Tomkiss Tamás

A HALÁL KASZÁJA
Smells Like Mortal Spirit
(Aranyélet Kurt Cobain [1967–1994] halála után)

(stay away) Eredetileg egy folyóiratnak szántam (pár éve) A halál kaszája c. esszé elképzelt változatát, mely a Kurt Cobain-kultusz – a laikus számára is látható – üzleti hátterével kívánt volna foglalkozni, némi „műkritikákkal” megspékelve. Azonban a kedv megtört, a körülmények megváltoztak, és legfőképpen a „biznisz" annyira eldurvult, hogy követhetetlenné vált. Naivan gyűjtögettem a hivatalos posztumusz albumokat, azt gondolva, csak ennyi az egész.
Aztán ahogy Cobain 40. születésnapjához – késve – időzítve kedvet kaptam az írás befejezésére, újragondolására, pontosabban egy szimpla blogbejegyzés megírására rövidebb és szabadabb formában, most már kifejezetten az aTomblog számára, és alaposabban körülnéztem a neten, hogy mi is történt a halál óta eltelt 13 évben, egészen kiakadtam: tökéletesen követhetetlen immáron, hogy hová, meddig fajzanak a dolgok. Magyarországról, ahonnan nehéz megérteni, mekkora kultusza alakult ki a Nirvanának, már életében elkezdődően, főleg az angolszász nyelvterületeken, hiszen itt valahogy korántsem gerjedt rá olyan mértékben a közönség, mint legfőképp Észak-Amerikában és Nagy-Britanniában, de Japántól Brazíliáig a világ számos részén, nem volt könnyű reális képet kapni, pláne nem a magyar sajtó produktumaiból. Azért a honi rajongótábor jelenlétéről kezdettől tanúskodott a rengeteg magyar nyelvű internetes webszájt, a letölthető zene- és videómennyiség. (Érdekes, hogy már 1997-ben, amikor először elkezdtem használni az internetet, tele volt a háló Nirvana-tartalmakkal, főleg Cobain-memorial oldalakkal.) Még „szamizdat" (jelen esetben értsd: összelopkodott tartalmú, szerzői jogdíjaknak fittyet hányó) kalózkönyv is megjelent magyarul, 1997-ben.
Szóval gigantikus mennyiségű adatot találtam a neten, amit „feldolgozni”, „elemezni”, „értelmezni” immáron lehetetlen, főállásban is nehéz volna ezzel foglalkozni. Talán több ezerre rúghat a rajongói webszájtok száma világszerte, és ezek mindegyike részben egymást átfedő, részben egymásnak ellentmondó információkat tartalmaz. Talán a százat is meghaladja a világ különböző nyelvein írt, a Nirvanával és/vagy Cobainnel foglalkozó könyvek száma. Ezek közül tudomásom szerint csak fordítások jelentek meg magyarul, szám szerint 3, + az említett „szamizdat". Az, hogy mennyi és milyen kalóz- és félkalózkazetta, cd és dvd látott napvilágot, természetesen soha nem derül ki („A zenekar szinte minden rezdülése fellelhető kellő keresőmunka után kalózfelvételként” – wikipedia), ez már a zenekar életében is brutális tétel volt (magam is kalózkazettán vásároltam meg a Bleach-et és egy „Maxi Collectiont" még 1992-ben egy ceglédi butikban). Aztán eljött az internet és az MP3, a fájlmegosztók kora. Innentől pedig a rockzene egy nagy korszaka is lezárult – utalhatnék az általános lemezpiaci válságra, a jogdíjak körüli átláthatatlanságra, a megcsömörlött előadók seregére stb.
De természetesen nem a feketepiac érdekelt, hanem a hivatalos halálbiznisz. Erről szólna a blogesszé. Hangsúlyozottan „blog”, több esetben más blogokból emelve át a „tényeket" és „adatokat" (pl. http://www.nirvana-music.extra.hu), amely más blogok is sok esetben forrásmegjelölés nélkül szerezték infóikat. Tehát nem közlök forrásokat, amennyiben azok internetesek. Persze a legtöbb ilyen tényadat ellenőrizhető a hírügynökségek portáljain, a zenei szakfórumokon, de minek. Nem erről szól az egész.

(territorial pissings) 1994 óta, amikor Kurt Cobain öngyilkos lett, érdeklődéssel figyelem a NIRVANA (Cobain mindig verzállal írta) körül serénykedő üzleti gépezetet. Miként késő tinédzser- és „zenész"-korom „meghatározó", agyi reformátor grunge/punkrockbandája, a Nirvana „utóélete" mindig is figyelmem középpontjában maradt.
Az üzleti gépezet magától indult be: „Semmi sem jelent nagyobb reklámot, mint a halál. Cobain öngyilkossága után a Nirvana-lemezek eladási mutatói az égbe szöknek: ezekben a hetekben minden harmadik, az Egyesült Államokban eladott lemez a Nirvana nevéhez fűződik." Az MTV (Music Television) hetekig naponta többször ismétli az Unplugged-koncert felvételeit. Még abban az évben megjelenik a posztumusz Unplugged-album, két évre rá a „Live-collection" (From the Muddy…), amelyek üzleti szempontból korszakosak: „A Nirvana zenekar birtokolja a Guinness Rekordok Könyve szerint minden idők legsikeresebb posztumusz lemezeit (MTV Unplugged In New York, From The Muddy Banks Of The Wishkah)". A következő nagy durranáshoz 2002-ig (a karácsonyi szezonig) kell várni: megjelent az első hivatalos „Best of"-album, cím nélkül, rajta az utolsó stúdióban rögzített, addig kiadatlan „You Know You're Right" c. számmal, amelyet Kurt Cobain özvegye saját zenekara MTV-Unplugged koncertjén debütáltatott, megváltoztatott címmel, és amely dal sokak szerint Cobain legnagyobb száma. Innentől gyorsulnak az események: a zenekar két tagja és a szerzői jogdíjak örököse, Courtney Love évekig tartó pereskedés és egyezkedés után végre megállapodnak: „2004-ben jelent meg a With The Lights Out boxset, amely minden idők legnagyobb eladását produkáló dobozos kiadványa lett. Ebből az anyagból készült, minimális különbséggel a Sliver – Best of The Box album, 2005-ben." 2006-ban napvilágot látott a Live! Tonight! Sold Out!! c. film dvd-n, amely eredetileg Kurt Cobain elképzelései szerint készült volna a Nirvana áttörésének emléket állító önironikus dokumentumfilm-performanszként. 2007-ben pedig megérkezett a dvd-s Unplugged-koncert is („az MTV legendás unplugged-szériájának és egyben a Nirvana legjobb, legismertebb és legsikeresebb koncertje"). Közben volt még egy érdekesség: szintén hosszas huzavona után kiadták Cobain naplóit (Kurt Cobain: Journals [magyarul: Naplók]), legalábbis egy válogatást belőlük, megelőző Newsweek-sorozatközléssel, hatalmas nyereséggel. Ezek a tehát a „hivatalos" kiadványok, elvileg rendesen adózó és tejelő produktumok – de ezeken túl természetesen ismeretlen érdekeltségű könyvek, lemezek, filmek, tárgyak felmérhetetlen mennyisége termeli a pénzt a befektetőknek.
Beindult a filmgyártó-gépezet is: most készül a 2. film, hollywoodi sztárokkal, Courtney Love személyes ellenőrzése alatt, a szintén bombasikerű életrajzi könyv alapján (Charles R. Cross: Heavier than Heaven / A mennyeknél súlyosabb).
Szóval legfőképpen ezen produktumok alapján elmélkedtem a halál kaszájáról (vö.: „sika, kasza, léc").

(i hate myself and i want to die) Mivel a neten végtelen mennyiségű információ áll rendelkezésre a Nirvana és Kurt Cobain történetéről, felesleges volna itt ezzel foglalkozni. (A lényeg: a bandát 1987-ben alapította Kurt Cobain – énekes, gitáros, szerző – és a horvát szülőktől származó Krist Novoselic basszusgitáros [ma is folyékonyan beszél horvátul], később csatlakozott Dave Grohl dobos, illetve az utolsó időszakban Pat Smear gitáros. 1993-ig 4 nagylemezük jelent meg.) Számos értekezés született Cobain öngyilkos hajlamáról, nagyon durva heroinfüggőségéről, a drogelvonókúrákról, szuggesztív személyiségéről, tehetségéről, zsenikultuszáról, színpadi pusztításairól, szétesett és tönkrement koncertekről, a rockzenész és színésznő feleségével, Courtney Love-val kapcsolatos botrányokról, a gyerekük megszületése után kialakult összamerikai skandalumról, az MTV-vel folytatott csatározásokról, a Nevermind lemez hallatlan sikeréről, a hirtelen ömleni kezdő pénzről és annak elveréséről, az öngyilkosságról, illetve az összeesküvés-elméletekről, amelyek ma is komolyan élnek a rajongók legalább felének meggyőződésében, miszerint Cobaint valójában megölték, mégpedig Courtney Love ölette meg... stb.
A produktumokon keresztül úgyis érintve lesz mindez.
Természetesen a „halálgyár” Kurt Cobain esete kapcsán felmerült működése korántsem egyedi jelenség: hasonlóan, sok esetben durvább, sok esetben enyhébb formában megfigyelhető ez mindegyik halott rocksztár példáján keresztül. Legyen szó a „27-esekről" (sokan szimbolikusnak tartják, hogy Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, a Rolling Stones-tag Brian Jones és Cobain egyaránt 27 évesen haltak meg), vagy az AC/DC-énekes Bon Scottról, a Led Zeppelin-dobos John Bonhamről, a Sex Pistols basszusgitárosáról, Sid Viciousről, az eredeti Metallica-basszusgitáros Cliff Burtonről, természetesen Elvis Presley-ről és John Lennonról, de a sor sokáig folytatható volna, a haláleset közvetlen oka más és más (leggyakrabban drogtúladagolás vagy alkoholmérgezés), a rock n’ roll és a showbiznisz veszélyes üzemmód, mindig is kitermeli a saját áldozatait, a legendaképzés azonnal beindul, és ez nagyon jövedelmező folyamat. A halott rocksztár még jobb rocksztár. Persze vannak kisebb halottak és nagyobb halottak. Kurt Cobain utóbbiak közé tartozik. Egész élete és életműve „a halál árnyékában" működött. Ezt nemcsak többszöri öngyilkossági kísérlete és drogtúladagolásai, a szokottnál is veszélyesebb életvitele szimbolizálja, jól érezhették ezt mindazok már menet közben, akik érteni vélték dalszövegeit, legfőképpen Cobain végletesen megélt előadásmódjában, az azokat átható „halálösztön" jelképrendszerét és fokozhatatlan érzelmi töltetét, amely olyannyira elütött a mainstream amerikai rockkultúrától, és amely végül – nem várt sikere folytán – átalakította a ’90-es évek szórakoztatóiparát.

Könyvalakban megjelent képregény Cobain életéről

(all apologies) NIRVANA: Unplugged in New York (Geffen–MTV, 1994) Tehát az első posztumusz album, az akkor még egyeduralkodó, kanonizátor MTV által szervezett „bedugatlan", azaz „akusztikus" koncertsorozatának talán legismertebb előadása. A lemez a tévében bemutatotthoz képest 2 további dalt tartalmaz. Számos kritikus, de Charles R. Cross életrajzíró szerint is a Nirvana legjobb koncertje volt ez a New York-i fellépés, Kurt Cobain legnagyobb pillanata. Egyesek szerint a Pennyroyal Tea volt a csúcspont, mások a Where Did You Sleep Last Nightra esküdnek (Leadbelly-adaptáció), megint mások a 3 Meat Puppets-feldolgozásra. Ez a tévéfellépés és a lemez mindenesetre el tudta érni azt a különleges hatást, hogy a 70 éves nagymamák egy része is Nirvana-hallgató lett.
Abszolút számítani lehetett a lemez megjelenésére, ez talán akkor is megtörtént volna, ha Cobain nem öli meg magát. Erre abból is következtetni lehet, hogy rendkívül jól szól a lemez, az MTV nyilvánvalóan igen komoly és átgondolt hangrögzítési technológiát vonultatott fel – csak Charles R. Cross könyve alapján látszik, hogy mekkora erőfeszítéseket tettek annak érdekében – legfőképpen a producerek és a menedzsment –, hogy tökéletesen sikerülhessen a koncert. Ezt egyedül Cobain veszélyeztethette volna – ha MTV-s produkcióról volt szó, mindig számítani lehetett valami balhéra. Ám végül, az utolsó pillanatra, némi rafinériákkal sikerült őt is „felpörgetni”, pontosabban „lenyugtatni”.

Where Did You Sleep Last Night? – 1993, MTV Unplugged in New York

(tourette’s) NIRVANA: From The Muddy Banks Of The Wishkah (Geffen, 1996) Ez az album, amit komoly várakozás előzött meg a Nirvana rajongói részéről, lévén egy Live, azaz rendes koncertlemezről volt szó, amilyen ugyebár korábban nem jelent meg. Azonban ez az anyag nem egy jól sikerült koncert „folyamatos” felvétele, mint ahogy az klasszikusan szokásos, hanem trackenkénti válogatás különböző koncertekről, különböző időszakokból. Igaz, jól sikerült válogatás, de mégis fura. Felvetődhet a kérdés: talán soha nem sikerült rögzíteni egyetlen 80–90 perces koncertet sem, ahol minden stimmelt volna?
Még ez is elképzelhető. Látva, hallgatva a rengeteg amatőr, kalóz koncertfelvételt, bizony majdnem mindig közrejátszott valami probléma, valami technikai vagy emberi malőr, ha más nem, akkor az, hogy Cobain időnek előtte szétverte a gitárját vagy a teljes felszerelést. Imádta gerjeszteni az erősítőket, ami bizony tönkrevág egy bármilyen gondosan előkészített, keverőpultos felvételt is. Vagy nemes egyszerűséggel bevetette magát a közönség közé gitárostól, és egy zajhalmazba fordult a „gitárszóló”. Több videofelvételen látható, hogy koncert közben Dave Grohllal váratlanul abbahagyták a zenélést, és lazán rágyújtanak egy cigire. Nem igazán törődtek a „tökéletes koncert" forgatókönyvszerű megvalósításával, pláne nem a közönséggel való klisés kommunikációval. Sokszor még arra sem vette Cobain a fáradságot, hogy rendesen behangolja a gitárt. Vagy előszeretettel parodizálta saját számait, szövegeit, hamisan és halandzsázva énekelve azokat. Számos esetben vagy a heroinhiány, vagy a szokottnál nagyobb adag miatt akadtak problémák.
Szóval valószínűleg nehéz volna egy klasszikus koncertalbumot csinálni. Pedig pl. az 1993-as MTV-s Live and Loud kitűnő volt, ám ott csak 7–8 számot adtak elő. Persze regélnek számos különösen emlékezetes koncertről, de azokról nyilván nem készült „stúdióminőségű” felvétel. Vagy ha mégis, pár év múlva is lesz dolga a lemezkiadónak és a könyvelőknek.

Pennyroyal Tea – 1993, Seattle, MTV Live and Loud Concert

Pennyroyal Tea – 1993, MTV Unplugged in New York

(you know you’re right) NIRVANA: NIRVANA (Geffen, 2002) Sokáig bírta mind a zenekar, mind a kiadó, mind az örökös: 8 évnek kellett eltelnie a haláltól addig, amíg megjelent az első Nirvana „Best of" album. Ráadásként, a hosszas várakozásért cserébe, előkerült az azóta méltán híressé vált You Know You’re Right című utolsó Nirvana-dal, amit még stúdióban rögzítettek, nem sokkal Cobain halála előtt. A számot sokan ismerték már, ám jó minőségben, újra- (illetve először) keverve valódi újdonság volt, és tartalmi minőségében megdöbbentően kitűnő. (A Cobain halálát követő évben Courtney Love zenekara, a Hole is játszotta saját unplugged-koncertjén, You've Got No Right címmel.) Nagy durranás, ahogy kell, így aztán tényleg nagyon szépen fogyott az album, sőt fogy a mai napig.
Persze a késői megjelenéshez hozzátartozik a Cobain halála óta fennálló szerzői jogi viták és perek sorozata, amely a két együttestag és az örökösnő, Courtney Love között zajlik a kezdetektől, vagyis a végtől, valószínűleg az érdekeltek kihalásáig, vagy a Cobain-gyerek nagykorúságáig.
A „best of" válogatás elvén lehet vitatkozni, ám nincs sok értelme: a zenekar tagjai és a kiadó ezeket a dalokat tartották ide illőnek. Szerepel természetesen az összes MTV-n nyomatott, sikerlistás szám, és egy-két koncertkedvenc. Erős összeállítás. Nyilván minden Nirvana-kedvelő más számokat is rátett, egyeseket esetleg kihagyott volna.
Ez a lemez még kötelező darab volt, szó nem érheti a ház elejét. Egy Best of azért kell. Viszonylag ízlésesen megoldották a belső borító szövegezését is, semmi csicsa és hivalkodás, egyszerű és tényszerű az egész.

You Know You’re Right – a posztumusz videoklip (2002)

(endless, nameless) NIRVANA: With The Lights Out – The 4 Disc Box Set – 3 CDs + 1 DVD (Geffen, 2004) A sok év csatározása után kiharcolt boxsetet (díszdobozos gyűjteményes, többlemezes kiadványt jelöl a kifejezés) óriási bevezető médiakampánnyal és csinnadrattával dobták a piacra. Úgy tűnt, ez elsősorban a két exnirvanás zenésztárs, Krist Novoselic és Dave Grohl számára volt fontos harc, a „barát előtti tisztelgésen” túl azt is üzenve a rajongóknak, hogy legyőzték a gonosz Courtney Love-ot. Persze ez is a reklámkampány jól jövedelmező részévé vált.
A 3 CD-nyi zenei anyag nem más, mint a Nirvana történetét felölelő demók, házi, próbatermi, bulikon és egyéb helyeken, illetve különböző stúdiókban rögzített, kiadatlan felvételek sorozata, időrendben (az 1. lemez első száma rögtön a legelső Nirvana-fellépésről, 1987 márciusából, egy házibuliban előadott koncertről származik, a Heartbreaker a Led Zeppelintől, élvezhetetlen minőségben – ezt a koncertet is részletesen taglalja Cross könyvében). Legfőképpen egy-egy később ismertté vált vagy elkallódott dal születési fázisait bemutató fejlődéstörténet, de a Cobain számára adott időszakban fontos külső zenei hatások feldolgozásain keresztül is képet adva a változásokról.
Cobain rengeteg kazettát hagyott maga után, amelyeken az ötleteit rögzítette (ezek egy része egy csőtörés során tönkrement, még Cobain életében). Számos később világsikert megélt számról kiderült, hogy a kezdeményei már sok évvel azelőtt megvoltak szerzőjük fejében. Egy-egy dalcím, dalszöveg sok esetben többlépcsős evolúción ment keresztül, akár a koncerteken évekig tesztelve, mielőtt stúdióban véglegesen rögzítették volna.
Mindezek alapján érdekes kísérletnek is tekinthető a kiadvány. De nem lehet annak tekinteni. Ez a színtiszta, gátlástalan és tisztességtelen üzleti kaszálás kvintesszenciája. A tisztességtelenség nem csak a vásárlóerőre vonatkozik: a Kurt Cobain „örökségével” szembeni tisztességtelenségére is. Ugyanis ezen felvételek nem kevés része kiadásra alkalmatlan és méltatlan. (Persze hallható néhány olcsó stúdióban, de élőben rögzített demófelvétel is, illetve pár olyan szám is, amelyeket a lemezfelvételek alatt vettek fel kiváló minőségben, ám végül melléktermékeknek minősültek.) Rettenetesen gyatrán szóló, mezei kazettás magnókkal saját célra rögzített felvételeket kiadni reprezentatív, túlspilázott köntösben nagyon gáz.
Elhihető, hogy az érzelmileg túlfűtött, elfogult és elvakult, bepalizott rajongók egy részének minden jó, ami Cobain, ami Nirvana. Még akkor is, ha Cobain vélhetőleg inkább még egyszer főbe lőné magát, ha tudná, hogy mire használták fel a kazettáit.
A 3 CD 217 percnyi anyagának csaknem a fele hallgathatatlan zaj. Talán oktatási illusztrációs segédanyagnak inkább megfelelő volna dalszerzők és rockzenészek számára, egy-két ötletet meríthetnének belőle: így született egy „alternatív” sláger. De hogy a világ egyik leghíresebb lemezkiadója, a Geffen Records és a világsztár Nirvana neve alatt ilyesmi jelent meg hatalmas pr-hadjárattal? Nagyon gáz, nagyon gusztustalan.
A 4. lemez, a DVD a leghasználhatóbb darab a gyűjteményből. Igaz, ennek jelentős része is minősíthetetlen minőségű, kézi VHS-kamerákkal rögzített próbatermi és koncertfelvételekből áll, és maga a szerkezet, a válogatás szempontjai is ismeretlenek (vélhetőleg csak olyan felvételekből válogattak, amelyekért nem kellett senkinek fizetni, illetve majdnem mindegyik videó a szűkebb pátriában, Washington államban, főleg Seattle-ben készült). Ugyanakkor néhány igazi kuriózum felkerült a lemezre: pl. a Love Buzz az első olyan koncertről, ahol Dave Grohl a Nirvanában dobolt, vagy a Smells Like Teen Spirit debütáló, ’91. áprilisi előadása szintén Seattle-ben, még nem a végleges változatában – de már akkor iszonyatosan beindult rá a közönség. Az utolsó számra, a Seasons in the Sun-feldolgozásra, amelyet egy Rio de Janeiro-i stúdióban rögzítettek a Nirvana egyik dél-amerikai turnéja során, és amelyen Cobain dobol és énekel, Grohl basszusgitározik és Novoselic gitározik, még „megható”, giccses videoklipet is rögtönöztek a zenésztársak.
Szóval óriási kaszálás lett az eredmény, minden idők legnagyobb példányszámban eladott dobozos kiadványa. Bizonyítani nem lehet, csak feltételezés: vélhetőleg minden idők egyik legkevesebbet hallgatott dobozos kiadványa is egyben.

Seasons In The Sun (1993) (With the Lights Out – DVD)

(serve the servants) NIRVANA: Sliver – The Best Of The Box (Geffen, 2005) Ha már lendületbe jött a stáb, valószínűleg immáron C. Love is könnyen belátta a dolog hasznosságát, sikerült fokozni a nyomást: egy még gusztustalanabb kiadvánnyal. Alig telt el egy év, a következő karácsonyi szezonig, és sikerült kitalálni egy újabb bizniszt: kiadtak egy ismeretlen szempontú 74 perces válogatáslemezt a Box Setről – természetesen 3 bónusztrackkel, amelyek nem fértek rá az egy évvel korábbi 3 CD-re. Nem, nem került elő egyetlen elfeledett, óriási slágergyanús, kiváló minőségben megszólaló dal sem.
Mást elmondani erről a lemezről sem lehet: lényegében ez is hallgathatatlan. Nyilván ez a lemez már nem iratkozott fel „minden idők legsikeresebb” posztumusz kiadványainak sorába, ilyen hírt nem találtam, mindenesetre a tisztes profit garantáltan megvolt.

(drain you) NIRVANA: Live! Tonight! Sold Out!! (Geffen–Universal, 2006) [DVD] Az eredetileg Kurt Cobain elgondolásai alapján tervezett film halála után sok évvel jelent meg, miután Grohl és Novoselic „befejezték". Lényegében nem másról van szó, mint a Nevermind kapcsán a zenekar körül kialakult őrület és a sztárkultusz önironikus kifigurázásáról, tévéfelvételek, fellépések, interjúk összemontírozásán keresztül. Egy punk dokumentumfilm-performansz, tipikusan botrányos koncertrészletekkel. És mint ilyen, majdnem nézhetetlen. Persze akad néhány nagy pillanat ezen a lemezen is.
Különös módon felelget ez a film és Charles Cross könyve egymásnak. Itt pl. látható az az 1991-es dallasi koncertrészlet, ahol Cobain a Love Buzz közben váratlanul a közönség közé veti magát – sokkal többen jutottak be a terembe, mint ahányan befértek volna, így még a színpad széle is tele volt emberekkel –, az egyik drabális biztonsági ember vissza akarja rángatni a színpadra, amit Cobain sérelmez, ezért odacsap a gitárjával, mire a gorilla megüti és lerúgja a gitárost, erre a zenekar többi tagja ráveti magát a vérző fejű szekuritisre, és mindez a koncert kellős közepén – Cross erről az eseményről is megemlékezik monográfiájában, és az azt követő történésekről a vécében és a parkolóban.
Ma már különös látni, hogy a ’90-es évek elején még mennyire általánosak voltak, főleg a klubkoncerteken a stagediving, a headwalking és egyéb, ma már szigorúan tiltott, veszélyes közönségtevékenységek (magyarán az, amikor a közönség első soraiból valaki felküzdi magát a színpadra, és beleveti magát a tömegbe). Egyes koncertfelvételeken látható, hogy hátborzongató mennyiségben, félelmetes mutatványok közepette folyt ez az őrület a Nirvana-koncerteken, Seattle-től Amszterdamig. Azóta ez a legtöbb helyen elképzelhetetlen, szigorúan tiltják. [Budapesten ’92–94 tájékán magam is számos olyan hardcore klubkoncerten voltam, ahol még közönséges volt a stagediving.] De egyébként is: maga a zenekar és annak környezete sem kímélte magát, számos koncert fordult káoszba – mindebből ízelítőt nyújt a videó, miként Cobain időnkénti színpadi széteséséből, megőrüléséből is.
Valószínűleg a mainstream Nirvana-kedvelők számára ez a film elég nehezen emészthető produktum (de még mindig nem annyira, mint a Sonic Youth-tag Dave Markey filme, az 1991 The Year Punk Broke / „1991: A punk áttörésének éve", amelyet az 1991. nyári közös Sonic Youth–Nirvana európai turnén forgatott.
Mindenesetre az a tény, hogy egy Universal–Geffen produkcióról van szó, amelyet világszerte terjesztenek, elárulja: természetesen nagyon is jól eladható.

Polly – 1991, Seattle (Live! Tonight! Sold Out!!)

Breed – 1991, Seattle (Live! Tonight! Sold Out!!)

(something in the way) NIRVANA: Unplugged in New York (MTV–Geffen–Universal, 2007) [DVD] Őszintén, nem gondoltam, hogy az Unplugged-koncert dvd-s verziója bármiféle izgalmat tartogathatna (a nagylemezhez és a tévéből anno felvett változathoz képest). Akárcsak a ’94-es audióváltozat esetében, borítékolható volt, hogy előbb-utóbb, mint jégsima kaszálás, kiadják a mozgóképes változatot is. Így is történt, a Geffen és az MTV megegyeztek egymással és a többi, nem kevés érdekelttel, és 2007 novemberében piacra dobták a lemezt, ahogy kell, 5.1 DTS Surround újrakeveréssel. Máris óriási siker lett, Magyarországon is sok helyen pillanatok alatt elfogyott, pont a karácsonyi szezon előtt. A lemez különlegességét két dolog adja: egyrészt ez tényleg a vágatlan változat: az 1993. november 18-ai koncert az elejétől a végéig, a gitárhangolásoktól a cigiszüneteken át a különböző poénkodásokig folyamatosan megy, még a nagylemezváltozatban 1-2 hamis hangnál vagy rossz énekváltásnál lekevert sávok is hallhatóak, csakúgy, mint a közönség bekiabálásai. A számok közti, olykor füllel érthetetlen beszélgetésekhez angol (+ világnyelveken) feliratozás is választható (szerintem néhány esetben tévesen visszaadva a valóságban elhangzó szöveget). Így tényleg egy különlegesebb koncerthangulat kerekedik az egészből, és ha valaki olvasta C. R. Cross könyvét, amelyben oldalakon keresztül taglalja az Unplugged körüli feszültségeket és komplikációkat, annak igazán sokat mondó lehet egy-egy arckifejezés, beszólás, elektromos pillantás. Így érzékelhető az is, hogy valóban egy óriási stáb figyelte Cobain minden rezdülését, mintha egy láthatatlan védőfal övezte volna a színpadot, hogy Cobainnek minden stimmeljen, és tényleg a Pennyroyal Tea volt a választóvonal, az után engedte el magát először a főszereplő. Maga az együttes lazára, ám profira vette a figurát, de tapintható a koncentráció, a figyelem, és a megkönnyebbülés, hogy mégis minden klappol. Másrészt extraként rátették a lemezre 5 számnak a próbáját (ezek is láthatók a YouTube-on), többek között a Pennyroyal Tea-ét is, amely azért érdekes, mert Cobain koncert közben döntött úgy, hogy egyedül adja elő, lévén egyszer sem sikerült a koncert előtti helyszíni próbákon normálisan végigjátszaniuk. Pedig a próbafelvételből kiderül, nem lett volna rossz elgondolás a Pat Smear-féle vokállal kísért változat sem. A lemez további extrái: maga az „eredeti” MTV-s (tehát a rövidített, vágott) műsor, illetve egy MTV-s retrospektív „dokumentumfilm” (1999-ből) a koncertről. A megszólaló tévések, menedzserek és a helyszíni közönség tagjai – „the lucky ones who were there” – („természetesen”) úgy festik le Cobaint, mintha legalábbis a megtestesült (de azért idegbeteg) Buddha lett volna, a koncert pedig maga a megváltás.
Külön Dave Grohlt figyelve, utóélete tudatában: valóban professzionális az alakítása, sokan e koncert kapcsán figyeltek fel igazán erre a figurára a szakmából. Eddig az elementáris erejű, ám nagyon pontos és változatos dobolását ismerték, itt a finomságokra is fény derült, továbbá a tiszta és könnyed vokálkíséretére is. Végig száz százalékosan lekommunikálta az eseményeket, a lehető legtermészetesebben alkalmazkodott bármihez: amikor Cobain váratlanul azt kérte tőle, hogy adjon neki ütemet a Something in the Way elejéhez, lazán a combján veri a taktust.
Szóval e szempontok alapján azoknak, akik érdeklődnek a kardinális koncertek „háttere”, valódisága iránt is, ez a DVD kötelező darab.
Azt persze nem vették a kamerák, amikor közvetlenül a koncert után az MTV-sek veszekednek Cobainnel, mert nem akar ráadást adni.

(very ape) Kurt Cobain: Naplók (Bp.: Tericum, 2004.) [Eredetileg: Journals. New York: Riverhead, 2002.] 4,5 millió dollárral győzte meg a Riverhead Kiadó Courtney Love-ot, hogy készségesen átadja az addig gondosan őrizgetett Cobain-naplókat, állítólag 23 teleírt A4-es spirálfüzetet, illetve azok kiadási jogát. Végül 272 „reprint" oldalnyi válogatás látott napvilágot. Hatalmas kampány előzte meg a kiadást, Amerikában a Newsweek közölt sorozatban részleteket a könyv megjelenése előtt. A várt haszon bejött, még annál is jóval több. A formailag szintén igényes, reprezentatív magyar kiadás is az utolsó szálig elfogyott (borsos ára ellenére) – talán utánnyomásra nem kaptak engedélyt.
Mivel a magyar változat van meg, kicsit nyelvspecifikusabb értelmezésre nyílik mód. A Tericum Kiadó megoldotta a nyilván Amerikából szabályozott problémát: az eredeti angol nyelvű, beszkennelt oldalakat közölték, apró betűs, de jól azonosítható magyar fordításokkal ellátva a margókon. Bónuszként pedig 15 oldalas, az egyik magyar fordító által írt jegyzetapparátussal, amely ez esetben inkább egy kislexikont jelent a naplószövegekben előforduló nevek, amerikanizmusok, szlengkifejezések, utalások magyarázatával. Nádor Péter kitűnő munkát végzett: az utóbbi idők legszórakoztatóbb, de szakmailag is helytálló szubjektív „rocktörténetét” sikerült megalkotnia ezeken az oldalakon. Érezhetően keni-vágja a rocktörténetet, és stílusérzéknek sincs híján.
A szövegfordításoknál néha viszont erőltetett megoldások születtek Andersen Dávid társfordító közreműködésében. Különösen a versek/dalszövegek görcsösen „műfordítós” produktumaira gondolok.
A „naplókról” magukról – tkp. nem naplóról van szó, hanem jegyzetekről, „szabad ötletek jegyzékéről”, dátum pl. kb. sehol sem szerepel – nem sokat lehet mondani. Nyomon lehet követni pl. egy-két dalszöveg fejlődését a kezdeti ötlettől a majdnem végső változatig. Lemezborító- és pólótervek tömkelegét, elég rossz rajzokat lehet látni. Montázsokat, kollázsokat, depressziós és belőtt eszmefuttatásokat, sokféle témában. Együgyű és magvas gondolatokat egyaránt. El nem küldött levelek piszkozatait. A punk- és rockzene iránti elkötelezett, fanatikus szeretet megnyilvánulásait. A Nirvana elsődlegességének, a sikerre szomjazás és megcsömörlés dokumentumait. Rögeszméket. A Fender gitárgyárnak készített gitártervrajzokat egy saját prototípusra vonatkozva, a legapróbb részletekig (ami aztán meg is valósult, azaz gyártásra került). Sok társadalomkritikát, még több önkritikát. A kábítószeres lét feldolgozásának intellektuális kísérleteit. Az is többszörösen megerősítést nyer, hogy Kurt Cobain nemcsak tetteiben, de elveiben is következetesen liberális volt.
Legfőképpen az önimádat és öngyűlölet állandó harcáról tanúskodik ez a fura kiadvány.
Egyébként visszataszító, gyomorforgató az egész. A módszer, az eljárás, a megoldás, a szándékoltság. Egy ilyen könyvet nem nyolc évvel a halál után kell kiadni, ha ki kell egyáltalán. Ehhez még nem halt meg eléggé.
Szerintem elképesztően beteges az az elv, az az eszme, az az üzleti szellem, amelyik létrehozta ezt a kiadásprojektet. Elképzelem – a szellemi játék kedvéért – Courtney Love-ot, ahogy a lánya kezébe adta a könyvet: nézd csak, kislányom, milyen szép emléket állítottunk apukádnak, biztos ő is örülne neki.

(school) Charles R. Cross: A mennyeknél súlyosabb – Kurt Cobain életrajza (Bp.: Cartaphilus, 2003.) [Eredetileg: Heavier than Heaven. A Biography of Kurt Cobain. New York: Hyperion, 2001.] A „hivatalos” posztumusz életrajz, amely a végső kérdésekben az egyik érintett oldal „igazságát” képviseli, nevezetesen a Courtney Love-féle oldalét. A szerző, Charles R. Cross, neves seattle-i rockújságíró-szerkesztő a Truman Capote-féle irodalmi oknyomozó újságírás kései képviselőjeként impozáns, ám nem hiánytalan munkát végzett. A 4 éves kutatás, a rengeteg utazás, a millió interjú stb. meglátszik a könyv alaposságán, a (vélhetőleg komoly stáb általi) végső kidolgozás is jól sikerült, mégis szembetűnő bizonyos vélemények hiánya. Cobain és a Nirvana életének majdnem minden fontos szereplője készségesen megosztotta információit, érzéseit, történeteit az íróval. Azonban a legfontosabbak egyike nem: Dave Grohl. Nagyon látványos a kimaradása a könyvből. Ugyan Cross utal arra, hogy néhányan azért nem nyilatkoztak (pl. Cobain anyja), mert maguk akarják megírni saját Cobain-könyvüket, de Grohl esetében nyilván nem erről van szó. És az is nagyon nyilvánvaló, hogy a legfontosabb interjúalany C. Love volt, és az ő szava döntött ennek a könyvnek a sorsáról. Ennek bizonyítéka az a tény, hogy Cobain utolsó hónapjai egy az egyben „úgy vannak rekonstruálva", hogy a mögöttes történésekben Love-nak mindig alibije legyen, az olvasóban a lehető legkedvezőbb kép alakuljon ki az „aggódó” hitvesről, és pillanatnyi kétsége se támadjon afelől, hogy Cobain öngyilkos lett. (Majd a másik – magyarul is megjelent – oknyomozó könyv kapcsán térek ki „a másik” – vagy inkább harmadik – oldal álláspontjára.)
A fanatikusan aprólékos munka Cobain teljes életét feldolgozza, születésétől a halála „rekonstruált" pillanatáig. Egészen perverz módon minden részletet bemutat, amelyre bárki is visszaemlékezett Cobainnel kapcsolatban (sok gyanúsan „színes" esemény is bekerült így a sztoriba, lévén egyetlen „tanú" volt). Nem hallgat el pszichés és testi betegségekre, függőségekre, érzelmi és fizikai kitörésekre vonatkozó – egyébként jelentéktelennek tekinthető – eseményeket sem, szinte kéjes örömmel taglalja mindazon eltévelyedéseket, amelyek minden embernél előfordulnak ugyan, de itt sejthetően a főhős sorsára vonatkozó emblematikus jelentőséggel bírhatnak. Száz és száz jel utal e logika szerint – Cobain gyerekkorától kezdve – arra, hogy az öngyilkosságnak mindenképpen be kellett következnie, csak az a csoda, hogy nem előbb történt meg. Ugyanakkor Cross mély empátiával viszonyul Cobain hányattatásaihoz, sanyarú gyerek- és kamaszkorához (többször hetekig hajléktalanként, kartondobozokban, lépcsőházakban élt), kedvenc témája az, hogy milyen nagyon csóró, sőt szegény volt Kurt még akkor is, amikor az MTV már agyba-főbe nyomatta a Teen Spiritet. Amikor a dal vezette a Billboard-listát és a Nevermind is aranylemez lett, Cobain még mindig lepusztult autója hátsó ülésén aludt, mint már hónapok óta, és sokszor kajára sem volt pénze. Ugyanígy nagy élvezettel ecseteli a szerző az MTV-vel, a sajtóval, a lemezkiadóval stb. folytatott állandó harcot, a fenyegetőzéseket és zsarolási kísérleteket, mindig a Nirvanának drukkolva. Cross nagyban támaszkodik az akkor még kiadatlan, de számára korlátlanul rendelkezésre álló Cobain-naplókra is (állítólag az ő javaslata volt ezek publikálása).
A netes videomegosztóknak köszönhetően számos olyan koncert felvételei megnézhetők, amelyeket Cross kardinálisnak tart. Ilyenkor derül fény egy-egy tárgyi tévedésre, hogy valójában az író nem látta az adott koncertet, vagy forrásai rosszul emlékeztek. Ugyanakkor – az érdeklődők számára – a '80-as–90-es évek amerikai underground- és punkrockszcénája működésének megértéséhez nagyon fontos rocktörténeti adalékokkal szolgál a monográfia.
Bár Cross nyilvánvalóan nem ezzel a szándékkal írta könyvét, mégis félig úgy sikerült, hogy „szimplán" egy nagyon súlyos narkós drogokkal való küzdelmét és bukását ábrázolja benne. Nem értek a kora gyerekkortól meglévő addikciókhoz, a hosszú évekig tartó gyógyszer-, majd heroinfüggőséghez, de amennyi anyagot Cobain a könyv 356 sűrűn teleírt oldalán keresztül a szervezetébe adagol, attól egy kisebb város elpusztulna. Mintha egyszerre a drogmitológia lényegét és a fanatikus ellenpropaganda agyafúrt eszközeit próbálná nyújtani az olvasónak. Főleg ezért „nehéz” olvasmány helyenként a kötet: az ember megcsömörlik a gátlástalanul áradó narkótól, és nem hiszi el, hogy 27 évet, számtalan koncertet, 4 nagylemezt, egy gyereket és egy öngyilkosságot meg lehetett így csinálni. Persze nincs kizárva.
A könyv óriási siker lett világszerte – szakmailag és anyagilag egyaránt. Teljes erővel a Love-féle gépezetet erősíti, ugyanakkor mítoszrombolóan realista, mégis „ízlésesen" jóindulatú, tiszteletadó keverék, amely legfőképpen az adatok, a bennfentes információk impozáns mennyiségével maradt versenytárs nélkül a műfajban. A Love-lobbi természetesen e könyv alapján készíti el a Cobain-filmet.
A színvonalas fordítású (Stern Gabriella) magyar kiadásnak egyébként – különösen az amerikaihoz képest – furán csúnya, igénytelen a borítója.

Az élőben közvetített 1992-es MTV Music Awards díjátadó botrányos
Lithium-előadása: a tiltólistán lévő Rape Me-vel kezdődik, a közönség
életveszélyes stagedivingba kezd, a végén Krist Novoselic kis híján agyonüti
magát a basszusgitárjával, Kurt Cobain és Dave Grohl elkezdi lerombolni a
színpadot, és beszólnak Axl Rose-nak a show elején történt incidensre utalva
(C. Love beszólt A. Rose-nak, erre ő megfenyegette Cobaint. A ceremónia
után a Guns n’ Roses testőrei fel akarták borítani a Nirvana turnébuszát.
A Nirvana egyik díját egyébként egy Michael Jackson-imitátor vette át.)

Lithium – 1992, Reading Festival, England (Live! Tonight! Sold Out!!)

Lithium – 1993, Seattle, MTV Live and Loud

(verse chorus verse) Max Wallace–Ian Halperin: Szerelem & halál – Courtney Love és a Nirvanás Kurt Cobain végzetes szerelme ([s. l.]: JLX Kiadó, 2006.). [Eredetileg: Love & Death. The Murder of Kurt Cobain. New York: Atria, 2004.] Ha nem is a „másik oldal" (értsd a C. Love-ellenes Nirvana-tagok oldala), de a „harmadik oldal" (a szintén C. Love-ellenes „gyilkosságpártiak”) legreprezentánsabb kiadványa is megjelent magyarul – igen hitvány fordításban (Reichenberger Andrea), tragikus kiadói „szerkesztésben" (Dalia László szerkesztő), minősíthetetlen szedési, helyesírási, értelemzavaró, tárgyi hibák tömkelegével (Laux József főszerkesztő) – tényleg durván igénytelen a magyar változat tartalmi vonatkozásaiban, pl. 10 éves tévedések vannak dátumok esetében, még Cobain születésnapját is elírták, oldalanként 8 egyeztetési hiba stb., hosszan sorolhatók volnának a bakik.
A Szerelem & halál (Love & Death – a magyar címfordítás nem adja vissza az eredeti „Love" szó ez esetben súlyosan kettős értelmét, és a „halál” szót is indokolt lett volna nagybetűvel írni) nem más, mint két neves kanadai újságíró „tényfeltáró" dokumentumkönyve arról, hogy Cobaint megölték. Nagy biznisz lehet a gyilkossági teóriában, lévén ez már a 2., több nyelvre lefordított bestsellere a szerzőpárosnak erről a témáról (az első: Who Killed Kurt Cobain? The Mysterious Death of an Icon), az újabb és minden eddiginél hitelesebb bizonyítékokkal. Egészen bizonyos, hogy nem az utolsó. (Persze több könyv jelent már meg a témával kapcsolatban más szerzőktől.)
Rövidre fogva: a főleg Tom Grant, Courtney Love korabeli magánnyomozójának „magnófelvételeire" támaszkodó kötetből (Grant robbantotta ki a gyilkosságteóriát 1995-ben) nyilvánvalóvá válik, hogy Courtney Love maga a megtestesült antikrisztus, lényegében minden főbenjáró bűnt többszörösen elkövetett már, amit el lehetett ennyi idő alatt – emellett minden idők legnagyobb médiamanipulátora. A felsorakoztatott érvek alapján az olvasó egy pillanatig sem kételkedik: valóban, (leegyszerűsítve) csak és kizárólag azért halt meg Kurt Cobain, mert el akart válni a gátlástalan, erőszakos, hűtlen stb. Love-tól, így a nő elesett volna a mesés vagyontól és a létfontosságú médianyilvánosságtól, ezért egy ördögi tervet eszelt ki, és meggyilkoltatta Cobaint, öngyilkosságnak álcázva az esetet. Ehhez a nőnek olyan szövetségesei voltak pl., mint a boncolást végző halottkém vagy a nyomozást kurtán-furcsán lezáró rendőrtiszt, nem beszélve gyerekük heroinista dadájáról és Cobain nem normális anyjáról. Megvesztegetett vagy megfélemlített figurák egész regimentje vonul fel a szerzők tálalásában, és az olvasó nem győz csodálkozni, hogyan és miként lehetett erre az ördögi, mesteri tervre ennyi ideje, energiája és legfőképpen agya Love-nak. Mert ez az eset, a „Cobain-ügy", komplexitásában felülmúlja a legfurmányosabb Sherlock Holmes-történeteket is. Újabb hullák is megjelennek természetesen (pl. Kristen Pfaff, a Hole basszusgitáros-nője, aki Cobainnel nagyon jó viszonyban volt – Love féltékenységét kiváltva –, és éppen otthagyta az együttest – Love karrierjét nehezítve ezáltal –, pár hónappal Cobain után halt meg heroin-túladagolásban úgy, hogy már leszokott), és számtalan fura egybeesés, mesteri manipuláció, csalás, hamisítás, tárgyi eszközök arzenálja. Bérgyilkos is „akad", név szerint Allen Wrench, egy hirtelen meggazdagodott Los Angeles-i „sátánista" punkzenész, aki azóta is erre a könyvre, erre a pletykára építi karrierjét.
Az egész könyvben az a legfurcsább, hogy szereplői ismert, létező figurák (még a Clinton-família is kapcsolatba kerül áttételesen Cobainékkel), névvel, majdhogynem lakcímmel, pontosan meghatározott kábítószerfogyasztási szokásokkal, akik egy része a legsúlyosabb vádakkal van illetve a szerzők „bizonyítékai" által, Love apja egyenesen őrült gyilkosnak nevezi a saját lányát, mégsem hallani óriási sajtó- és rágalmazási perekről. Halperinék ezt azzal magyarázzák, hogy ha Love perelne, eskü alatt kellene tanúskodnia, ezt pedig mindenképpen elkerüli.
E könyv is propagandista: míg C. R. Cross latensen a narkó ellen érvel, Wallace-ék azt sugalmazzák, „harcuk” legfőképp arra irányul, hogy véget vessenek a hamis öngyilkosságkép káros hatásának: a kötet megírásáig világszerte 67 tini vetett életének önkezével véget, (legalábbis „dokumentáltan”) Cobaint követve. A szerzők a forrásaiknak címzett 4 oldalas köszönetnyilvánításukban nem hallgatják el, hogy több kulcsfontosságú szereplő – természetesen maga Love is – megtagadta az interjút tőlük, ezért számos esetben támaszkodtak Charles Cross már ismertetett könyvére. Ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik több helyen is: Crosst Love emberének tartják (szerintük éppen a gyilkossági vádpletykák miatt vette rá Love Crosst a könyv megírására), és a teljes öngyilkossági és túladagolási teóriát Cross „tévedésének" tekintik, illetve annak tudják be, hogy a monográfus mindent „elhitt" a nőnek a Cobain-naplókhoz való hozzáférésért – és ki tudja milyen egyéb szolgáltatásokért – stb. cserébe.
Summázva: a könyvet elolvasva néha az a benyomása támadhat az embernek, hogy az egész Cobain–Nirvana–Love–stb.-jelenség egy Mátrix-szerű, hatalmas, mesterséges, virtuális projekt: a mögötte álló ördögi elme kitalálta ezt az egész komplex, egyre bonyolódó „szappanoperát", kezdve a Nirvana nevű zenekarral és az MTV-vel, és betáplálta az emberek agyába, akik úgy élik meg, mint a valóságot, mintha tényleg léteztek volna/léteznének ilyen szereplők. Az entitás a legszívesebben kilépne ebből a mátrixból, de akkor megszólal a Smells Like Teen Spirit, mint valami narkotikum, és visszarántja az egyedet a virtuális, párhuzamos síkba.
A „gyilkosságprojekt" nevezetű változat a Cobain-halálbiznisz kezdetektől meglévő, mára jelentőssé kifejlődött iparága, webszájtok tucatjaival, dokumentumfilmekkel, tévésorozatokkal, dvd-kkel, könyvekkel, pólókkal, letölthető fizetős tartalmakkal, civil mozgalmakkal (lásd pl. cobaincase.com, justiceforkurt.com) stb. És talán soha nem lesz vége: a valódi forgatókönyvíróknak eszük ágában sincs elárulni, ki ölte meg Kurt Cobaint.

Breed – 1991, Amsterdam

(radio friendly unit shifter) Dave Grohl mint termék. „Ki hitte volna: a Nirvanában nem egy, hanem két nagyszerű dalszerző volt” – kezdi a leghíresebb amerikai rockmagazin, a Rolling Stone webszájtja a Foo Fighters bandbióját. A Nirvana utótörténetének legtalányosabb és legérdekesebb figurája Dave Grohl, a dobos, a későbbi Foo Fighters zenekar énekes-gitáros-mindenes alapítója és vezetője. Grohl lett a megváltás a Nirvana számára, 1990-ben: korábban folyamatosan dobosproblémák között őrlődtek. Vele, a 6. dobossal aztán helyére kerültek a dolgok, épp a legjobbkor, a befutás előtti évben. (Érdemes a Nevermind albumot úgy végighallgatni, akinek van füle rá, hogy a dobjátékra koncentrál az ember: szerintem [rockzenei szinten] zseniális Grohl produkciója mind energiájában, mind változatosságában, egyedi megoldásaiban, ötletességében és nem utolsósorban halálos precizitásában.) „Metronóm-pontosságúként” jellemezte Cobain egy tévés interjúban. Ehhez képest Grohl a Rolling Stone magazinnak adott 2005-ös interjújában, amelyben lényegében először „vallott” a Nirvanával kapcsolatos érzéseiről, az állandóan mellőzött tagként jellemezte magát, akinek Kurt Cobain 4 év alatt 2-szer mondta azt, hogy „jó voltál”. Ismert, hogy a Foo Fighters első lemezének jó néhány dalát Grohl már a Nirvana életében rögzítette, félig „titokban” (egyedül játszva minden hangszeren), félig pedig a Nirvanások közreműködésével, pl. akkor, amikor Cobain nem sokkal a halála előtt több napig nem került elő a stúdiófelvételekre (ahol aztán később a You Know You’re Rightot is felvették).
A dúsgazdag Grohl, aki maga is vad életet élt és él, főleg alkoholproblémákkal, univerzális zenésztehetségként új bandájában, melynek sokára alakult ki a végleges felállása, új szerepkörben, frontemberként mutatkozott be. Énekes-gitárosként és szerzőként is előbújt Cobain árnyékából, és jelenleg Amerika (és talán a világ) egyik legsikeresebb rockzenekarát vezeti. Nem lehetett egyszerű művelet kiszámítania, mit és hogyan tegyen, de a zseniális üzleti érzék és a mérhetetlen becsvágy nagyon érdekes megoldást hozott. Egy olyan zenésznek, aki a semmiből jött a még alig ismert Nirvanába, és rögtön az első nagylemez (a Nevermind), amelyen közreműködött, 25 millió példányban kelt el, nem lehetett könnyű stratégiát építenie az önidentitást adó méltó karrier megtervezésekor.
Minden gesztusával a Nirvanatától való függetlenséget hangoztatva tökéletesen kihasználta és használja a mai napig a halálbizniszt, kezdve azzal, hogy „magával vitte” az automatikusan csatlakozó Nirvana-rajongók tekintélyes részét (kérdés, hogy vajon utóbbiak mi kapcsolatot találtak a Nirvanával zeneileg-gondolatilag?), folytatva a folyamatos homályos utalgatásokkal és kiszólásokkal, amelyek akár Cobainra is vonatkozhatnak, és „áldozatos” küzdelmével, amelyet Krist Novoselic-kel folytat a gonosz Courtney Love ellen „a barát” Cobain és a Nirvana méltó „utóélete” érdekében (valójában természetesen a még több pénzért). Közben persze megállás nélkül elkönyvelve a mai napig és még sokáig bőségesen ömlő nirvanás jogdíjbevételeket. Hihetetlenül ügyesen használva a nirvanás kapcsolatrendszert, a nevében megbújó marketingerőt mindig a legjobb helyen, a legprofitálóbb kontaktusokat felépítve repítette a szekeret előre. Most már erre kevésbé van szüksége, de a legnevesebb előadókkal parolázik, a legnagyobb nevek lemezein szerepel vendégdobosként (hiszen valóban[!] rendkívül jó dobos), és így már világszerte tényező, 2007-ben a Foo Fighters volt a Live Earth egyik fő attrakciója a Wembley-ben, és még a politikába is bemártotta magát (a demokraták oldalán). Ma Dave Grohlé a rockzenében a nagy „amerikai álom".
Mégis, érezhető a frusztráltság Grohl megnyilatkozásaiban. Hiába a Grammy- és egyéb díjak sora, a slágerlistás helyek, az aktuális amerikai megasztár-pozíció, a lemezpiac alaposan megváltozott a Nirvana óta. Ma már nem lehet sokmilliós lemezeladásokat produkálni, már a lemez mint olyan is lassan megszűnik, helyette a legalizált letöltésekért folyik a verseny. Épp a Nirvana úttörése következtében – hiszen előtte Európához képest az USA-ban gyerekcipőben járt a fősodron kívüli rockzene – ma már nem szenzáció az ún. indie, „alternatív”, „underground” szcéna jelenléte, hiszen nem is létezik már ilyen, ma már ez (is) a pop, a mainstream, és éppen emiatt a konkurencia óriásira duzzadt, minden eddiginél nehezebb minden mástól különböző arculatot és kultuszt teremteni. (Talán épp a Nirvana és a grunge nyomán feltámadó britpop-, neopunk- és numetal- stb. hullámok adták évekkel ezelőtt a Foo Fighters számára is a valódi esélyt.) A becsvágy és a narcizmus persze megmarad: most már Grohl egyenesen az exnarkós megváltó jézusi imidzset vette fel, elég (pl. a YouTube-on) megnézni a Live Earth-koncert felvételeit.
(Mellékesen, nekem egyáltalán nem jön be a Foo Fighters. Becsülettel végighallgattam többször az összes lemezüket, de nem megy. A közepes színvonalat hol alulról, hol felülről súroló, elég jellegtelen amerikai zene, túlerőltetett és sokszor giccses szövegekkel. Egy-két jobb szám akad, de aki a Lithiumhoz vagy az In Bloomhoz szokott... Hiába a nagy arc, a kitűnő zenészi képességek, valahogy mégis arctalan az egész. És hogy Grohl nagy dalszerző volna, nem tudom, a Rolling Stone mindig szeretett mellélőni.)

Courtney Love vs. Dave Grohl (MTV Celebrity Deathmatch, 2000)

(hairspray queen) Courtney Love, a kasszírnő. 2006-ban Courtney Love-Cobain eladta halott férje szerzői jogainak 25%-át 50 millió dollárért. Ezzel Cobain 2006-ban a világ legtöbbet kereső halott művészévé vált – leelőzve Elvis Presley-t, John Lennont és a Snoopy Kacsa rajzolóját, az addigi listavezetőket. Arról nem szóltak a hírek, hogy ezzel a tranzakcióval hányadik helyen áll Love az élő gazdagok között, pláne ha hozzászámítjuk a maradék – ezek szerint kb. 150 millió dollárt érő – 75%-ot.
Cobain rockénekes és színésznő felesége a kezdetektől komoly precizitással és ügyességgel építi botrányhős imázsát. Zenekarával, a Hole-lal nem sikerült a Nirvana közelébe sem kerülnie – hiába nyomatta őket anno Cobain is ezerrel –, így próbálkozott minden mással. Provokatív gesztusaival a mai napig igyekszik sokkolni mindenkit, akit érdekel – mégpedig sokszor Cobainnel és a Nirvanával kapcsolatban teszi ezt. Leghíresebb filmszerepével is ezt tette (Milos Forman: Larry Flynt, a provokátor), a hírhedt és ellentmondásos amerikai pornóguru drogos szerelmét alakítva.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Love először megjelent Cobain közelében, a Nirvana tagjai, a stáb és a menedzsment utálatának középpontjában állt. Nem kevés rajongó is így érzett, különösen a szerelmes tinilányok hada. Háta mögött mindenki „Yokónak" hívta, utalva ezzel a rögtön megtalált párhuzamra John Lennon szeretett hitvesével.
Dave Grohl időnként elejtett kiszólásaival a mai napig arra utalgat, hogy valójában Love vágta tönkre Cobaint és ezáltal a Nirvanát azzal, hogy a heroin rabjává tette Kurtöt. Ennek és az ehhez hasonló véleményeknek határozottan ellentmond C. R. Cross sokat hivatkozott életrajzíró, aki épp ellenkezőleg, inkább a nőt igyekszik „áldozatként" lefesteni, célozgatva arra, hogy Cobain mértéktelen drogszenvedélye rántotta minduntalan magával a szerelmes Courtney-t is.
Az mindenesetre közismert, hogy Courtney Love igazi botrányhősként jelent meg a színen, a rockszakmában, már azelőtt is, hogy találkozott volna Cobainnel. Exgrupi, exsztriptíztáncosnő, nagyszájú „feminista” rockerként a Los Angeles-i partivilág ismert figurája volt, akit a Cobainnel 1992-ben kötött házassága Amerika- és világszerte ismertté és hírhedtté tett. Amerikában az verte ki a biztosítékot, amikor a Vanity Fair magazin portréjában elhíresztelte, miszerint terhessége alatt rendszeresen heroinozott. Minden cáfolat hiábavalónak tűnt, csaknem végleg elvették a házaspártól (az egyébként 1992-ben egészségesen – bár állítólag enyhén heroinfüggően, ezért rögtön kezelésre szorulva – született) gyereküket. Aztán folytatódtak a pletykák szeretőről, válási tervekről, gyilkosságról stb. Később ellopott Cobain-szerzeményekről is.
Mindezzel párhuzamosan óriási – főleg internetes – kampány folyik ellene. Rengetegen hisznek abban, hogy Love őrült, pszichopata gyilkos (legalábbis felbujtó), akinek Cobainen kívül több áldozata ismert, köztük Kristen Pfaff, a Hole basszusgitárosa. A neten olyan weboldalakat is bőven találni, amelyek egyenesen Courtney Love meggyilkolására buzdítanak.
A zenekari tagok azonnal összeütközésbe kerültek a friss özveggyel. A pereskedések egyik háttere az, hogy Cobain punkgesztusként, az ügyvédek rémálmaként, a Nevermind lemezen – nem sejtve még a későbbi kolosszális befutást és üzleti sikert – a Smells Like Teen Spirit szerzőségi copyrightjaként a Nirvanát mint együttest jelölte meg, továbbá a rockbizniszben szokatlanul magas részesedést állapított meg a jogdíjakra a zenekar másik két tagjának a Nevermind egészére vonatkozóan. Holott mindenki tudta, hogy természetesen Cobain a szerző, mind a szövegek, mind a zene tekintetében. Maga Cobain is igyekezett ezen változtatni (előidézve ezáltal a banda tagjaival való baráti viszony megromlását), de különösen Courtney Love volt az, akinek nagyon nem tetszett ez az állapot, és állandóan nyomást gyakorolt férjére, hogy módosítsák a jogdíjszerződéseket. Később, a halálbiznisz beindulásakor, amikor már vérre menően beindult a marakodás a koncok fölött, ügyvédek válogatott hadát állította csatasorba. Love azzal kezdte zsarolni Novoselicéket, hogy nem engedélyezi további Nirvana-felvételek kiadását stb.
A „megegyezésről” már esett szó. Love „imázsjavító” próbálkozásairól is. Arról még nem, hogy minden bizonnyal ő a halálbiznisz elsődleges irányítója és haszonélvezője. Az egyszerű „örökösödési” elv alapján minden dokumentum, minden „bizonyíték” és minden jog az ő kezében van mindaddig, amíg közös lányuk, Frances Bean nagykorú nem lesz. Miként a készülő Cobain-film „sztoriját” (és nyilván anno az annak alapját képező Cobain-monográfia információ-hozzáfárésének egy részét is), valójában ő és ügyvédei irányíthatják a történéseket jó ideig. És természetesen nála cseng a kassza.

Hole: You Know You’re Right ("You’ve Got No Right" címmel)
(1995, MTV Unplugged)

Néhány beavatkozás után

Frances Bean Cobain

(big long now) panoptikum. 1989-ben még mint alig ismert – errefelé teljesen ismeretlen – klubbanda, a Nirvana – a TAD-del és a Love-val közös, első európai turnéjuk keretében – Magyarországon is fellépett, 10 000 forintos gázsiért. November 21-én a PeCsában a mindössze kb. 200 fős közönség előtt egy gyenge, alig 40 perces koncertet adtak. Állítólag előtte a Művészben ittak, utána a Nyugatinál virslit ettek. Cobain talán még egy sörösüveget is hozzávágott a PeCsa egyik biztonsági emberéhez. Mint valódi városi legendáról, erről az eseményről is elkezdődött a mesegyártás és a kiegészítő „információk” ugrásszerű megszaporodása, mindezt az urbanlegends.hu is elkezdte feldolgozni. (Maga a fellépés tényleg valóság.) Gondolom, ez a koncert is olyan, hogy ha összeszámolnánk az önként jelentkezőket, akik „ott voltak”, akkor a Népstadion is megtelne velük. (Mondjuk arra tényleg kíváncsi volnék, hogy az egyik legutolsó Nirvana-koncerten, Szlovéniában hány magyar volt. Én sajnos nem.) Mindez onnan jutott eszembe, hogy láttam egyszer a Szigeten egy olyan, jó minőségben szitázott pólót, amelyen a pesti Nirvana-koncert plakátja szerepelt, a hátán pedig a felirat: „Nirvana, Budapest, 1989 – Ott voltam!"
Maga Cobain is előszeretettel hordta más zenekarok kalózpólóit, még az azokkal való közös turnézás során is, így nem különösebben érdekes, hány millió különböző kalózpólót és egyéb ruhadarabot, „kiegészítőt” adnak el a világon. A legális termékek sokkal jellemzőbbek.
Sietve végigpörgetve az amazon.com, a yahoo.com és más amerikai/multi online áruházak Cobainre vonatkozó egynapi kínálatát, brutális cuccokat találtam. Persze nem tart ott a dolog, mint Donald Kacsa, de közelít.
Én azért óva inteném azokat, akik Cobain-babát vásárolnak 13 dollár + postaköltségért: bizonytalan a hasznossága. Charles R. Cross írt le egy 1992-es londoni sztorit: Cobainnek nagyon kellett vizelnie az utcán, és be akart menni az éppen a sarkon lévő Rock 'n' Roll Panoptikum vécéjébe. Az őr nem engedte be, mondván, csak vendégek használhatják. „Kurt elviharzott. A múzeum ablakában egy viaszbábu állt, mely Kurtöt ábrázolta gitárral a kezében.”

(love buzz) A ’90-es évek második felében a Sziget Fesztiválon előfordult, hogy egyetlen nap 3 különböző színpadon, 3 különböző együttes játszott 3 különböző Nirvana-feldolgozást – legalábbis én ennyit láttam.
Ha nem is tartozik szorosan a halálbizniszhez, de meg kell említeni a Nirvana-feldolgozásokat is: csak a Smells Like Teen Spirit adaptációival Dunát lehetne rekeszteni, a népi fúvósoktól a swingen át a Moulin Rouge musicalig számtalan változata létezik. A reprezentatívnak nem mondható YouTube keresőjébe beírva pl. a "smells like cover" kifejezést 1020 találat jött ki a mai napon (persze ezek túlnyomó része amatőr hülyéskedés, és sok a duplum is). (A "nirvana cover" 5080 találatot ad.)
Hihetetlenül sok zenekar, szólista játszott már valamelyik koncertjén Nirvana-feldolgozást, a jazztól (pl. Herbie Hancock) a „technón” át (pl. Prodigy) a hardcore-ig (pl. S.O.D.). Még olyan zenészek is éltek ezzel a lehetőséggel, akik közismerten rossz viszonyban voltak Cobainnel: pl. a Pearl Jam korai Smells Like-adaptációjára gondolok, vagy az ex-Guns n’ Roses-tag, Slash bandájára, a Velvet Revolverre (Negative Creep). Sok ezek közül lemezen (pl. kifejezetten Nirvana-tribute albumokon), filmen is megjelent, tovább pörgetve a jogdíjkasszát. Természetesen nem mondható, hogy általános volna a nagyobb kaszálás kedvéért történő feldolgozás, java részben egyszerűen azért népszerű Nirvana-számokat játszani, mert az adott előadók szeretik ezeket, és a közönségnek is bejön – maga a Nirvana is számos feldolgozást játszott anno, elég csak az Unpluggedre gondolni, ahová Cobain a Meat Puppets két tagját is meghívta, és 3 dalukat adta elő, hogy ezáltal is felhívja a figyelmet egyik kedvenc együttesére; de a Led Zeppelintől noname bandákig számos egyéb átvett dalt produkáltak fennállásuk alatt. Persze hallottam, neves előadóktól, 1-2 igen meredek megoldást: a főleg keményebb bandáknál igen népszerű Negative Creep és Territorial Pissings című számokhoz azért torok és hangterjedelem is kellene (szörnyű pl. a Tankcsapda Negative Creepje).
Nekem azt hiszem a Fear Factory Schoolja jön be a legjobban: valahogy kevés bandának sikerül úgy feldolgozni egy számot, hogy mind az eredeti, mind a saját stílus „harmonikusan” összetalálkozzon. (A School egyébként a Bleach lemez egyik legütősebb dala, és arról is nevezetes, hogy a szövege két és fél sorból, összesen 15 szóból áll, mégis működik.)
(Természetesen számtalan hommage is keletkezett, a Nirvananának, Cobainnek tisztelgő, emlékének ajánlott, róla szóló dalok, lemezek, filmek stb.)

Tori Amos: Smells Like Teen Spirit

Patti Smith: Smells Like Teen Spirit

Sinead O’Connor: All Apologies

Fear Factory: School

Evanescence: Heart-Shaped Box (live)

(rape me) Cobain-kor, „Cobain-kór”. A legendás rockzenészeknek mindig az a sorsuk, hogy haláluk után válogatott módszerekkel megerőszakolják őket. Ennek nyilván Cobain is tudatában lehetett, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, nem véletlenül írta jóval korábban a Rape Me (Erőszakolj meg) c. dalt, de sok egyebet is, amelyek közvetve vagy közvetlenül érintik a „szellemi és anyagi kifosztás” témakörét. Ez a folyamat természetesen már a sikerek csúcsán megkezdődött. Érdekes módon Cobain meg tudta teremteni életében saját korszakát, legendáját, erre is vágyott, ám ezzel párhuzamosan az a kór is kifejlődött benne, amely végül a szélsőséges önpusztításba, és végül a halálba torkollott: a végletes ellentmondás saját független punkléte és a mainstream médiapopularitás gátlástalansága és igénytelensége között.
Annyi talán biztosan állítható, hogy neves hullatársaihoz hasonlóan Kurt Cobain is megmarad halhatatlannak a zenéi által. Ennél többről nyilván egyetlen rockzenész sem álmodozhat. A jogdíjak egyszer úgyis leállnak, addig pedig a „beavatottak” kaszálnak – a jó ízlés határait ki-ki vérmérséklete szerint átlépve-átugorva.
Ugyanakkor – természetesen – e posztumusz termékek minden fogyasztója biztos lehet abban, hogy a „megváltás” nem díszdobozban, bónusztrackkel érkezik.

(negative creep) A halál kasszája. Végül néhány kis színes idézet, az utóbbi időkből, kommentár (és a hibák javítása) nélkül kopizva.

„Az MTV2 zenecsatorna közzétette a »Modern kor legnagyobb rockzenekara« nézői szavazás eredményét. A dobogó legfelső fokán a Nirvana áll, második a Metallica, harmadik pedig a Guns N' Roses lett."

„Az MTV történetében a legtöbbet játszott klip a Nirvana 'Smells Like Teen Spirit'-je.”

„Az egyik legfontosabb brit zenei szaklap, a New Musical Express (NME) megszavaztatta olvasóit a valaha élt legnagyobb rocksztárról.
A szavazást a Nirvana tragikus sorsú frontembere, Kurt Cobain nyerte. Második helyen az ügyeletes botrányhős, Pete Doherty végzett, bár a magazin szerkesztői erősen kritizálták az olvasóik döntését.”

„Minden idők legnagyobb rockhimnusza
A New Musical Express által készített felmérés szerint az Oasis öt számmal is képviselteti magát a legjobb rockszerzemények listáján, a tíz legnagyobb himnusz közé azonban csak a Live Forever került be, igaz, ez a szám mindjárt az első lett. A második helyen a Nirvana Smells Like Teen Spirit című szerzeménye végzett, a harmadik a Common People lett a Pulptól. »A Live Forevert a grunge-korszak közepén írtam, miután hallottam az I Hate Myself And I Want To Die című számot a Nirvanától. Akkor mondtam, hogy ebből én nem kérek: egyszer jönnek emberek és azt mondják, hogy utálják magukat és meg akarnak halni. Ez egyszerűen ostobaság« – mondta Noel Gallagher a szám születéséről.”

„A legnagyobb rock himnusz
A Rocksuli című film kapcsán felmérést végzett a UCI Cinemas, melyik dalt tartja a közönség minden idők legnagyobb rock himnuszának. Az 1000 megkérdezett néző szavazatai alapján a dobogó első helyét a We Will Rock You című Queen sláger foglalta el, és a második is Queen dal lett, a Bohemian Rapsody. A dobogó legalsó fokán a kilencvenes évek egyik kultikus szerezeménye, a Smells Like Teen Spirit (Nirvana) állt.”

„Melyik a világ legjobb gitárriffje?
Öt évvel ezelőtt még a sport- és reality tévécsatornákon árult válogatáscd-szortimentek sztárjai, a Led Zeppelin és Eric Clapton álltak a lista élén. Idénre azonban a gitármániásokhoz is eljutott két, régen megszűnt együttes híre, így a Sweet Child of Mine és a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit főtémája lett a két kedvenc gitárriff. A korábbi éllovas, a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ja a harmadik.” (index)

„Minden idők 500 legjobb albumának listája (Rolling Stone magazin)
2003-ban a Rolling Stone magazin kiadott egy cikket, amelyben leírják, hogy szerintük milyen lemezek tartoznak minden idők 500 legjobb albuma közé. A lista természetesen szubjektív értékítéleten alapul, sokan vitatják hasznosságát.
1. Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band - The Beatles - 1967
...
17. Nevermind - Nirvana - 1991.”

„Minden idők 100 legjobb gitárosának listája (Rolling Stone magazin)
2003-ban a Rolling Stone magazin kiadott egy különszámot, amelyben egy listát közöltek 100 gitárosról, akiket a lap a világ legjobbjainak tart. A felsorolt zenészek többsége brit vagy amerikai nemzetiségű. A lista a lap szerkesztőinek véleményét tükrözi.
1. Jimi Hendrix (1942–1970)
...
12. Kurt Cobain – Nirvana (1967–1994).”

„Minden idők 500 legjobb dalának listája (Rolling Stone magazin)
2004-ben a Rolling Stone magazin kiadott egy cikket minden idők 500 legjobb dalának listájával. Ahogyan a minden idők 500 legjobb albumának listáját, ezt is sokan kritizálták.
1. "Like a Rolling Stone" – Bob Dylan (1965)
...
9. "Smells Like Teen Spirit" – Nirvana (1991).”

„Elkészült a legjobb dalok listája, nyert a Nirvana
A Nirvana Smells Like Teen Spirit című számát szavazták meg a Q magazin olvasói az elmúlt 20 év legjobb dalának. Ez az a dal volt az, ami nemzetközileg meghozta az ismertséget a Nirvanának – olvasható az indoklásban. Ez a dal indította el a grunge stílust, és adta nekünk a Pearl Jamet és a Soundgardent. Ez a dal ösztönözte a fiatalokat arra, hogy gitárt vegyenek a kezükbe. A toplista élbolyában megtalálható az Outcast, a Guns n Roses és a U2 egy-egy dala is.”

„A világ kedvenc száma?
A Queen dala lett a Sony Ericsson által a világon elsőként megrendezett, nemzetközi zenei szavazás első helyezettje. Világszerte körülbelül 700 ezer zenerajongó szavazata alapján állította össze a cég a Walkman phones 100 nevű listát, ami az első globális zenei ranglista a világon.
1. We are the champions (Queen)
...
6. Smells like teen spirit (Nirvana)”

„Az angol Q magazin állította össze a világ 1001 legjobb dalának listáját. Eszerint minden idők legjobb száma a U2 One című dala. A legjobb tíz között szerepel Aretha Fanklin I Say A Little Prayer című száma, és a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit is.”

„A VH1 ünnepli a 90-es évek dalait. Egy internetes szavazáson az emberek a legjobb 90-es évek beli dalnak Nirvana "Smells Like Teen Spirit" c. dalát választották. A legjobb dalok között szerepel még Madonna "Vogue"-ja, Alanis Morissette "You Oughta Know"-ja és Hanson "MMMBop" c. dala. A VH1 100 Greatest Songs of The '90s c. műsor 2006. december 17-től 2007. december 21-ig látható a VH1 műsorán. Több mint 600.000-ren szavaztak különböző műfajú előadókra.”

„Táncdarab a Nirvana lemezéből
Egy seattle-i táncszínház feldolgozta a Nevermind című Nirvana lemezt. A történet Kurt Cobain és Courtney Love viharos kapcsolatát dolgozza fel.
Egy amerikai zenei portál cikke szerint a Spectrum Dance Theater színpadi művet készített a Nirvana leghíresebb lemeze, a Nevermind alapján.
A történet Kurt Cobain frontember és Courtney Love viharos viszonyát dolgozza fel, amit az alkotók egyfajta modern Rómeó és Júlia adaptációnak tartanak.
A mű koreográfusa, Donald Byrd korábban a The Color Purple című Broadway-darabbal vált híressé.”

„Újra elkezdődött a több mint tíz éve húzódó szócsata Kurt Cobain özvegye és a Nirvana egykori dobosa között.
Kurt Cobain özvegye, Courtney Love a Spin magazinnak adott interjújában újra sértő megjegyzéseket tett a Nirvana egykori dobosára:
»Dave mindig megússza ép bőrrel a dolgot, ő a jófiú. Valójában egy nagy marha. Éveken át lopta a pénzt tőlem és a gyerekemtől« – nyilatkozta Courtney, utalva a jogdíjak körüli csatározásra.
A Nirvana két tagja, Dave és Krist Novoselic hosszú évekig tartó pereskedés után tudták kiadni a ritkaságokat tartalmazó With The Lights Out díszdobozt.
Courtney Love és Dave Grohl ellentéte már több mint tíz éve húzódik, és többek között az MTV Celebrity DeathMatch című gyurmafilm készítőit is megihlette."

„Hol vannak Kurt Cobain hamvai?
Megdöbbentő bejelentést tett Courtney Love: még mindig nem temették el Kurt Cobain hamvait. Kurt Cobain özvegye, a botrányairól is híres Courtney Love a Spin magazinnak adott interjújában megdöbbentő részletekről számolt be egykori férje földi maradványairól. Eszerint a Nirvana frontemberének hamvait nem temették el, hanem egy széfben tárolják. »Nemrég elhajtottam a régi házunk előtt, és tiszta őrület fogadott. Szentélyt csináltak belőle, ugyanakkor folyton teleszemetelik a környéket. Nem temettük el Kurt hamvait, mert nem akartuk, hogy folyton zaklassák a sírját.” – nyilatkozta Courtney.”

„Árverésre kerül Kurt Cobain legtöbb holmija
Courtney Love amerikai rockénekesnő árverésre bocsátja férje holmiját: Kurt Cobain a Nirvana együttes vezetője volt, és 13 éve hunyt el. „»A házam olyan, mint egy mauzóleum. Semmi szükség arra, hogy a lányom több zsáknyi átkozott flanel inget örököljön« – mondta az énekesnő a spinner.com című zenei hírportálnak nyilatkozva. Hozzátette: most 14 éves lánya apja után egy gitárt, egy pulóvert és a Teen Spirit című szám szövegének kéziratát örökli majd, a többit a Christie's árverési háznál aukcióra bocsátják. »Sok pénzt fogunk keresni, és abból egy csomót jótékony célokra fordítunk majd« – mondta. Courtney Love és Kurt Cobain 1992-ben kelt egybe, s még abban az évben megszületett lányuk, Frances Bean. Az énekes azonban öngyilkos lett. Az énekesnő és színésznő beszélt arról is, hogy elhunyt férje még mindig nagy befolyással van az életében: »Még ma is az ő régi pizsamáit hordom. Hogy kezdhetnék új kapcsolatot, amikor még az ő pizsamájában alszom?« – tette fel a költői kérdést. Arról nem beszélt, hogy mikor lesz a tervezett árverés.”

„Krist Novoselic, a Nirvana egykori basszusgitárosa különleges aukciót szervez az interneten: a nyertest saját magánrepülőjével viszi el vacsorázni.
Egy internetes aukción Krist Novoselicre licitálhatnak a látogatók. A nyertes abban a megtiszteltetésben részesül, hogy együtt vacsorázhat a Nirvana basszusgitárosával. A dolog érdekessége, hogy Krist a magánrepülőjével megy a szerencsés nyertesért, hiszen képzett pilóta.
»Arra nem fog megtanítani, hogyan kell repülőt vezetni, de bármiről szívesen elbeszélget veled. Bármiről, amiről beszélgetni szeretnél a Nirvana basszusgitárosával, és Washington leendő kormányzójával." – szól az aukció szövege. Az utóbbi mondat arra utal, hogy Novoselic az elmúlt években a zenélés helyett inkább a politizálásra koncentrált. Az aukció bevételeit is a People For The American Way polgárjogi szervezet kapja.”

Dive – 1992, Sao Paulo, Brazil (Live! Tonight! Sold Out!!)

(come as you are) Szubjektív posztumusz-bónusz. A Nirvana zenekar életében négy nagylemezt tett le az asztalra, ezek közül a harmadik nem rendes „sorlemez”, hanem korábban rögzített, nagylemezeken meg nem jelent stúdiófelvételek gyűjteménye (pl. kislemezek, maxi single-k B-oldalai). Kizárólag ez a négy lemez szolgál arra, hogy a Nirvana zenéje, Cobain szerzői teljesítménye megítélhető legyen. Mivel nem akármilyen albumokról van szó, végződjék ez az írás is a lényeg posztumusz, szubjektív, rövid „kritikájával”. Nem a megjelenés időrendjében, hanem abban a sorrendben, ahogy megismertem őket.
Nevermind (Geffen Records, 1991) – Sosem voltam az MTV nézője, de a Smells Like Teen Spirit klipjét természetesen én is láttam többször már a kezdeti időszakban, 1991 őszén, miként később a Come As You Are vagy a Lithium klipjét is (emlékszem, 1992-ben egy kora nyári hosszú hétvégés, baráti társasággal eltöltött gyulai bulizás alkalmával a panzióban nonsztop ment az MTV, miközben piáltunk, éppen a Lithium csúcsrafuttatásakor, és óránként 3-szor adták le videoklipjét). Mivel már régóta számos punk-, rock- és metálegyüttest hallgattam, rám nem gyakorolt a Teen Spirit semmiféle különösebb hatást. De érdekesnek tűnt maga az együttes és Cobain, így amikor Magyarországon is kiadták a Nevermindot a remek borítójával ’92 tavaszán, 18 éves koromban, rögtön megvettem, legfőképpen kíváncsiságból. Aztán, mint sokaknál, első hallgatásra tudtam, hogy valamit „megtaláltam”: azonnal meg kellett hallgatnom még egyszer, aztán több héten keresztül szinte nonsztop. Rögtön átjött a lemez ún. „pszichedelikus” hatása, de legfőképpen a tökéletes egységessége, arányossága és „harmóniája”. És a Cobain által később sokat kárhoztatott Andy Wallace-féle hangzása is (eredetileg Butch Wig, a hangmérnök keverte az anyagot, ám a Geffen elégedetlen volt vele, így újrakevertették Wallace-szal – mindketten óriási nevek), irtózatosan jól szól a lemez, sikerült egy olyan megszólalást adni az albumnak, ami egyedivé-jellegzetessé és unikálissá tette az amúgy is különleges anyagot. (Cobain – ez a naplóiból is kiderül – évekig készült erre a lemezre, élete első „fő művére”, számtalanszor eltervezve és megváltoztatva minden apró részletet, a számok sorrendjétől a borító szövegezéséig mindenre mániákusan figyelve.) Az elsöprő, zakatoló dinamizmusa mellett a lassú és gyors részek arányos egymásra épülése, a totális (punkos) egyszerűsége melletti látványosan nehéz témaváltások, az ének rendkívüli kifejezőereje és árnyaltsága, a szövegek félig-meddig értett, de azért nagyon is megérzett szokatlan „agyassága” egyaránt különlegessé avatta az albumot (a lemezborító nem tartalmazza a dalszövegek írott változatát, ez Amerikában is sok félreértéshez vezetett, pl. máig nem „eldöntött” sok egyéb mellett, hogy Cobain mit énekel a Lounge Actben: "Until it's fucking gone" vagy "And tell this fucking god"?). De legfőképpen az egységesen magas színvonal: ennek a lemeznek nincs egyetlen gyenge pillanata sem, egyetlen szám sincs rossz helyen vagy feleslegesen rajta, nem lóg ki és nem hiányzik róla semmi. Ez utóbbi jelenség olyannyira ritka a rocktörténelemben, hogy alig-alig lehet a Nevermind mellett más példákat találni. Ezért is volt egyértelmű már az elején, függetlenül a hihetetlen médianyomástól, hogy ez a lemez nem egynyári sláger lesz, hanem bizonyosan klasszikus. És az is lett. (Érdekesség: a lemezkiadó maximum ötvenezer példányra pozicionálta előzetesen az albumot. Hetekig nem lehetett kapni a megjelenés után, olyan gyorsan elkapkodták. Mára 25 millió példányban kelt el, amivel a világ legmagasabb példányszámú nagylemezei közé tartozik.)
Az is egyértelmű volt, hogy ezt már nem lehet és nem fogja maga Cobain sem túlszárnyalni. Nem is akarta és nem is sikerült.
"Bleach" (Sub Pop Records, 1989) – A kis független, indie seattle-i kiadó egyik első szerződtetett bandája a Nirvana volt, és a "Bleach" a debütalbum. A 600 dollárból rögzített lemez végül gazdaggá és kultikussá tette a kiadót – már eleve sokat kaszáltak azzal, hogy engedték átigazolni a Nirvanát a híres, Los Angeles-i „multi” Geffenhez, valami földöntúli érzékből pontosan kikötve, hogy a későbbi profitból mennyi illeti majd őket. Így tehát a Sub Pop a mai napig keres minden egyes eladott Nirvana-lemezen – még az 1993-as In Uterón is szerepel a Sub Pop logó. (Állítólag a világ legdrágább bakelitjei közé tartozik az erre szakosodott gyűjtői piacon a mindössze 1000 példányban kiadott, 4 számot tartalmazó 1998-as Love Buzz c. kislemez.)
A Bleachet – sokakhoz hasonlóan – a Nevermind után ismertem meg. A Nevermindhoz képest persze egy nyersebb, természetesen kevésbé kidolgozott, sokkal punkosabb, keményebb, „sötétebb", ám hamisítatlanul nirvanás album benyomását keltette. Több kiváló és kiemelkedő szám van rajta – az indító Blew, az About a Girl, a School, a feldolgozás Love Buzz, vagy az elsöprő erejű Negative Creep, ízlés szerint. Mindenképpen jó debütlemez. Ám hihetetlen, hogy ehhez képest a Nevermind kevesebb mint 2 évvel később jelent meg.
A "Bleach" lemez tartalmazza a rocktörténelem legkegyetlenebb és legtutibb halálsikolyát (Negative Creep c. dal).
Incesticide (Geffen Records, 1992) – A sikerre való tekintettel a lemezkiadó gyorsan piacra dobta az általános Nevermind-hisztéria közepette ezt az albumot. A Nirvana által hosszú évek óta játszott, alaposan letesztelt és kipróbált számokról van szó, állandó koncertprogramelemekről, így a lemez is jó lett. A különböző keletkezési időpontoknak köszönhetően az album nem túl egységes sem szerkezetét, sem megszólalását tekintve. A legtöbb Nirvana-fogyasztó ezt az albumot hallgatva szembesült először a zenekar elborultabb, pszichedelikusabb oldalával (pl. Big Long Now), de a punkosabb felfogásával is. Összességében talán átmenet a Bleach és a Nevermind között, ami nem rossz dolog. Rongyosra hallgattam. Érthetetlen ugyanakkor, hogy az Aneurysmot Cobain miért nem tette rá a Nevermind lemezre: a Nirvana történetének egyik legnagyobb száma.
Az Incesticide lemez tartalmazza a rocktörténelem második legkegyetlenebb és legtutibb halálsikolyát (Aneurysm c. dal).
In Utero (Geffen Records, 1993) – A Nirvana-rajongók tömegei hihetetlenül nagy várakozásokkal rohantak megvenni a Nevermind utáni első (és aztán utolsó – 7 hónappal a megjelenése után Cobain már halott volt) nagylemezt. Ez már globális termék volt, egy szupersztár banda világszerte egyszerre piacra dobott albuma.
A Nevermind megjelenése óta eltelt két évben azonban nagyon sok minden történt a Nirvana körül és legfőképpen Cobain fejében. Rögeszmésen elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy arcul csapja a mainstreamet, hogy egy végletekig „nem rádióbarát” albumot készít. Majdnem sikerült. A lemez címe először az lett volna: I hate myself and I want to die (Gyűlölöm magam és meg akarok halni), ez természetesen nem ment át az amerikai szűrőn, később a Verse Chorus Verse (kb. „szöveg refrén szöveg”), ironikusan utalva a tipikus sláger felépítésére, majd megszületett a végleges In Utero (Méhben).
Emlékszem, első hallgatás közben az első két számnál megijedtem, hogy ilyen lesz végig. A nyitó tracket (Serve the Servants) a mai napig utálom, szerintem nagyon szar szám, hiába emblematikus a szövege. Aztán jött a Heart-Shaped Box és Rape Me, majd a Very Ape, a Milk It, a Pennyroyal Tea, a tourette’s, az All Apologies. Nagyon jó számok, köztük 1-2 jellegtelenebbel. Vegyes, nyers, érettebb, de összeszedetlenebb benyomást keltő album, amely tényleg nagyon tudatosan nem rádióbarát megszólalású. Szép lassan megszoktam az In Uterót, de ma is inkább bizonyos számokat kedvelek róla, kábé a tracklista felét. (Különös módon bizonyos számok koncertfelvételeken egészen máshogy, elvetemülten jól szólnak, és élő változatban a kedvenceimmé lettek: pl. Scentless Apprentice.)
Két dalt emelnék ki, amelyek számomra a legjobb Nirvana-felvételek közé tartoznak (mondjuk a Top 5-ben vannak): a Pennyroyal Tea és a tourette’s.
Az In Utero lemez tartalmazza a rocktörténelem harmadik legkegyetlenebb és legtutibb halálsikolyát (tourette’s c. „dal”).

(Véglegesítve: 2008. február 1.)

(1992. Reading Festival, England)

Esze Dóra
2008.05.05.