálni. Saját világi bőrödön kell megtapasztalnod, mivel jár hősökkel packázni.
De jól vigyázz! Ha belenyúlsz a történelem sodrába, példátlan lesz végső büntetésed!
Ekkor két nagy, fekete angyal csapott le rám egy felhőből. Belemartak vállaimba,
és már zuhantunk is, valami felfoghatatlan, fájdalmas, fekete örvénybe. Menet
közben csak arra volt erőm, hogy megbánjam a megszületésemet is.
Ez már a megsemmisülés? Ha tehetném, arra kérnélek benneteket, magyarok, soha
ne gyújtsatok rá.
(Vége az Első Könyvnek, melyben Petrovics
Sándor első nagy utazását kísérhettük
figyelemmel. Ám: hamarosan következik
a Második Könyv,
a Petrovics Sándor nagy utazása II.,
melyben a Hős újabb különös kalandokba
keveredik.)
(vége a részletnek, a folytatás)
©
Tomkiss Tamás, 2002, 2003
© www.tomkiss.hu