MEGJELENT:
Az
Irodalom Visszavág, 1996,
RÉGI FOLYAM, 13. szám.
„Még
két sört és két unikumot szeretnék kérni”
Tar Sándor:
A mi utcánk
Magvető–AB-Beszélő, Budapest, 1995.
Illetve unikum helyett két liter bort. Ugyanis „a mi utcánkban” nem divat az
unikum és más előkelő italok, itt nyoma sincs a Szigony utcai jólétnek. Mégis,
mintha a Roncsfilm világába csöppenne az olvasó, aki gyanútlanul kezébe
veszi Tar Sándor kisregényét, és egyszer csak arra eszmél, hogy már vége is
van. Milyen kár!
Hogy miért nem lehet letenni ezt a könyvet? Mert hihetetlenül őszinte, döbbenetesen
hihetetlen. Groteszk humorral telített és illúziórombolóan szívszorító. Petri
György szerint a titok nem más, mint hogy Tar Sándor tényleg író. Lehet, hogy
ez a szokatlan? Magyarországon még vannak írástudó írók?
Ne felejtsük el, hogy Tar szociográfus. Ő tudja azt, amit a pesti értelmiségiek,
a politikusok nem érzékelnek közvetlenül. Tudja, hogy mi folyik „az isten háta
mögött”, a végtelenül elmaradott tiszántúli falvakban, a szocialista iparvárosok
kegyetlenül tisztátalan rabszolgatermelő telepein. Mert rabszolgák ezek az emberek,
a mi utcánk lakosai, akikből kipréselték az utolsó csepp fizikai és emberi tartást
is, és akiket a rendszerváltás nyomorultul és nincstelenül, hitetlenül és személytelenül
oda köpött vissza, ahonnan jöttek. Ahonnan elcsalták őket.
„Tar Sándor […] még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában” – írja Bodor
Ádám. Tényleg tudja.
Mintha Zola Patkányfogójának naturalizmusa elevenedett volna meg a kisregényben.
Öröklés és környezet hatása mind igazolásra találnak a XX. század végi Magyarország
lezüllött munkásparaszt valóságában. Coupeau helyett itt Béres szomszéd, Hesz
Jancsi, Dorogi, Sudák és társaik isznak úgy, mint az állat. Mert már az állatok
is isznak; Dorogi lova, a Palkó, minden nap egy sörrel kezdi a Misi presszója
előtt, a Béla nevű kiszáradt akácfa alatt. Béla valószínűleg a mérhetetlen mennyiségű
emberi vizelet és hányadék hatására veszítette életét.
De nem csak a Misibe jár inni a mi utcánk munkanélküli, leszázalékolt, nyomorék,
rokkantnyugdíjas népe. Van itt még vagy három bögrecsárda, és a boltban is lehet
pálinkát kapni. Hitelbe. Mert enélkül már rég kihalt volna az utca. Itt ugyanis
„a nap éjszaka kezdődik”, hajnali kettő-három körül megy ki az emberekből a
„cefre”, vagyis az alkohol hatása. Ilyenkor Béres a kertben mászkál négykézláb,
vonítva, a homlokát a deszkafalhoz verdesi, és úgy érzi, mintha lőnének a fejében.
Reggel ötkor már sorban állnak hőseink Sarkadiné Piroska néni háza előtt; ő
nyit először, nála lehet a legkorábban bort kapni. Szeretik ezért Piroska nénit,
meg azért is, mert tapintatos. A három decis poharat csak félig tölti, így nem
sok megy mellé, miközben Hesz Jancsi vagy Sudák két kézzel próbálja legyőzni
a reggeli remegést, és megkísérli a szájához emelni a poharat.
És ez így megy nap mint nap, már évek óta. Apáról fiúra, anyáról leányra száll
az alkohol, a hitetlenség, a nyomorúság, az erkölcstelenség, a reménytelenség.
Nem kerülheti el a sorsát Végső Márton tiszteletes úr sem, a mi utcánk állandó
vendége, akit mélyen megráz pogány nyájának szenvedése.
És mégis tudnak nevetni ezek a beszélő nevű emberek, magukon, a saját feleslegességükön,
a Palkón, a papon, a kukkoló Papp Terkán, Béresen, és az adonyi patkányirtón,
aki másfél liter borért kész véresre veretni magát. Sírás helyett nevetnek.
Vagy ráfekszenek a sínre, vagy akasztófáról gondoskodnak, biztos ami biztos.
Megrázó könyv. Tar Sándor kegyetlenül keményen, tisztán, hajszálpontosan vezeti
az áltörténetet. Az egyes fejezetek az állandó visszautalásokkal, visszaköszönő
fordulatokkal különálló novellákként is értelmezhetőek, de az igazi cél itt
az állandóságnak, a megváltoztathatatlanságnak a könyörtelen érzékeltetése.
A jellegzetes Tar-mondatok nyugtalansága, feszültsége, finom iróniája mindvégig
mesterien érvényesül.
Az embernek elmegy a kedve az ivástól…
aTom
